Az új könyveddel kapcsolatban a kiadód Facebook-oldalán ezt olvashatjuk: „A Most a túlélés könyve volt, az Intimitás és hasadás az újjászületésé.” Hogyan kell ezt a beszédes megállapítást értelmezni?

A Most a külső szabadulás útvonalát vázolja és vezet rajta végig, tehát az elválást a destruktív viszonyokból. Csakhogy itt nem ér véget, sem a múlt, sem a bennünk lévő fájdalom, mert a külső destruktív kapcsolatoknak rendszerint van egy belső párja. Van valami, amit magunkkal csinálunk, amire nem látunk rá, aminek mindössze leképeződései a kinti történések. Ez a valami a magunkkal való viszonyban gyökerezik, és nehezen érhető tetten a maga tisztaságában egy kapcsolati dinamikában, mert ott a fókusz könnyen elveszhet. A magunkkal töltött intim időben azonban kirajzolódhat az a legmélyebb valóságunk, amit újrajátszunk, és ennek meglátása fájóbb, mint amikor külső szereplőnek tulajdonítjuk. A bennünk rejlő árnyék feltérképezése a legmélyebb sérüléseinkhez vezet, ami mérhetetlenül védtelenné és kiszolgáltatottá tesz. Elvezet az ősintimitásig és annak őshasadásáig, ami igenis egyfajta halálérzet. A régi működés valóssággal megrendül, összeroppan, és a helyén nő ki valami új: ami az intimitás helye lesz a korábbi hasadással szemben.

Illés Andrea főszerkesztő a következő szavakkal ajánlja új könyvedet: „Az elmúlt évek során nagyon sok kapaszkodót leltem Tisza Kata könyveiben: nem, nem vigasztaltak meg, a múltból hozott és jelenleg is rajtam lógó terheket nem szüntették meg, de tudást adtak és olyan nézőpontot, amely által kicsit a nehézségek fölé emelkedhettem, és fentről képes voltam tisztábban látni. Egyszóval ráébresztettek, felébresztettek.” Manapság szinte kultusza van az önmegvalósításnak, az önismeretnek, és ehhez sokféle elérhető eszköz áll rendelkezésre. Mitől más, több az, amit tőled kap az olvasó?

Először is nagyon fontos, hogy nem minden önismeret valójában, ami annak látszik vagy annak hirdeti magát. A túl hangos, túl látványos vagy túl gyors megmondások általában fals tévutak. Ugyanakkor nem érzem szükségét annak, hogy bármi módon is összehasonlítsam magam másokkal, vagy megmagyarázzam a saját utam. Én egy olyan műfajt, világot és kifejezésmódot építek, ami húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor még ennek nemhogy kultusza nem volt ebben a formában, hanem egyenesen besorolhatatlannak számított, és rengeteg reflektálatlan érzést és indulatot felpiszkált, amitől projekciós felületté vált. Én akkor kezdtem tehát, amikor még nem volt kultusz, és most, hogy azzá vált, éppen elköszönök tőle. Hogy mitől, az tudja, érti, érzi, aki végigjárja ezt a sorozatot, és azon keresztül magát a belső folyamatot, mivel én nem egyszeri könyveket írok, hanem könyvről könyvre járom végig a teljes önismereti útvonalat, a kezdettől az én teljes lebontásáig. Az én eszközöm nemcsak saját magam, a saját megéléseim és felismeréseim, hanem a mellé állított szakmai ismeretek és a gyakorlati tapasztalataim is. Mindezek együttese olyan sajátos műfajt eredményez, amely ötvözi az érzelmi munkát végző narratív eszközöket, akárcsak az ezt kiegyensúlyozó szakmai keretrendszert, ami végül eljut önmaga lebontásáig. Ott pedig képes megállni, és önmagát külső referencia nélkül megtartani, ez van most.

Az új könyved, a tizedik és egyben az utolsónak mondott, zárómű. Mit jelent ez? Minek a záróakkordja? Bevallottan történetekben létezel, várhatunk még tőled valamilyen írást?

Ez csak a Scolar Kiadónál a tizedik, a korábbi könyveket nem számoltuk bele. Utolsónak pedig éppen a fent említett, pszichopróza műfaj tekintetében utolsó, mivel elvégezte az általa vállalt feladatot, ahonnan már a megélés jön, s nem pedig az elemzés. Az elemző szakmai keretrendszer létfontosságú szerepet töltött be, azonban két évtized alatt lépésről lépésre végigjártam, és mára kissé telítődtem vele. Vágyom a nyelv és a közlés tisztaságára, szabadságára és játékosságára, ahol nincs mindennek eget rengető súlya és terminológiája, hanem csak úgy el lehet időzni, ringani, ringatódni benne, ami kifejezőeszköze lehetne annak a belülről lelassult, nyugalmi világnak, amit most magaménak érzek, felcímkézés nélkül. Ez egy visszaegyszerűsödés az alapérzésekre. Érzem, hogy milyen világ teremtődött bennem, azonban nem szeretném előre eldönteni ennek a kifejezőeszközét, hanem sokkal inkább hagyni szeretném, hogy kifelé is megtalálja a maga formáját, éppen úgy, ahogyan majd kikívánkozik, hiszen nem a történet ért bennem véget, tekintettel arra, hogy ez a létezésem, hanem csupán a történetmesélés módja.

A könyv miatt szándékosan és vállaltan tűntél el egy évre, a közösségi oldalad követői azt is tudják, hogy ez alatt az idő alatt a „bejárható és megélhető legmélyebbre” mentél, „ami nietzschei értelemben a szakadék széle”. Miért volt szükség elmenni a szakadék széléig? Mennyire volt traumatikus? Mit nyertél ebből az „útbejárásból”?

Enélkül a végső lépés nélkül nem tudtam volna hitelesen és valóságosan megragadni ezt a mélységet, amit dokumentálni szerettem volna, az emberi létezés alját és magára utaltságát. Azonban ez nem pusztán egy döntés volt, hogy nem kapaszkodom senkibe, és azt sem hagyom, hogy mások belém kapaszkodjanak – és itt most természetesen nem a gyermekeimre vagy a munkámra gondolok, hanem az egyéb emberi kapcsolataimra, amelyeknek egyenrangúnak kellene lenniük – mivel egyszerűen nem is tudtam volna már fenntartani hasonló létformát, zsigerszinten vágytam is a csöndre, az egyedüllétre, a tiszta reflexiókra, amelyek nem vetülnek senkire, hanem visszaverődnek rám, hogy megérezzem a saját legmélyebb reflexeimet, és rájöjjek, hogy mikor és miért vagyok olyan, amilyen nem szeretnék, hol válok el saját magamtól, tehát megérezzem a saját hasadásomat, és képessé váljak az integrációra. Ez azért a szakadék széle, mert ezen mélységben ténylegesen az élet és a halál küzdelme zajlik, egy olyan döntés születése, hogy tovább ugrasz, vagy visszafordulsz az élet irányába.

A címet olvasva felvetődik: mit és mennyit tud a hétköznapi ember az intimitásról? Miért fontos a megóvása? Miként kell értelmezni ezzel kapcsolatban a hasadás fogalmát?

Az én világomban ez nem kérdés, számomra az intimitás az élet, a valóság, a létezés, az egység és a kapcsolódás, a szövet, amelyen keresztül látom és érzékelem a világot, magamat és az embereket. Számomra a magamhoz való viszonyulás is intimitás, az írás is az, a munkám is, a kapcsolódásaim. Ami nem intim, tehát nem valóságos, nem igaz, nem őszinte, nem transzparens, abban én már nem veszek részt, nem vagyok rá képes. Természetesen az emberek eltérő intimitásszinteken eltérő intimitásigénnyel bírnak, eltérő identitásaik függvényében, s így eltérő az is, mit és mennyire találnak intimnek. Az intimitás számtalan rétegét – a szexuson túlmutatóan – sok száz oldalon át vizsgálja a könyv, ahogyan azt is, ez mennyire mélyre nyúlik, és hogyan befolyásolja az adott társadalmi kor meg az örökölt családi rendszerek is, így aztán nem is mindig látunk rá ennek sérüléseire és álságosságaira. Ezek a hasadások, amelyek mentén megreped az intimitás és a kötelék, és a kötet egésze keresi az utakat az intimitásunk gyógyulásához, hogy teljesebben, szabadabban, szeretettelibben és örömtelibben élhessünk.

Tisza Kata Intimitás és hasadás című kötetét 2025. november 15-én, szombaton, 16 órakor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében mutatja be. A szerző monodráma jellegű felolvasószínháza 16 éven felülieknek ajánlott.

SzaSzi
Fotó: Erhardt László