A Rábaköz népi kultúrájával kapcsolatban eszünkbe juthat Timaffy László vagy Barsi Ernő neve, hogy csak kettőt említsek. Egyikük inkább a Kisalföld tájainak (Szigetköz, Rábaköz, Hanság), néphagyományainak, vallási, szellemi, tárgyi emlékeinek feltárásával, másikuk e tájegység zenei kultúrkincsének összegyűjtésével kapcsolható össze. A Népi próza a Rábaközben című kötet hogyan illeszthető ebbe a sorba? Mennyire tekinthető hiánypótló munkának?

Ez az első ilyen jellegű összesítő munka, jelenleg alapmű, amely kiindulásként is szolgálhat a további kutatásokhoz. Alapvetően több évtizedes saját gyűjtésem eredménye, de mivel a térségben többen is komoly anyaggal rendelkeznek, mint például Kapuváron Csiszár Attila, fontosnak éreztem, hogy más kutatók eredményei, a nevük megjelenjen. Szerettem volna, hogy láthatóvá váljon, a Rábaközben is történtek gyűjtések, a népi prózakincsnek a mentésére itt is voltak próbálkozások, eredmények, akkor is, ha ezek esetleg még nem lettek publikálva. Azt is látni kell, hogy a népi prózának vannak olyan területei is, amelyekről érdemlegesen én már nem tudtam gyűjteni. Ilyen esetekben szerencsére támaszkodhattam mások anyagaira, mint például Timaffy László kutatásaira a táltoshagyományok terén, olyanokra, melyekről úgy éreztem, nem maradhatnak ki egy ilyen „teljességre törekvő” munkából. Nagyon igyekeztem minden hozzáférhetőt átnézni. Sok segítséget kaptam a megye múzeumaiban Aszt Ágnestől, Csiszár Attilától, Tanainé Városi Ágitól, és egykori munkahelyemen, a győri könyvtár helyismereti osztályának munkatársaitól, amiért nagyon hálás vagyok.

A kötet borítóján olvasható, hogy Magyar Népköltészet Tára, vagyis ez egy sorozat része…

Így van. A sorozat szerkesztője, Magyar Zoltán, a Magyar Néprajztudományi Intézet főmunkatársa kért fel ennek a résznek az elkészítésére. A sorozatban eddig főleg erdélyi anyagok jelentek meg. Sem ő, sem a Balassi Kiadó nem sejtették, hogy ilyen méretű lesz a kötet, de szerencsére rugalmasak voltak, és megjelenhetett úgy, hogy nem húztak ki belőle semmit. Nagy köszönet Soóky Andrea főszerkesztő asszonynak és Balázs Jenő lektor úrnak, hogy végül ilyen szép könyv jöhetett létre. Igazság szerint az én gyűjtéseimnek ez csak egy része, sok vár feldolgozásra, de talán a Jóisten szán még nekem annyi időt, hogy befejezzem.

A kötet bizonyos értelemben „életműnek” is tekinthető, hiszen a gyűjtést már gimnazista korod óta végzed…

Bizony, már 1972 óta gyűjtök! Akkor a drága Bedés Gyula tanár úr, aki az osztályfőnököm és a történelemtanárom volt, elküldött Szanyba egy helynévkutatásra, ami akkor egy mozgalomhoz kapcsolódott. Líviusznak hívott, azt mondta: Líviusz, maga falusi, hát Szanyban próbáljon szerencsét! Így cseppentem bele, azután megcsináltatták velem Bodonhely, Bágyogszovát, Pásztori helynévkutatását is. Közben feljegyeztem más történeteket, szokásokat, mindent, amit érdekesnek találtam. A Tanár úr ösztönzésére megírtam pályázatban, amely mindjárt az elején bronz fokozatot nyert, a második pályázat már első díjas lett, mint ahogy a későbbiek is. Az ilyen sikerek lendítettek tovább ezen az úton.

Büszkén mesélsz mindig arról, hogy a szülői házból is sokat hoztál! A kötet borítóján édesapádat láthatjuk?

Igen, édesapám látható a képen, 100 éves korában készült a fénykép. Ő mindig nagy mesélő és anekdotázó volt, az édesanyám pedig remek megfigyelő, hihetetlen élesen emlékezett például a hiedelmekre, hiedelemcselekményekre, amelyeket nagyon pontosan fel tudott idézni. Mindketten postai kézbesítők voltak évtizedekig. Amikor hazaértek a munkából, megbeszélték a napi történéseket, hol egymásnak, hol mindannyiunknak szánva az érdekes vagy jópofa eseteket. Nekem nyitva volt a fülem, gyerekként szerettem ezeket a meséléseket. Pordányban több monda is élt, egyik például egy titokzatos aranykincsről, ami amúgy is izgalmas, és amikor a régészek gyermekkoromban feltárásokba kezdtek a határban, az mindenkinek beindította a fantáziáját, és felszínre kerültek a régi történetek is.

Beszéljünk egy kicsit a kötetről, hogy mit találunk pontosan benne!

A kötet elkészítésében kötött a sorozat addig kialakított remek tematikája, azt kellett követnem. A népi próza meglehetősen tág fogalom formailag is, így az egyszerű közlésektől – például, ha üstökös jelenik meg az égen, akkor háború lesz – kezdve egészen a fabulatig, mint A pásztor meg az ördög, ahol egy szép, kerek történetben megtudjuk, hogyan akart túljárni a parasztember az ördög eszén, sokféle szövegformát feldolgoztam. Tematikailag is több nagy egység köré szerveződik az anyag: eredetmondák, történeti mondák, emellett a helyi mondák, betyármondák, kincsmondák, hiedelemmondák. Ez utóbbin belül egy óriási színes kavalkádot találunk a boszorkánytól, az előjelektől a lidércig, a ludvércig, a garabonciásig sokféle szereplővel. Kuriózum, hogy a modern mondáknál ufótörténeteket is hozok a könyvemben. Hatvan ilyen sztorim van. A magyar néprajzi szakirodalomban hasonlókat még Magyar Zoltán és Villányi Péter munkáiban olvashatunk egyelőre. A Tabuk, bűn és bűnhődés mondák című fejezetben található egy ugyancsak a közelmúltban lejátszódó izgalmas esemény, egy mai monda a Csorna és Szilsárkány közötti elátkozott erdőről. Továbbá vannak még legendák, néhány mese, humoros és igaz történetek és falucsúfolók.

Melyik típus az, amit a legrégebb óta gyűjtesz? Emlékszel még, hogyan kezdődött?

Az Igaz történetek, tréfás elbeszélések nagy számban képviseltetik magukat, kezdetektől csurrant-cseppent belőlük, s ebben nagyon nagy szerepe volt édesapámnak. A könyv végén található falucsúfolók is az egyik legrégebbi típus, amivel akkor kezdtem rendszeresen foglalkozni, amikor a könyvtárba kerültem. Itt, munka után – Horváth József példáját követve, akivel együtt kezdtük a pályát, és aki rendkívüli szorgalommal jegyzetelt, s engem is erre bíztatott – nekiültem ezeket kutatni. Izgalmasnak találtam őket, s az írásos források mellett ezeket még terepen is eredményesen lehetett gyűjteni.

Számomra éppen az említett ufótörténetek mutatják meg, hogy ez a világ nem egy előásott lezárult múlt, hanem állandóan alakuló, ma is élő, az ott élők életének szerves részét képező dolog. Mennyire jellemző, hogy miről beszélnek és miről nem, vagyis tabu?

Az ufótörténetek igazából a megmagyarázhatatlan fényjelenségekről szólnak, ezeket régebben a tüzes embernek meg a ludvércnek tulajdonították. Nagyon érdekes, hogy ugyanaz az adatközlő, Anna néni, hihetetlen klassz hiedelemtörténeteket mesélt a régi időkből a tüzes emberről, a tüzes mérnökről, meg a ludvércről, viszont az új fényjelenségeket egy az egyben ufóként emlegette: jött a fény, de már UFO volt. Nem kapcsolta össze a kétféle fényjelenséget. Szép példája ez az átalakuló hiedelemvilágnak. 
A tabuk köre más és más, attól függően, hogy melyik részt nézzük. A hiedelmeknél például az ördögöt nem emlegették, vagy csak nagyon ritkán. Arról sem beszéltek az adatközlők, amelyek nagyon személyesen megérintették őket. Ilyen például, ha egy elhunyt hozzátartozó vagy barát megjelent, esetleges hívta, hogy menjen vele a túlvilágra, vagy egy Mária-jelenésről, de az ufótörténetek is ide sorolhatók. Az ilyen esetekben nagyon közel kell kerülni az adatközlőhöz, tényleg nagy bizalom kell, hogy ezt elmesélje. Egyrészt, mert utólag az ő számára is nagyon hihetetlenek ezek az esetek, másrészt nagyon mélyen érintik. Nehéz erről megnyilatkozni, mert számol azzal, ha elmondja, mit gondolnak majd mások. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ufó-élménye miatt annyit piszkálták, hogy ő nem akar róla beszélni, inkább elfelejtené az egészet. Na, azért végül mégiscsak elmondta a sztorit, azzal a kikötéssel, hogy a nevét nem közlöm, s ezt természetesen én tiszteletben is tartottam.

Mennyire okozott nehézséget neked beférkőzni az emberek bizalmába? Volt, aki visszautasított?

52 évig gyűjtöttem, de egyszer sem küldtek el, esetleg azt mondták, nem érnek rá, menjek vissza később. Talán érezték, hogy ez fontos, vagy lehet, hogy olyan „jóságos fejem” van (nevet). Én úgy gondolom, a falusi ember segítőkész. Egy ideig remek lehetőséget kaptunk azokban a táborokban, amelyeket Pajer Imre szervezett. Akkor még erőteljes volt a Kisfaludy Napok hatása, ahová nagyon sokan készítettek honismereti pályázatot. A gyűjtőutaknak konkrét célja, feladata volt, ami könnyebbséget jelentett azoknak a fiataloknak, akik pályáztak, másrészt őket segítve csoportvezetőként mi magunk is sokat gyűjtöttünk egy-egy községben. Amikor megjelentünk a faluban, annak híre ment, és nem csak szívesen láttak bennünket, hanem sok helyre egyenesen behívtak. Az emberek készségesek voltak.
Az első gyűjtésemkor Szanyban is rögtön felkaroltak. A Tanácsházán kellett jelentkezni, leadni a megbízást, hogy jogom van gyűjteni, aztán ott térképet és címeket kaptam, és ez sokat jelentett idegenként, hiszen senkit nem ismertem. Ahogy teltek a napok, egyre otthonosabban mozogtam, s olyan emberekkel találkoztam, akik rengeteg bölcsességgel, kedvességgel és annyi szeretettel ajándékoztak meg, ami életre szóló lett. Szerencsém volt? Nem tudom, de hálás vagyok a sorsnak meg Bedécs Gyula Tanár úrnak, hogy ebbe belecsöppenhettem. Nagyon sokat kaptam a gyűjtésektől, sok-sok élményt, pozitív megerősítést, inspirációt. Amikor erre gondolok, el is érzékenyülök, hiszen sokat jelent az embereket egyre jobban megismerni, hallgatni, ahogy beszélnek az életükről, elmondják a bölcsességeiket, rácsodálkozni, hogy micsoda memóriával jegyeztek meg dolgokat, figyeltek meg eseményeket, vagy meséltek el fantasztikusan kiérlelt történeteket. Nagy élmény és igazi öröm, hogy ezeknek a részese lehettem.

A kötet olvasóját nyelvileg is megfoghatják ezek a szövegek, hiszen „ízes” rábaközi tájszólással olvashatja. Úgy gondolom, ez sem véletlen…

Valóban szándékos, egyrészt mert ezek egy az egyben lejegyzések, tehát én nem tértem el az adatközlők szövegeitől. Rengeteg a magnóra vett anyag, ezeknél törekedtem, hogy jelekkel is szemléltessem a kiejtést, másrészt ezt is értékőrzésnek gondolom, még akkor is, ha annak idején a tájszólásom miatt nem foglalkozhattam előadóművészettel. Nagy csalódás volt gimis koromban, hogy a tájszólásom miatt negatív megítélést kaptam, de azután Szombathelyen, ahol az első diplomámat szereztem, azzal kezdődött az első nyelvészeti konzultáció, hogy nem szabad üldözni a nyelvjárást, mert hatalmas érték, vigyázni kell rá és őrizni. Megkönnyebbülés volt ez nekem, úgyhogy belevetettem magam a nyelvszociológiába, és a nyelvjárás-kutatásba, amely később jól jött néprajzosként is.

A régi világ eltűnésével, a népi kultúra forrásai is elapadnak. Hogyan érzed, mennyire gyorsan apad ez a kút? Mennyire lehet még gyűjteni?

Gyorsan apad a régi kút, a világ átalakul, de új dolgok, új források keletkeznek. Gondoljunk csak a hiedelemrendszerre: nem tűnik el, csak más lesz hangsúlyos, vagy átadja a helyét valami újdonságnak. Példálóztunk már az ufótörténetekkel. A műfajokat tekintve a hosszabb, ráérős műfajok eltünedeznek, a helyüket a rövidebbek veszik át, hiszen a világ is felgyorsul, nincs másra idő vagy türelem. A prózaműfajban ilyenek például az anekdoták, „sztorik”, viccek, csúfolók. Az új folklóralkotásokhoz jobbára a groteszk, nevettető, vagy épp a borzongató, tragikus téma ad ihletet, s nem feltétlenül a gyönyörködtetés igényével keletkeznek, ami úgy érzem, nem igazán pozitív irány.
A hiedelmek továbbra is virágoznak, ők a legalkalmazkodóbbak, hisz az aktuális egyéni vagy közösségi konfliktusokhoz, traumákhoz igazodva mindig újak születnek, hogy betöltsék elhárító vagy megelőző szerepüket. Régen a lópatkó hozott szerencsét, később a zöld trabant, de a fekete macska, úgy tűnik, örök.

A kutatókon kívül kinek ajánlható a könyv?

Úgy gondolom, hogy az oktatásban is szenzációsan lehet használni, hiszen a Honismeret a tananyag része. Gyerekek kezébe nem adnám, mert pajzán tartalmat is találunk benne, de a szülőkön, tanítókon, más szakembereken keresztül hozzájuk is el lehet juttatni jó néhányat a régi kincseinkből. Azok is haszonnal forgathatják, akik kedvet kaptak a gyűjtéshez, őket komoly, a kötet végén található mutatórendszer segíti, és azoknak is ajánlom, akik átfogó képet szeretnének kapni a szülőföldjükről.

Szeretettel ajánljuk a kötetet mindenkinek, mert egy letűnő, átalakuló világ képét rajzolja elénk annak árnyalataival a maga teljességében!

Balázs Lívia Népi próza a Rábaközben a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcán is megtalálható; 2025. november 15-én, szombaton, 11 órakor, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának Muzeális Gyűjteményében a 24. Győri Könyvszalonon is bemutatkozik.

SzaSzi
Fotó: Balázs Lívia engedélyével!

A címlapon Balázs Lívia száz éves édesapjával Rábapordányban és a könyv címlapja. A 2. képen Balázs Lívia dedikál a Vörösmarty téren az Ünnepi Könyvhét alkalmából (a képen még Sebők Viktória látható).