Sütő Csaba András verseiben a természet és az emberi tapasztalat összefonódásán keresztül jelenik meg a szigetközi világ, a gyermekkor és az állandó változás színtere. A költészet nála a mindennapokból sarjadó alkotási tevékenység: a kézzel végzett munka, a természet és az anyag rituális módon kapcsolódik össze a nyelv rezdüléseivel. A szerző szerint a líra képes befogadni mindazt, ami bennünket körülvesz – a fűnyírótól a víz mozgásáig, a délutáni fénytől a hajnali füst fel- és leszállásáig. De meddig meríthetünk inspirációt egy tájból, hol végződik a költő munkássága, és mikortól kezdődik az olvasóé?

Az idén megjelent utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban a kilencedik versesköteted. Mesélnél arról, hogy változott az íráshoz való viszonyod?

Egyre több mindent meg tudok valósítani a költészetben, amit szeretnék, és ez mindenképpen pozitív változás. Általában úgy dolgozom, hogy először kitalálom a kötet címét – most is így történt. Amikor az előző könyvemet befejeztem, álltam, és azon gondolkodtam: merre tovább? Emlékszem, este volt, sötét, és egyszer csak elkezdett kattogni bennem ez a négy szó: út, utca, víz, füst. Aznap ebből még nem lett kötetcím, de foglalkoztatni kezdett e négy komponens: leírtam őket egymás mellé, egymás alá, körbe, és rájöttem, hogy kell hozzájuk valami, ami kifejezővé, hangsúlyos egésszé szervezi a címet.
Az út egyszerre konkrét és elvont: ősi toposz az emberi élet leírására. Az utca ezzel szemben behatárol, szervezettebb tér – lehet akár erdei ösvény is, bárhová vagy sehová sem vezető, vagy éppen kitaposandó.
Az utcákkal már régóta dolgom van: gyerekkoromban az volt az a közösségi tér, ami meghatározott minket. Nagyon szeretem őket, lenyűgöz, hogy két oldalról körbefogják az embert: házak, kerítések egymás után.
Mindig víz közelében éltem – nemcsak folyó mellett, hanem állóvizeknél is. A víz halmazállapot-változásai, ahogy lassan mozdul, alakul, mindig lenyűgöztek, így ehhez kerestem szövegeket.
A füst pedig ennek a felfelé irányuló párja: amíg a víz vízszintes, a füst függőleges mozgás. Aztán kezdett bonyolódni: összekapcsoltam az utakat az éjjellel, hogy ne csak konkrét éjszakai sétákként lehessen értelmezni, hanem belső utazásként is. Minden verseskötet szellemi utazás ilyen értelemben – ahogy maga az írás is.
És hát a délután… nagyon szeretem a délutáni fényeket, az árnyékok hosszát, a fényviszonyokat. Innen adta magát, hogy ehhez jöjjön egy kis napfény, és legyen még egy időhatározó is: a hajnal, ami az éjből jön, kezdi és zárja a napot. Innen nőtte ki magát a kötet egésze.

Ilyen értelemben ez a négy motívum – az utak, utcák, víz és füst – egyfajta szimfóniát alkot, de már a korábbi köteteidben is találkozhatunk velük. Tudatos ez a mitológiaépítés, vagy inkább az emlékezet hozza vissza őket?

Valamennyi mitológia biztosan ráterül ezekre a szövegekre. Mindig arról írok, amit látok magam körül – aztán az emlékezet segítségével egészítem ki. Erre rakódik rá az a törekvés, hogyan lehet a legegyszerűbb dolgokat felemelni, különleges módon ábrázolni, hogy ne legyen unalmas, hanem jelentést hordozzon, és valamit kifejezzen az ember világhoz fűződő viszonyáról.
Az emlékezetről külön talán nem is érdemes beszélni, mert magától értetődik: mindenki emlékezetből dolgozik, olyan nyersanyagból építkezik, ami benne összpontosul. A jelen idejű irányulások is mindig feltételeznek előzményeket. Nem lehet csak úgy „belekezdeni”, hogy azt írom, amit éppen látok − mert az is folyton változik. Szigetközben élek, ezzel a régióval foglalkozom már majdnem húsz éve. Próbálom a róla szóló benyomásokat, érzéseket versbe foglalni, elmondani mindazt, amit erről a helyről el szeretnék és el lehet mondani.

A versekből kirajzolódik mély kapcsolatod a Szigetközzel és tájaival. Van olyan téma, ami ezen belül, amihez újra meg újra visszatérsz, mert mindig másképp sikerül megírni?

Semmi sincs ugyanúgy. Pont ez a változás, a változékonyság az, amivel sokáig hadilábon álltam. Borzasztóan tudtak fájni elveszített dolgok – ma is tudnak –, de egy idő után rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen. Új emberek, új helyzetek jönnek, és nem mindent te választasz meg.
Meg kellett tanulnom együtt élni ezzel és a közeg változásával is. Próbálok ebből úgy kijönni, hogy emlékezetes momentumokat ragadok meg és idézek fel. Persze vannak még olyan témák, amiket nem tudtam elrendezni, de szeretnék majd róluk írni. És olyanok is, amikről nem szeretnék és nem is fogok.

Az előbb említettél egy nagyon érdekes dolgot: a legegyszerűbb dolgokat „felemelni”. A köteted verseiben sok helyen találkozunk egészen konkrét szavakkal, tárgyakkal – például fűnyíró vagy a gázolaj –, amelyek lírai képekkel keverednek. Ez nagyon különleges. A líra képes befogadni a gépek világát?

Rengeteg mindent képes integrálni a líra. A gépek engem mindig is körülvettek, ezek hozzátartoznak a világhoz, amiben éltem és élek. Ez egy összetett helyzet: van a természetes környezet, van a mesterséges, és ott van mindaz, amit mi, emberek még beletettünk.
A gépek – nem a számítógépek, hanem az egyszerűbbek – csodálatosak a maguk módján. Nagy „felszínformálók”: markolók, építkezési gépek, betonkeverők. Az a körforgás, ahogy a keverékből megszilárdul valami – lenyűgöző. A gépek számomra a világ birtokbavételének eszközei – és mind élményszerűek. Ezeket pakolom bele funkcionálisan a szövegekbe – mindig azt, ami épp passzol. Például a mostani kötetben is elképzelhetem, hogy jelen vagyok ott, ahol valójában nem lehettem: amikor kimarkolnak egy egész homokbányát. Persze ez nem egyetlen éjszaka alatt történik – szükségszerűen van ott benne a képzelet és a valóság keveredése. Nagyon szeretem a műhelyeket is: nagyapámnak is volt – tele csavarkulccsal, vasforgáccsal, satupaddal. Ez a hideg, olajos, fémszagú világ mindig közel állt hozzám. Amikor később József Attila verseiben viszontláttam mindezt, ismerős volt számomra. Az anyagokkal is jó barátságban vagyok: pala, cserép, kő…
Rengeteg ilyen anyagi, tapintható dolog vesz körül. Ha valaki lírát akar művelni, ha a valósággal való kapcsolatát komolyan gondolja, akkor nem spórolhatja meg, hogy képekről és konkrétumokról beszéljen. Mert a környezetábrázolás – az, hogy ki mit vesz észre a világból – erről is szól. Igen, a kis dolgok is felemelhetők. Van ez a mondás, hogy „a világból mindenki ugyanazt látja”. Ez vagy igaz, vagy nem – ám az biztos, hogy nem ugyanazt vesszük észre, és nem ugyanúgy beszélünk róla. Örülök, ha a szövegeimben bárki talál ilyen visszatükröződést vagy kapcsolódási pontot. Néha elég hozzá egy fűnyíró vagy a frissen nyírt fű illata.

Akár a gépek, a fizikai munka is egyfajta rítusként jelenik meg a verseidben. Mit tanultál a költészetről a kézzel végzett munka által?

Ó, nagyon sok mindent! Szerintem a szellemi és a fizikai munkának ki kell egészítenie egymást. Az én életem most szerencsére ilyen. Végzek fizikai munkát – háztartásit, kertművelést, ház körülit: nagyon jó karban tartja az embert, felfrissít, megmozgat. A fizikai munkában az a gyönyörű, hogy ha elvégzed, akkor látható az eredménye. Ezen kívül átformálja a hozzáállást a szellemiekhez is: az intellektuális munkának a komplexitását szeretem, a fizikainak pedig az egyszerűségét. (Jóllehet: el lehet azért bonyolódni egy veteményezésnél is.) Ez mind hihetetlenül inspiráló.
A fizikai munka óriási ihletforrás is: ilyenkor kinyílnak az emlékezés csatornái, és vissza tudok emlékezni rengeteg mindenre – olyan dolgokra is, amikhez máskülönben nem tudnék hozzáférni. Amikor valóban elkezdesz dolgozni, és megfogod a szerszám nyelét, érzed a fát, ahogy nyomja a tenyered, elkezd fájni a hátad, a derekad – az egész tested elkezd működni. És ezzel együtt elindul valami belül is: a dinamizálódás, az emlékezés.
A testi tapasztalat kinyit csatornákat, és azon keresztül emberek, történetek jönnek elő. Több kötetem is erről a vidékről, erről a térségről szól, de mostanában újra kimegyek terepmunkára: csak kimegyek, és nézem. Vannak helyeim – olyan helyek, amelyek fontosak, mert valami emlék köt hozzájuk, jól érzem ott magam, és tudok gondolkodni. Néha azon kapom magam, hogy nézem őket, és azon töprengek, mit lehet még kiszedni belőlük. Abban a kettős feszültségben élem meg mindezt, hogy egyszerre záródik el és nyílik meg egy-egy hely mentén a tér és az idő. Félelmetes és felemelő.

Úgy érted, mintha kizsigerelnéd a helyet?

Igen. Tettem is már ilyen felelőtlen kijelentéseket, hogy: ez soha nem fog elfogyni!
De most már tudom, hogy nem így van. Az érvényesség és az ihlet nem kimeríthetetlen. Mindennek megvan az ideje, ameddig érdemes róla beszélni. Szerencsés vagyok, mert a hely, ahol élek, inspirál, de ha egyszer elfogyna, keresnék mást. Rengetegféle költészet van még, amit lehet csinálni – nyilván a saját hiteles mintázaton belül. Egyelőre ez foglalkoztat, de nem tudom, merre fog ez mozdulni. És ez így van jól.

Ha már hiteles mintázat: bátor és egyedi módon bánsz a nyelvvel. Mit tud a nyelv, amit más művészetek nem?

Maga a verbalitás nagyon tökéletlen eszköz arra, hogy kétségbeesetten próbáljuk megragadni és ábrázolni azt, amit szeretnénk. A nyelv az, amivel álmodunk, gondolkodunk, és amin keresztül én is létrehozom a verseimet. A nyelvhez értek a legjobban, vagy talán inkább a nyelvhasználathoz. Hatalmas élmény, hogy birtokomban van ez az eszköz. Sokat olvasok. Az írásnak nagy része tulajdonképpen olvasás. Nem az inspiráció miatt, hanem mert ez már egyfajta szükséglet.
A nyelvnek van egy másik oldala is: hogy hozzám is beszéljen valaki. Szeretem nézni, ahogy mások beszélnek, gondolkodnak – akár azért, mert találkozik az én elképzelésemmel, akár azért, mert teljesen más. Mindkettőből lehet tanulni. A nyelv komplexitása lenyűgöző, és ezt az elemi evidenciát nem lehet kivonni a művészetből.
A költészetben is fontos, hogy a nyelvhasználat egyedi legyen, ne felcserélhető. Dolgozom rajta, hogy az enyém saját hang maradjon. Mindenünk felcserélhető − tárgyak, eszközök, sőt, most már gondolatok is −, de a saját nyelvhasználat, az egyediség, az nem.

Érdekelne, hogy kezdetben volt-e benned félelem azzal kapcsolatban, hogy túlírsz valamit?

Persze, hogy volt. De az a félelem is ott volt bennem, hogy nem tudom megírni, amit akarok. Általában vannak kezdemények, nyers versek. Ezek a szögletes, prózaverses darabok, amik most a kötetben vannak, már korábban megszülettek, csak még formálódniuk kellett. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ezek a prózaverstömbök hogyan térhetnének vissza a kompozíció végén.
A felismerés az volt, hogy – körművelet gyanánt – megismétlem a szöveg elejét és a végét, ám ezt elkezdtem megbolondítani azzal, hogy a végét elkezdtem átgyúrni: az első tömbhöz az utolsó egy elmozduló, már nem ugyanolyan szövetet eredményezett. Működött.
Amikor már megvolt az eleje és a vége, akkor jött a kérdés: rendben, de mivel töltöm meg a kettő között? Aztán rájöttem, hogy ha közéjük elkezdek sorokat beírni, az ad neki egyfajta feszes, ugyanakkor belülről tágítható struktúrát. Négysoros szabadverssorok, szigorúan rímek nélkül. Mindemellett pedig, az őrület határára sodorva a folyóirat-szerkesztőket, a leghosszabb szabadverssorokat hoztam létre, ami csak lehetséges volt.
A szögletes prózavers-formát 2018–2019 környékén kezdtem nagyon akarni. Addigra már tudtam, hogy ennek komoly hagyománya van a magyar költészetben, csak én még nem tudtam ilyeneket írni. Meg kellett tanulni. Sokan nem tudják, mi a különbség a szabadvers és a prózavers között. Az egyik kinézetre ziláltabb, hektikusabbnak tűnő, a másik meg lapszéltől lapszélig tart, és teljesen máshogy viselkedik a nyelv benne. Ezt akkor értettem meg igazán, amikor egy gondolatritmusra épülő szabadverset próbáltam áttenni prózavers-formába. És rögtön kiderült, hogy az nem működik úgy. A szöveg teljesen másként kezdett el viselkedni.
Ezt kell megtanulni: hogy mi való ide, és mi oda. Hogy mikor van egy egyszerű sorképző szabadvers, és mikor van az, hogy a „szögletes” formában tud igazán megállni. Mert ez tényleg építkezés.

Mikor érzed, hogy egy vers készen van?

Örömmel jelentem, hogy egyre jobban sikerül éreznem. Régen teljes bizonytalanság volt: mindig úgy tűnt, hogy még nincs kész, még hiányzik valami. Híresen „nagy önszövegtartogató-önszövegszerető” voltam, aki nem írt hozzá semmit, mert azt gondolta, hogy biztos kész van már. El kellett engednem ezeket a dolgokat.
Mindig kézzel írok. A kézírást azért ajánlom mindenkinek: a legmaradandóbb és legerősebb kapcsolat a gondolkodással. Ha azután a nyers szövegek bekerülnek a gépbe, elkezdődik egy teljesen más folyamat. A szöveg ott már úgy viselkedik, mintha kötetben, könyvben lenne, és így gyorsan lehet formázni, változtatni rajta: van olyan szöveg is, amiből végleges formájában már csak gépirat létezik, ahogy az is megtörténik, egy apró, kézzel írott szövegből hatalmas anyag lesz.

Egy mondat erejéig visszatérve azokra a zárójeles, filmszerű részekre, betétekre a verseknél, amiket már te is említettél: azt mondtad, hogy ezeket te találtad ki, és szándékos volt. De mi a szándék? Mi a célod, különösen az olvasó felé?

Voltak már szögletes szövegeim, közéjük írott sorok is, és most egy régi vágyamat váltottam valóra: szerettem volna létrehozni a magyar költészetben a leghosszabb szabadverssorokat, központozás nélkül. Ezek a sorok tagolják a szöveget, és egyúttal megállítják az olvasást vagy tovább lendítik, attól függően, hol van a kapcsos zárójel: a mondat elején vagy a végén. Szögletes elől, szögletes hátul; négy sor után, négy szabadvers sor után egy kapcsolat – és ez is elkezdett működni.
A különlegességük talán az, hogy a szövegek pozíciója változatos: az „utakos” szöveg eleje, az „utcák” a sor vége, a „vizek” a sor közepe, a „füst” a hátulja. Nem mindegy, hol szerepelnek; ez a közegek változékonyságát mutatja, hogy mennyi helyen fordulhatnak elő.
Nem annyira szigorú a szerkezet, de azért erősen figyelni kellett rá. A cím maga is egy vállalhatóan összeolvasható mondat, amit ekképp eszünk ágában se lenne kimondani, de állít, és nemcsak négy emblémaként funkcionál, hanem összeolvasva sem érdektelen. Ez a felsorolás szándékosan furcsa, most sem akartam mást, csak a megfelelő címet megtalálni és hozzá a verseket megírni.

Tehát nem feltétlenül az a cél, hogy a költészet közvetlenül megszólítsa az olvasót, de számítasz a munkájára?

Így van. Én megírom, előállítom, és onnantól én „véget érek” a saját szemszögemből. Van egy speciális viszonyom ehhez: ezek a szövegek az enyémek. Ha bekerülnek a kötetbe, darabig én is olvasom őket, elemzem. Nem az az érzés, hogy „hű, mekkorát alkottam”, hanem hogy „aha, itt talán észrevehető valami, itt lehet belenyúlni, rákapcsolódni”. De ahhoz, hogy életre keljenek, kell egy tekintet, ami ránéz a címre, és elkezdi olvasni. Addig semmi baj nincs, de amikor az olvasó belekezd, ott megszólal az a hang (és jó, ha csak egy), amit én készítettem. Ebben az értelemben a szerzői munka lezárul nálam, de a kódokon keresztül kapcsolódom az olvasóhoz.

Mi volt a legnehezebb ebben a kötetben, akár technikailag, akár emberileg?

Egyszerűen az, hogy meg kellett írni. Valójában nem feltétlenül ezt a könyvet kellett volna megírnom. Csak aminek ideje lett volna, amit meg akartam csinálni (és azóta is akarom), azt még nem éreztem elég biztosnak. Így született ez az ilyen értelemben köztes kötet. Ugyanakkor ez a kötet jelentős próba volt: felmértem, hol tartok, mit tudok megvalósítani, hogyan tudom megfogalmazni a témákat, és a különböző szövegtípusokkal mennyire sikeresen tudok dolgozni. Persze mindezt kísérleti jelleggel, mert nagyobb léptékű könyvre készülök, és most ez a kötet kellett ahhoz, hogy továbblépjek. Sok minden derült ki menet közben: mi az, amit máshogy kell megoldani, és mi az, amit csak egyféleképpen lehet. Voltak benne meglepetések, újabb felismerések is, de végül mégis összeállt egy cím, egy koncepció és egy kötetnyi vers. Nagyon örülök ennek.

Mi a terv ezután? Egy kis csend következik, vagy már készül a következő nagyobb dobás?

A következő már megvan a fejemben. Tudom, mit kell csinálnom, de ez egy hosszabb időráfordítás lesz. Nincs minden a birtokomban, kutatnom, keresnem, olvasnom kell. Nem szeretném elkapkodni vagy erőltetni a dolgot. Ugyanakkor: egyetlen percre sem tudok megfeledkezni arról, amivel dolgom, amihez közöm van.
Mivel rengeteg energia és munka van ebben a kötetben is, szeretném jó kedvvel és élvezettel csinálni a következőt. A költői gondolkodás nem felfüggeszthető. Felébredsz, és az agyad már elindul; a sorok már jönnek sorban, és így folyamatosan forog az ember agya. Ez szakmai ártalom, vagy következmény. Szóval tudom, mi lesz a következő könyv alapja, csak előbb egy kis nyugalomra van szükség. Régen nagyon szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy a versek csak a kötetbe kerülhessenek, de most lazítanék. Azóta jelent meg három-négy vers, amelyek ebbe a kötetbe is bekerülhettek volna, de a leadás és a készítés időpontja miatt ez elmaradt. De hiszem, hogy majd megtalálják a helyüket a későbbiekben.

Sütő Csaba András utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban című kötetének bemutatójára 2025. november 14-én, pénteken, 17 órakor kerül sor a 24. Győri Könyvszalonon, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának Muzeális Gyűjteményében, a szerzővel dr. Jánosi Zoltán beszélget majd.

Kiss Dominika
Fotó: Székelyhidi Zsolt