Tizedik regényével, a Szólóval érkezik novemberben a 24. Győri Könyvszalonra, amely a világhírnévre szert tett Deutsch (később Dolly) ikrek hihetetlen magasságokat és drámai mélységeket megélt történetéről szól. Hogyan találkozott a témával, mi fogta meg leginkább Janka és Róza földrészeket és kulturális érákat átfogó sorsában?

Évekkel ezelőtt a Vanity Fair magazinban olvastam – pontosabban: lapoztam át – a történetüket. A Dolly Sisters név fölött elsiklottam – két amerikai díva Hollywood aranykorából, gondoltam. Ám lapozás közben egy szó megállított: Balassagyarmat. Innen indultak, a mélyszegénységből, és értek el szinte mindent. Elkezdtem olvasni a cikket, és kibomlott előttem Janka és Róza, a későbbi Dolly nővérek páratlan ívű művészi és női sorsa.
Újabb évek teltek el, mire ismét szembejöttek – ezúttal a Mr. Selfridge tévésorozatban, ahol elég pontatlanul ábrázolták őket. Milyen kár, gondoltam – a valódi történetük sokkal izgalmasabb. Akkor döntöttem el, hogy nekifutok ennek a regénynek. Kutatni kezdtem: felkerestem a balassagyarmati levéltárat, a zsidó múzeumot, beszéltem a rabbival, elolvastam minden elérhető magyar és amerikai forrást – és lassan peregni kezdett előttem egy izgalmas mozi.

Egy ekkora volumenű, minden szempontból monumentális regény esetében, amely létező élettörténete(ke)t mesél el, hol van a határ valóság és fikció között – mennyire tudja vagy szabad a fantáziának kitölteni az esetleges hézagokat, illetve dramaturgialiag a regény szövetéhez igazítani az eseményeket?

A Szóló regény, nem életrajz. Bár az életeseményeket igyekeztem valósághűen követni, ahhoz, hogy feltárjam azok belső mozgatórugóit, az ikrek személyiségét, érzéseit, gondolatait – szükségem volt a fikció eszközeire.
A Dolly nővérek történetéről a tengerentúlon készült már film, musical és színdarab is, ám mindegyik messze elrugaszkodott a valóságtól. Pedig ma már néhány kattintással előbukkan számtalan újságcikk, fotó, plakát, korabeli híradó a nagy amerikai lapok archívumaiból vagy az Arcanumból. A dzsesszkorszak szórakoztatóiparáról rengeteg forrás maradt fenn, így az egykor megbarnult filmkockák is kiszínesednek, életre kelnek – hatalmas segítség ez egy szerzőnek, amikor a regény világát próbálja megálmodni.
A történet szereplői mind valós személyek – a Dolly nővérek barátai, kollégái, udvarlói Hemingway-től a walesi hercegig. Egyetlen karakter kivételével: Béci kitalált figura, ő a magyar negyedből, a „Goulash Avenue”-ről induló bevándorló fiú, aki végigkíséri az ikrek életútját. Ő a tanú, aki közel hozza hozzánk ezeket az elképesztő magasságokba kilövő csillagokat.

A 78 éves Rosie visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg a Dolly ikrek történetét. Mennyire tudott ön azonosulni írás közben a lányok csillogást és szenvedést egyaránt megélt sorsával?

Sokáig kerestem a fogást ezeken a világhírű dívákon: szenvedélyesen érdekelt a történetük, de eleinte nem nagyon láttam, mi az a pont, ahol ez az ikerpár hozzánk, mai olvasókhoz kapcsolódik. Ráadásul egy olyan élethelyzetben voltam éppen, ami igen messze esett a flitteres revügörlök világától – szüleink és idős rokonaink ápolása sajnos a mindennapjaink részévé vált. Egy ideig nem tudtam írni. Ám furcsa módon éppen ez az időszak, amit a szeretteink ápolásával töltöttünk, adta meg a kulcsot, hogyan tudnám szerethetővé, átélhetővé tenni ennek a két, körülrajongott csillagnak a történetét. A regény narrátora Róza, az ikerpár túlélő tagja, aki 78 évesen már nem tud egykor százezer dollárra biztosított lábára állni, járókerettel araszolgat elegáns hollywoodi házában, miközben visszanéz arra a világra, ahol mindent elértek – és mindent elvesztettek.
Ez a perspektíva nem pusztán fikció: a róla fennmaradt interjúk és nyilatkozatok alapján kirajzolódott előttem egy karcos humorú, bölcs és mélyen emberi idős asszony alakja, aki a múltba merülve újraéli azt, amikor még csillogó szemű kislányok voltak Magyarországon.

Témaválasztásainak központi tematikája mindig a nő a maga önismeretével, szabályrendszerével, szerepeivel, a férfi−nő viszonyok összes síkjával és dimenziójával. Ha gyorsan végigtekint a tíz megjelent regényén, észrevesz-e ezeken a nőkön – bár tudom, hogy mindegyikük más és más – összességében valamiféle személyiségváltozást, hogy alakulnak, formálódnak, „haladnak” valahová?

Nem tudom őket egymáshoz mérni. Amikor új történetbe kezdek, belépek egy másik univerzumba: saját klímája, nyelve, törvényei vannak. Csak annyit tudok, hogy a mélyén feszül egy kérdés, ami izgat, és én addig maradok ott, amíg meg nem értem. A szereplőimet nem „kitalálom”, hanem útközben ismerem meg – ők vezetnek, nem én őket.
Újságíróként rengeteg emberi sorssal, főként női sorssal találkoztam. Talán innen ered az a vágy, hogy rendet teremtsek az élet zűrzavarában – legalább egy történeten belül. Mindig van egy pillanat, amikor hirtelen megérzem: ez most fontos. Hogy erről talán mások is szívesen olvasnának. És akkor elkezdem a kutatást, levéltárakban, archívumokban, néha szinte megszállottan. De még ekkor sem tudom, miről szól igazán a történet. Írás közben derül ki. Ez az „aha-pillanat” az, ami miatt képes vagyok hónapokon át a gép előtt ülni. Ez a felfedezés – a rejtett motivációk, önámítások, katasztrofális döntések mögött megbúvó emberi logika felismerése – mindig izgalmasabb, mint bármi, amit előre eltervezhetnék.

Regényeiben a történetek olyan nagyvárosokat érintenek – szűken vagy tágan –, mint Párizs, Moszkva, Berlin vagy éppen New York. Az ön újságírásból is eredő kozmopolita attitűdje hol érzi magát igazán otthon?

Imádok utazni, és hálás vagyok, hogy az újságírói munkámnak köszönhetően vissza-visszajárhattam távoli városokba is – Párizsba, New Yorkba, Berlinbe, Moszkvába. De igazán otthon Kelenföldön érzem magam. Itt nőttem fel, és azóta is egy ötszáz méteres körben költözködöm. Szerencsésnek érzem magam, hogy a hálószobám ablakából ugyanazokat a fenyőket és fűzfákat látom, mint gyerekként, amikor óvodába indultam. A dolgozószobám ablaka a Szabadság-szoborra néz – nem arra, amelyet a Dolly nővérek láttak százhúsz éve, hanem arra, amelyet én nézegettem ötven éve, a régi lakásunkban, egy hokedlin állva a konyhaablakból.
Ez az egyetlen igazi otthon számomra: itt találkozik bennem a gyerekkori világ és a nagyvilág. Talán egyszer ennek a történetét is megírom – de ez lesz a legnehezebb, mert egyszerre kell hozzá látni a Szabadság-szobrot a hokedliről és a világot, amihez tartozom.

Van-e még olyan „könyv”, amit nem írt meg – pontosabban olyan női lélek- vagy létállapot, amely régóta foglalkoztatja, de még nem formálódott köré történet?

Jelenleg egy olyan létállapotról írok, amely nem feltétlenül tartozik a könyvpiac divatos témái közé, pedig mindannyiunkat érint – ha elég szerencsések vagyunk. Ez pedig az idősödés. Különösen izgalmasnak érzem egy olyan korban, amely az örök fiatalság bűvöletében él, napsugaras longevity-lázban, miközben a valóság ezzel párhuzamosan a nyugdíjkatasztrófa és a gondozási krízis felé tart.
Ebből a kettősségből – a biotechnológiai optimizmus és az emberi mulandóság tapasztalatából – épül a következő regényem világa. De még inkubációs fázisban van, ilyenkor a történet különösen sérülékeny és törékeny, ezért nem merek róla többet elárulni. Talán azért írom ezt a könyvet, hogy megtudjam, mikortól válik a múló idő ellenségből szövetségessé.

Vass Virág Szóló című kötetének bemutatójára 2025. november 15-én, szombaton, 17 órakor kerül sor a 24. Győri Könyvszalonon, a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán, a szerzővel Mihályi Orsi színésznő fog beszélgetni.

Szilvási Krisztián
Fotó: Zsólyomi Norbert