Mi lehet a legfontosabb üzenete a művész életművének napjainkban? Hogyan érdemes közelítenünk költészetéhez, írásaihoz, hogy hozzáférhessünk az értékes útravalóhoz?

A lírikusi társadalomelemzésnek az a következetessége és komolysága, ahogyan Nagy László viszonyult önmaga világához, nagy példa és kihívás is a jelen számára. Folyamatosan analizálta szűkebb és tágabb világát, és költészete erőit igen nagy arányaiban egy tisztább és igazabb jövő megszerzésének, kiküzdésének szolgálatára fordította. „Kemény metaforákkal menni az álság falai ellen”, illetve: „igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám” – fogalmazta meg, és az ötvenes évek elejétől a diktatúrától szenvedő nemzet létérdekei felől építette fel költészetét. Ennek része volt egy következetes morális tartás is, amely az emberi minőség elemi értékeit hordozta magában; ahogyan apjáról írta: „Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság, / hogy aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját”. Ez eredendően állt szemben az embert az ember ellen uszító, osztályharcos marxista propagandával, a szovjetek alá rendelt vazallus-rendszer irányítóinak a haza, a nemzet „sátrát” idegen érdekeknek kiszolgáltató árulásával. S mindezt a gondolati üzenethalmazt Nagy László egy olyan, a magyar költészetbe új képi értékeket és ritmikus formákat hozó poétikával öltötte versekbe, amely szervesen kapcsolódott a világirodalomnak a remitologizációs, a népi folklórtartalmakra is alapozó, egyetemes, nagy áramába, amely különösen az elnyomott, a gyarmati vagy a félgyarmati sorsokban élő népek, illetve a fejlettebb államokban élő színes bőrű kisebbségek irodalmi törekvéseiben testesült meg. Mindhárom műnemben és több földrészen – Európán kívül Amerikában, Ázsiában és Afrikában –, s olyan képviselőik voltak, mint a kubai Nicolas Guillén, a chilei Pablo Neruda, a kolumbiai García Márquez, a perui José Maria Arguedas, a guatemalai Miguel Asturias, a kirgiz Csingiz Ajtmatov, illetve az afrikai, a szenegáli Léopold Senghor és Birago Diop, azután az USA-ban élő, színes bőrű Toni Morrison. Ugyanakkor a magyar költő – főképp Weöres Sándorral, Juhász Ferenccel, Kiss Annával, Kányádi Sándorral és Szilágyi Domokossal – a költészetünkben már régóta készülődő, s Németh Lászlótól Bartók Béla nevéhez kötött archaikus és folklórintegráló költészetnek, az úgynevezett „bartóki” modellnek is kivételes eredményeit teremti meg. Lásd például a Rege a tűzről és jácintról, a Menyegző, a Testvérek fehérben vagy a Szépasszonyok mondókái Gábrielre című, e kapcsolatot példaszerűen hordozó verseit. S Nagy László nemcsak a társadalomelemző, hanem a létfilozófiai, a már-már szakrális (Ki viszi át a Szerelmet), a szerelmes (Himnusz minden időben), a természetvédő (Éljenek a fák! ), illetve a tájköltészetnek (Tájkép magammal) s még számos témának is emlékezetes, antológiákba illő darabjait alkotta meg. Nem szabad elfeledkezni a bolgár, a más délszláv és egyéb népköltészeteket, valamint számos nemzet műköltészetét is magába ölelő műfordítói munkásságáról sem, amely kétszer akkora, mint a saját életműve. Mindez hatalmas példaként, és ahogyan említettem, kihívásként is áll a jelen költészete előtt, még ha a mai irodalomértelmezés egyik vonulata – e líra nemzeti tartalmai, folklórihletettsége és egyértelmű moralitása miatt e számára idegen, nem a globalizáció felé mutató – költészetet igyekezett is egyre hátrébb taszítani a maga rangsoraiban, és ezzel elriasztani tőle a fiatal költészetet és a fiatal irodalomelemzést is.

Több évtizede foglalkozik Nagy László munkásságával. 2022-ben az Antigoné gyűrűi bemutatása kapcsán a költő mitológiai utalásairól, „mítoszi vonásairól” mesélt. De arról még nem kérdeztem, hogy tulajdonképpen mi is ragadta meg annyira a művészetében, hogy ilyen hosszú időt szentelt a kutatására?

Először elsősorban az a képi erő és kultúrtörténeti összetettség, amely az alkotó fellépése idején a költőóriásokkal teli magyar lírában is a kortükröző újítás szellemével és intenzitásával tudott hatni. Mert gondoljuk el: a korábbi nemzedékekből ekkor, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején olyan idősebb alkotók közé lépett verseivel az iszkázi parasztfiú, mint például Illyés Gyula, Füst Milán, Weöres Sándor, s olyan nemzedéki kortársakkal együtt, mint Pilinszky János, Juhász Ferenc vagy Kormos István. S e csúcsok között is sajátos és egyedi értékekkel teli lírát teremtett, amely a nemzetközi térben is állóképesnek bizonyult, elegendő csak, ha a bolgár értékeléseken kívül a műveiről megjelent angol vagy svéd nyelvű kritikákra pillantunk. Ami miatt valóban hosszú éveket töltöttem a tanulmányozásával, az egy nem csillapítható belső kíváncsiság volt, mert mind mélyebben érteni és ismerni akartam művészete forrásait, majd annak belső szerkezetét, koncepcionális alapjait és pályamenetének útját. Az átolvasott irodalomtörténeti értelmezéseken túl, amelyek között Görömbei Andrásé (Nagy László költészete, 1992) volt a legkiemelkedőbb, így jutottam el a magyar néprajz, majd az egyetemes etnográfia számos szakmunkájához, azután a mítoszokhoz, mítoszelméletekhez és a mitopoétika újabb felfedezéseihez, amelyeknek számos megállapítása segített azután elvezetni – a költő verseinek bennem az érzékekre és a gondolati membránokra történt elemi hatása után – Nagy László pontosabb megértéséhez. Erről az eddig két kiadást megért monográfiámban is írok: Nagy László mitologikus költői világa – az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban. A könyv harmadik, bővített változata most áll megjelenés előtt.

Melyek a legfontosabb Nagy László versek az Ön számára? Van olyan, amely egy élethelyzetben sokat jelentett, esetleg a „segítségére sietett”?

Az egész költészete rengeteget adott nekem, kamaszkoromtól segített értelmeznem a létet, segített felnőnöm és gondolkodnom a világ dolgairól. Számos sora vagy vers-egésze él a fejemben, ezek bármikor felidézhetők, olvasás, könyvkeresés nélkül. Nehezebb élethelyzeteknek pedig egy egész láncolata alakul ki az ember életében, volt tehát az enyémben is. Ezekre sokszor Nagy László soraival válaszoltam. Említhetném az egyik Bartók-versét például, a Bartók és a ragadozók címűt: „Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen dögvész-országnak.” Vagy ugyaninnen kaptam feleletet a kor korábbi és mai, egyaránt tömegeket félrevezető, gőgös harsányságainak megítélésére is: „A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik.” De ilyen volt a Rege a tűzről és jácintról már idézett zárógondolata is, s ha egyedi verscímekre szükséges még utalnom, ezek mellett hadd említsem meg, a közismertebb művein kívül, például a Virágok, veszélyek című alkotását. Ez a „bartóki” dal nekem ma is a létezés ars poeticáját jelenti, különösen a „ha élek, hát legszebben éljek” mondatával. De hasonlóan fontos tanulságokat üzen a Szólítlak, hattyú is (részlet):

„Szólítlak, hattyúi hó-eke,
sátánpalástot hasító,
te vagy a jó sugarasító,
jó hitem nyerge, rosszat irtó,
hogy jobb-magamhoz is jussak el –
emelj föl engem, hadd siessek,
vágj utat árva földieknek
szárnyaddal s torkod élivel!”

A költőről írt tanulmánygyűjteményének is ezt a címet adta… Mi ennek a könyvnek a küldetése?

A Szólítlak, hattyú címmel ellátott tanulmánykötetben Nagy László egyre inkább háttérbe szorított értékeit akartam újra tudatosítani. Valójában e verscímével őt magát szólítottam meg, miközben, amiképpen a hetvenes évek közepén, de máig nyilalló üzeneteként írta „gúny bitangol, akár a járvány, / beront a tűzhelyhez akárhol, / rendelkezik, mint nyegle ficsúr, / utálattal mindent kirámol, / szabad keze bóvlit virágzik, / országutat ír nyála, kitúr, / kitaszít a házból, hazából.”

Milyen kapcsolata alakul ki a kutatott szerzőkkel?

Nagy Lászlót nem ismerhettem személyesen, de a fiával, Nagy András grafikusművésszel igen jó barátságban voltunk, a költő unokájával, Nagy Borbála Rékával pedig ma is kitűnő a kapcsolatunk. A költő testvérét, Ágh Istvánt nem csupán emberként tisztelem, hanem szűkebb korunk, a harmadik évezred egyik legjelentősebb magyar költőjének is tartom. Rengeteget hallottam, tudtam meg tőlük Nagy László és felesége, Szécsi Margit életéről, mindennapi küzdelmeikről. Kezemben tarthattam Nagy László kéziratait, rajzait, körbetekinthettem az otthonában, Iszkázon és Budapesten, megismerkedhettem azokkal az emberekkel, akik szerették, becsülték és ápolták az örökségét. Közöttük számos zenésszel, irodalomtörténésszel és a kultúrában dolgozó önkéntes szakemberekkel is, akik a lelküket tették ki a Nagy Lászlóról elnevezett alapítvány és az iszkázi emlékház működtetéséért, közülük most csak Réthy Katát említem. S ha Nagy Lászlóval nem is találkozhattam, de amikor később az ő értelmezése révén benyitottam az irodalomkutatás ajtaján, már szinte minden szerzőt megismerhettem, akikről valaha írtam, köztük a Hetek és a Kilencek alkotóit, így Ratkó Józsefet, Buda Ferencet, Kalász Lászlót, Bella Istvánt, Serfőző Simont, Oláh Jánost, Kovács Istvánt és a többieket; azután Csoóri Sándort, Nagy Gáspárt, de nem is folytatom, mert ez a névsor ma már igen hosszú, és igen nagy hiányokat is ébreszt azok nevével, akikkel már nem beszélhetünk. Kölcseyvel együtt ők is énekelték, tartották, őrizték bennem a himnuszt (Nagy László szavait idézve(: „minden időben”.

Az Emlékestre Nagy László születésének centenáriuma alkalmából 2025. szeptember 11-én, csütörtökön, 17 órakor, a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében kerül sor.

Szabados Éva
Fotó: Vas Balázs

A címlapkép a győri Városháza Dísztermében, 2025. január 22-én készült A magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen, melynek műsorában tartott előadást dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész A Hymnus öröksége – Kölcsey Ferenc üzenetei korunk magyarságának címmel.