„Én vagyok saját életem főszereplője. De vigyázat: nem én vagyok az egyetlen szereplő, mert akkor igencsak unalmas lenne életem filmje.”

Senki nem tud folyamatosan mások nélkül élni, már csak a legalapvetőbb emberi szükségletek miatt sem. Akkor mi a megoldás? A szerző a saját életünk iránti felelősség határozott elfogadásának útját javasolja: az „autodependenciát”.

„mindazt őrizzük magunkban, amik és akik voltunk…”

Ám az önállóság elérése még csak az első, de nélkülözhetetlen szakasza a sikeres önmegvalósításnak. A kiteljesedéshez a szerelem, a fájdalom, a boldogság és a spiritualitás útjára is szükségünk lesz Jorge Bucay szerint. Ezt az öt utat mindenkinek a saját személyes tapasztalatai alapján és a saját tempójában kell bejárnia.

A pszichoterapeuta azt is elmagyarázza, hogy fel kell ismernünk mások fontosságát az életünkben, de anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk a saját függetlenség iránti igényünket. Amint elérjük ezt a kényes egyensúlyt önmagunk és a szeretett emberek között, haladni tudunk a boldogság csúcsa felé.

„Meg tudlak tanítani arra, hogy miként kell átkelni a folyón, meg tudlak tanítani arra, hogy miként kell felmászni egy hegyre, de azt nem tudom neked megmondani, hogy hol van a te folyód és hol van a te hegyed.”

Nem új keletű, de ma is élő probléma, hogy a fiataloknak nehéz kirepülni a családi fészekből. Ez a feladat kétségkívül kulcsfontosságú az autodependencia útján, de a történet valójában már a születésünkkel elkezdődik. Jorge Bucay rávilágít arra a különleges emberi működésre, miszerint mindazt őrizzük magunkban, amik és akik voltunk…

„...amikor tizenöt évesek leszünk, akkor egyúttal tizennégy, tizenhárom, tizenkettő, tizenegy, tíz-, kilenc-, nyolc-, hét-, hat- és ötévesek is vagyunk. És amikor hetvenévesek leszünk, akkor egyúttal hatvanévesek, ötvenévesek, negyvenévesek, tizenkét évesek, háromévesek és egyévesek is vagyunk.”

Ám, ha ezek a kamaszok és kisgyerekek, akik voltunk, mind bennünk tanyáznak, akkor függővé is tehetnek bennünket – főleg, amikor megijedünk vagy épp nem találjuk a helyünket az életben. Nem tudjuk megtagadni a bennünk élő gyermeket, nem is ez a megoldás. Egy felnőttnek kell gondoskodnia róla, méghozzá a bennünk élő felnőttnek – tulajdonképpen ez az autodependencia.

„Soha nem függök mások szavaitól, de mindig meghallgatom őket. Soha nem engedelmeskedem mások tanácsainak, de mindig figyelembe veszem őket. Soha nem függök a külvilág véleményétől, de mindig tisztán akarom látni, mit gondolnak rólam.”

Mi kell ahhoz, hogy az ember el tudjon indulni ezen az úton? A könyvben felsorolt sok hasznos gondolat és szempont közül kiemelnék egy tanulságosat. Szeretünk feltételeket szabni, mielőtt valami erőfeszítést igénylő dologba fogunk. Ez részben lehet valóban hasznos előkészítése egy külső-belső utazásnak. Ám az is előfordulhat, hogy csak igazolni akarjuk saját tehetetlenségünket.

A szerző szerint erre a három dologra lesz szükségünk az autodependencia útján:
• megfelelő körülmények
• eszközök
• döntés

A felsorolást azonban így folytatja:

„De nincs olyan hely, ahol fel lehet készülni erre az útra.
A körülményeket csak akkor fedezzük fel, amikor már az úton vagyunk.
Az eszközeinket akkor egészítjük ki, amikor már megtettük az út egy részét.
A döntésünk pedig annál határozottabbá válik, minél nagyobb utat hagytunk magunk mögött.”

Egoizmus vagy altruizmus – az önszeretet kérdése

Jorge Bucay szerint az önszeretet az első mérföldkő az autodependencia útján. És itt hamar megint dilemmába keveredhetünk, hogy tulajdonképp mi is a helyes önszeretet. A szerző, talán kicsit provokatívan is, használja az egoizmus szót, ami azért mégiscsak egy negatív fogalom. Ám amit kifejt az önszeretettel és a kölcsönösséggel kapcsolatban, mintha más irányba mutatna. De akkor miért használja az egoizmus kifejezést? Nem tudom. Ami viszont eszembe jut, hogy az ego (ἐγώ) szó görögül ént jelent, és számomra tulajdonképpen az a kérdés, hogy hová helyezzük az én-tudatunkat, vagyis az önazonosságunk szintjét.

Jorge Bucay ennél a témánál Oshot idézi:

„Köszöntöm a Buddhát, aki benned él. Lehet, hogy nem vagy ennek tudatában, lehet, hogy még csak nem is álmodtál róla – hogy tökéletes vagy, hogy a Buddha állapot a lényed középpontja…
Ez a forrás, amelyből fakadsz: a forrás és egyszersmind a cél. A fényből jöttünk, és a fény felé tartunk.”

Az életben mindenért meg kell dolgozni, így a belső fényért is. Az önszeretet egyik kulcsa, hogy megismerjük, kik vagyunk. Elfogadjuk, akik vagyunk, és abból igyekezzük kihozni a legjobbat, mint Bucay egyszerű, de tanulságos történetében a frézia.

„Élvezheted, aki vagy, az önmagad iránti szeretettel öntözve magad, vagy… elhervadhatsz a gyötrelmeidben.”

Ehhez hozzá kell tenni, hogy már maga az önismeret is egy út, hiszen folyamatos változásban vagyunk.

„Az ember nem találhatja meg önmagát egyszer és mindenkorra, hiszen változik, ezért minden nap újra meg kell találni megváltozott önmagát.”

Fontos megjegyezni, hogy a szerző két irányú folyamatnak látja a szeretetet, amelyben nem csökken a mások iránti érzelem, ha önmagamat is szeretem, sőt…, akkor nem veszítem el a képességemet, hogy együttérezzek másokkal, ha szeretem magam. Hogy mit jelent szeretni, az már egy következő, messzire vezető kérdés...

Amit leszűrhetünk ebből a néhány részletből, hogy Jorge Bucay a tettek embere, és másokat is arra biztat, hogy merjenek tapasztalatokat szerezni. Hiszen ha szeretnénk egyszer célba érni, akkor ahhoz el is kell indulnunk. Másrészt a magányból való kilépést és a másokhoz való kapcsolódást is csak az teszi lehetővé, ha rátalálunk az önazonos irányunkra, küldetésünkre. Ám aki elindul, azt próbatételek várják. Ezekhez nyújt segítséget Az autodependencia útja című könyv, amely, ha az ellentmondásokat nem is mindig oldja fel mindig maradéktalanul, az biztos, hogy aktivitásra és az önmagunkért vállalt felelősségre inspirál.

„A boldogság folyamatos létállapot”

Egy interjúban, amikor arról kérdezték, hogy a boldogság út vagy cél, Jorge Bucay azt válaszolta, hogy egyik sem. Számára a boldogság az élet útján való járás módja; annak a tudatnak a nyugalma, hogy nem tévedtünk el. A boldogság az a nyugalom, amit akkor érez az ember, amikor biztos benne, hogy az általa választott úton jár.

Bucay megkülönbözteti a boldogságot az örömtől: „Az öröm bizonyos pillanatokban található meg, míg a boldogság lehet folyamatos létállapot.”

Jorge Bucay kalandos életutat tudhat maga mögött. Tizenhárom éves korában kezdett dolgozni. Volt utazó ügynök, taxisofőr, bohóc, tanár és színész, orvos, pszichiáter és rádiós, televíziós műsorvezető is. 1973-ban szerzett orvosi diplomát a Buenos Aires-i Egyetemen, majd mentális betegségekre szakosodott. Jelenlegi munkáját professzionális segítőként határozza meg. Figyelmét megosztja a szakmai konferenciák és könyveinek írása között, amelyeket szintén terápiás eszközöknek tekint.

„Minden neurózisunk akkor kezdődik, amikor az igyekszünk lenni, aki nem vagyunk.”

„Nem az az őrült, aki valamely indíttatásból különös dolgokat cselekszik. Az az igazi őrültség, ha az ember mindig ugyanazt csinálja, mégis hinni akarja, hogy más lesz az eredmény.”

„Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét.”

„Önismereti törekvésünk nem csupán magánügy, és már csak azért sem zárkózhatunk el a többiek véleménye elől, mert szükségünk van rá. Nézetünk kiegészíti önmagunkról alkotott képünket, segít látni mindazt, ami vakfoltunkra esik.”

„Egész idő alatt tudtam, ki mindenki nélkül nem tudnék élni, de harmincéves koromig nem jöttem rá, hogy elsősorban önmagam nélkül nincs tovább élet. Érdekes volt belátni, hogy valóban nehéz lenne élni számos dolog és ember nélkül, de az új felfedezésen ez mit sem változtatott. Lehetetlen lenne önmagam nélkül élni.”

 Jorge Bucay Az autodependencia útja című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Szabados Éva