Az 1990-es évek elején, az elterelt Duna szárazra került medrében olyan tárgyak kerültek felszínre, amelyek addig – akár évszázadok óta is – rejtve maradtak az emberek szeme elől. A többméteres vízszintcsökkenés következményeként tűnt elő Ásványrárónál, a Duna hullámterében, az Árvai-zárás alvízi oldalán egy szokatlan kivitelű hajóroncs. Akkor sok találgatás kereste a magyarázatot a tárgy kilétére, azóta kutatók is vizsgálták.

Története a második világháborúhoz kapcsolódik. Az egyik kérdés, hogy miért is építettek hajót betonból? A háború alatt szállításra szolgáló vízi járművekre volt szükség, ugyanakkor kevés volt a fém, visszaszorult a vaslemez használata, kellett egy olcsó anyag, amely ezt a problémát megoldja. A betonhajók a világháború alatt pedig különösen népszerűvé váltak egy előnyös tulajdonságuk miatt: a betonnal kiöntött acélszerkezet nem mágnesezhető, ezért „A kisebb, vagy a hajótól távolabb robbanó aknák a nagy tömegű betonhajókban jelentéktelen kárt tudtak okozni. Az adatok alapján a teljes Duna folyam roncsai között egy mágneses aknától megsérült vagy elsüllyedt betonhajó sincs. Ha a betonhajók soraiban keletkeztek is veszteségek, akkor azok lőtt, bombasérült, esetleg a visszavonuláskor keletkezett sérülések” – magyarázza a Haditechnika 2012/4. számának írása. A németek a Magyarországról történő kivonuláskor elaknásították a Dunát, így megnőtt a szerepe a betonhajóknak a folyami szállításban. Azt már nehéz kideríteni, hogy az ásványrárói vízi járművel pontosan mi is történt. Magyarországon egyébként még négy betonhajóról tudnak. Az európai hadszíntereken több helyen is fontos szerepet kaptak a hasonló szállítójárművek, mint például a normandiai partraszállásnál. Maga a technológia korábbi, első igazi feltűnést az 1855. évi párizsi világkiállításon keltett.

A harminc méter hosszú és hét méter széles ásványrárói betonhajó fő funkciója a második világháború során a szállítás volt, legénység nélkül vontatott uszályként szolgált. A különleges műtárgynál már 2007-ben felmérést végzett Tóth J. Attila, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat búvárrégészeti szakosztályának vezetője, aki indokoltnak tartotta a betonhajó „védelmét, szakszerű dokumentálását és bemutatását is”. Hozzátette, hogy „nehézséget jelent viszont, hogy sem műemléknek, sem régészeti lelőhelynek nem számít, „csak” egyedinek, akárcsak a hasonló korú emlékek.” A víz alatti örökségünk kutatásában úttörő szerepet vállaló szakértő szerint a levédetés jó példaként is szolgálna, ugyanakkor remek turistaattrakció lehetne, hiszen a szigetközi kerékpáros túraútvonal és egy pihenőhely közelében fekszik. A kutató „kisebb bozótirtással és egy fa panorámastég megépítésével képzeli el látogathatóvá tételét” – írják a cikkben 2007-ben.

A véglegesen horgonyt vetett hajó ma már védett műtárgy, a második világháborús anyagfelhasználás egyedi relikviája. Ugyanakkor ez az eset rávilágít arra is, hogy kicsiny hazánkban is létjogosultsága van a víz alatti régészetnek.

Tóth J. Attila: Örvények titkai címmel jelent meg 2018-ban egy tudományos igényű kötet, amely a magyar víz alatti régészet regényének is nevezhető. A kivételes könyv több olyan feltárást is bemutat, amelyben a szerző részt vett. A kötet a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain is megtalálható.

Az írás a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjteményének felhasználásával készült, a Kisalföld 2007. október 29-i lapszáma megtekinthető a könyvtárban.

SzaSzi
Fotó: Polczer Árpád (engedéllyel!)

Felhasznált irodalom: 
Beton, 2015/7-8. 27. p.
Haditechnika, 2012/4. 54-55. p.
Kisalföld, 2007. október 29.
Kisalföld, 2018.szeptember 15.
archeologia.hu