A kép hanggal való kiegészítésének gondolata a film születésétől kezdve jelen volt, már az 1800-as évek végén is próbálkoztak a hang és a kép egyszerre történő közvetítésével. Bár végül Hollywood kezdte meg a hangosfilmek gyártását, a különböző európai technológiák eddigre szintén fejlett állapotban voltak. A Warner Bros. stúdió 1926-tól kísérletezett a Vitaphone nevű eljárás segítségével hangosított rövid zenés filmekkel, 1927. október 6-án pedig bemutatták az első szinkronizált emberi beszédet is tartalmazó filmet, ez volt A dzsesszénekes (The Jazz Singer). A várakozásokkal ellentétben azonban nem hozott nagy sikert – a színészek eddig a filmekben nem használták a hangjukat, a rendezőknek erre nem kellett figyelniük.

Ezt követte aztán 1928-ban – A dzsesszénekes folytatásának tekinthető – Az éneklő bolond (The Singing Fool), a Warner Brothers musical−drámája, amely a zenés és dialógusokkal tarkított alkotások népszerűségét volt hivatott bebetonozni Hollywoodban. A főszerepet ismételten Al Jolson alakította – egy oroszországi litván zsidó színész, családja a 19. század végén menekült ki Amerikába a növekvő kelet-európai antiszemtizmus elől –, akit 40 éven át „a világ legnagyobb szórakoztatójaként” ismertek a szakmában, és később olyan sztárok emlegettek inspirációként, mint például Sammy Davis Jr., Elvis Presley, Mick Jagger, David Bowie vagy Jerry Lee Lewis.

A történet cselekménye szerint Al Stone (Al Jolson) pincérként dolgozik egy bárban, időnként énekel, és halálosan, valamint viszonzatlanul szerelmes kolléganőjébe, Molly-ba (Josephine Dunn). Dalt ír a lánynak, amelyet nagy sikerrel elő is ad, egy a bárban vendégeskedő Broadway producernek pedig meg is tetszik a szerzemény. Ettől kezdve persze Molly is hajlandó összeállni a férfival, látván, hogy hamarosan nagy sztár lesz belőle. Rövidesen népszerűség, házasság és egy gyermek, Sonny Boy (Davey Lee) következik – telnek az évek, Al sikert sikerre halmoz, ám a házassága Mollyval üres, hiszen a nő továbbra sem szereti. Végül megcsalás, elhagyás és tragédiák (Sonny Boy halála) során át a valódi szerelem és az éneklés megtanítja együtt élni a fájdalommal.

Az éneklő bolond több mint 4 millió dolláros bevételt eredményezett, ezzel akkoriban a Warner Bros. legsikeresebb filmjének számított, és a cselekmény során több ízben is felcsendülő Sonny Boy című sláger volt az első dal, amely több millió példányban kelt el.

Magyarországon elsőként a Fórum (ma Puskin) moziban jelent meg hangos vetítőgép 1928-ban. Gerő István, a filmszínház igazgatója június végén a Pesti Naplónak azt nyilatkozta, hogy „kint voltam Berlinben, és láttam a Singing Foolt: ezt a nagyszerű beszélő filmet, és ugyanakkor meggyőződtem arról is, hogy a leadó gépezetek igenis egységesek ma már”. 1929. szeptember 20-án, a film budapesti hangos vetítése napján a mozi előtt a Kossuth Lajos utcát lezárták, érkezni a Ferenciek tere felől lehetett. Mindenhol rendőrök voltak, miközben illusztris vendégek gyülekeztek, az alkalomnak megfelelő öltözékben. Pontban hat órakor az ajtókat bezárták, és megkezdődött a vetítés: Az éneklő bolondot két rövid kísérőfilm előzte meg, a Parasztbecsület egy áriája Benjamino Gigli előadásában és az Abe Lymann jazz zenekar játéka.

„A Singing Fool, az amerikai talkie-nak ez az első Budapestre repült fecskéje, a mai beszélőfilm-technika bámulatosan tökéletes alkotása. Hanghatásaiban, úgy a prózában, mint az énekben és a zenében százszázalékos hatást ér el és lenyűgözve, fülünkben felejthetetlenül csengő hangeffektusokkal távoztunk a film eddigi néma hajlékának hangos újszülöttje után” – számolt be az eseményről a Magyar Mozi és Film. Karinthy Frigyes szintén áradozott a filmről és a hangos technológiáról a Pesti Naplóban és az Estbe írt tudósításában.

Az éneklő bolond „hangosságát” főleg a szinkronizált kísérőzene és zörejek adták, csak részben voltak benne emberi hangot is felhasználó ének- és párbeszédes jelenetek. Az alkotás egy része még mindig klasszikus némafilm volt, ezeket a jeleneteket a már megszokott képközi feliratokkal (inzertekkel) látta el a „dramaturg” (ez a munkakör ekkor feliratírót jelentett). A hang nem túl tiszta és egyenetlen erejű volt. Viszont az újdonságnak számító, teljes mértékben hangos jelenetek angol szövegét is érthetővé kellett tenni a nézők számára, így a műsorfüzet tanúsága szerint ezeket a ma is ismert módon, a kép aljára bekopírozott, szinkronidejű magyar felirattal látták el. A film feliratait Fodor Sándor dramaturg írta, technikai kivitelezésük a Kruppka-filmlaboratóriumot dicsérte. Az éneklő bolond jobb megértését célozta a Forum által kiadott kis füzetke is, amely részletesen ismertette a film cselekményét az elejétől a végéig, valamint a benne megjelenő összes szöveget közölte a némafilmes inzertekkel és a párbeszédes részek felirataival együtt.

A hangosfilm elnyerte a közönség tetszését, és hamarosan az egész világon átvette a némafilm helyét. Az első teljes egészében hangos film a Bryan Foy által rendezett amerikai bűnügyi dráma, a New York fényei (The Lights of New York) volt 1928-ban, szintén a Warner Brothers égisze alatt – a 23 ezer dollárból készült mozi végül több mint egymilliós bevételt termelt. A magyar filmgyártás pedig – évtizedes válságából kilábalva – hamarosan szintén „hallatta a hangját”: 1931. szeptember 25-én került sor az első magyar hangosfilm, A kék bálvány bemutatója. A Forum mozi továbbra is lépést tartott a filmvilág eseményeivel, hiszen a második magyar hangosfilmet, a Hyppolit, a lakájt is itt láthatta először közönség.

Szilvási Krisztián

Forrás: imdb.com, hirado.hu, nfi.hu, mandarchiv.hu, arturfilm.blog.hu