Tagore egy bráhmin, azaz papi kasztból származó indiai író, filozófus, társadalmi reformer, zeneszerző és festő volt. Alkotói munkásságával nemcsak India különböző régióiban fejtett ki nagy befolyást, egyúttal a keleti és a nyugati kultúra összekötésén is rengeteget fáradozott.

Elsőként néhány szó magyarországi tartózkodásáról, amely életének egy számunkra különösen fontos részlete. 1926. október 26. és november 12. között járt nálunk, Budapesten előadást tartott az indiai filozófiáról, és neves magyar írókkal és tudósokkal találkozott. Sőt, Magyarország akkori kormányzója, Horthy Miklós is fogadta. November elsején utazott a balatonfüredi szívszanatóriumba, megromlott egészségének gyógyítása céljából. A gondos kezeléseknek köszönhetően az állapota gyorsan javult.

Azt olvastam, hogy nagyon megszerette a Balatont...

Igen, egész életemre feledhetetlen élményt jelentett számomra.

Úgy tudom, egy hársfát is ültetett a parkban.

Valóban így volt. Az itt-tartózkodásom emlékére ültettem, mivel sehol máshol nem kaptam annyi mindent, mint itt. Több volt ez puszta kezelésnél. Az atyafiság érzésének ébredése volt. Érzem, olyan nemzet földjére jöttem, amely érzelmileg rokon Indiával. Ezt a verset írtam hozzá üzenetként (egy előtte álló táblán olvasható):

„Ha nem vagyok többé a földön, ó fám –
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt.”

(A gyógyulás emlékére ‒ Tábori Kornél fordítása)

Az itt összeállított verspárokból készült egy gyűjtemény bengáli és angol nyelven, amely nálunk később Szentjánosbogarak címen jelent meg.

A balatonfüredi Tagore sétányt ismertem, és tudtam, hogy utazásai során járt is itt, de azt meglepetten olvastam, hogy mennyire rokoni érzületre lelt nálunk.

Az Európa ezen keleti sarkában élő embereket nagyon vonzónak találom – személyiségüket nem takarja el annak az uniformis civilizációnak a szürke egyhangúsága, amely mára már az egész nyugati világban szétterjedt…

Úgy tudom, támogatta Zajti Ferencnek azt az elméletét, miszerint az ősmagyarok és a hunok kapcsolatban álltak egymással, s így akár származásbeli kapcsolat is lehet a magyarok és az indiaiak között. Tényleg így gondolja?

Igen, Zajti nagy befolyást gyakorolt rám, és egy idő után már rokonaimként emlegettem a magyarokat. A kutatási eredmények hatására elismertem, hogy a magyar nép nagy valószínűséggel keletről jött, sőt, talán összekötő láncszem lehet Kelet és Nyugat között.

Az in medias res kezdés után megengedi, hogy röviden mégiscsak bemutassam életútját az olvasóknak, mielőtt feltenném a további kérdéseimet? (méltóságteljesen bólint)

Betekintés az életrajzba

Rabindranáth Tagore (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) nagy múltú kalkuttai pírali brahmin családból származik, amely körülbelül i. sz. 1000-ig vezeti vissza családfáját. A muszlim vallású Pir Ali nevű hajdani uralkodótól jelentős földbirtokot kaptak, aminek ára azonban az áttérés volt. A család őrizte ugyan a hagyományos hindu bráhmanák bizonyos formaságait, de szabadon társult a muszlim körökkel is. Bengália India egyik kulturális fellegvára volt, úgy a filozófia területén, mint a művészetben. Többek között ez a kettős örökség szabta meg Rabindranáth életét.

Kisgyermekkorában többnyire szolgák nevelték, édesanyját még gyermekkorában elveszítette, édesapja pedig folyton úton volt. Házukban élénk kulturális élet zajlott, irodalmi folyóirat szerkesztőségének és színházi játékoknak adott otthont. Bengáli és nyugati klasszikus zenei bemutatókat is gyakran rendeztek, mivel a dzsorásankói palotát felvilágosult és művészetszerető társadalmi csoportok látogatták rendszeresen.

Ugyanakkor Tagore nagyon szigorú neveltetésben részesült, apja nem hagyta, hogy gyermekei a vagyoni helyzetük miatt elkényelmesedjenek. A családban mindig fontos volt a hagyományos kultúra ismerete, a bráhmanák kultúrájának spirituális és gyakorlati elsajátítása. Rabindranáth 1873-ban édesapjától beavatást kapott a Brahmo-szamádzs vallásos mozgalmába, amely egy megreformált, a túlburjánzó és felszínessé váló szertartásoktól megtisztított hindu irányzat.

Ezután édesapjával elhagyták kalkuttai otthonukat, és 1873 februárjában több hónapig tartó túrát tettek a Himalája hegységben. Útközben Tagore életrajzokat olvasott, apja pedig történelemre, csillagászatra és a szanszkrit nyelv mélységeire tanította. Az ifjút elbűvölték a régió mély szakadékai, a hatalmas erdők és a mohos patakok, vízesések. Miután visszatértek Dzsorásankóba, nagyrészt magánúton folytatta tanulmányait.

(Felnézek a jegyzeteimből. Tagore rejtélyes pillantással a távolba réved. De mivel nincsen ellenvetése, folytatom.)

1901-ben kezdett hozzá nagy álmának a megvalósításához: a sántinikétani ásram és egyetem létrehozásához. Tervei szerint ebben az oktatási intézményben a művészetek mellett a tudományok különböző ágai is helyet kaptak, s az oktatás hindu alapokon zajlott.

Sántinikétan szó szerint a „béke otthona” volt. Tagore arra törekedett, hogy ne csak a nevében, hanem szellemiségében is olyan nyugalom szigetét teremtsen a világban, ahol tényleg a művészet és a tudomány a legfontosabb. Az intézmény azóta is működik, és sok kiválóságot indított útjára. Többek között Indira Gandhi is itt tanult. A költészet mellett Sántinikétan tette világhírűvé Tagorét.

Nemzetközi ismertsége és elismertsége annak is köszönhető, hogy miközben megújította Bengália irodalmi és zenei életét, utazásai során termékenyítőleg hatott az európai művészetekre is. Számtalan világhírű íróval állt kapcsolatban, többek között Thomas Mann-nal, George Bernard Shaw-val, H. G. Wells-szel és Romain Rolland-nal, de fontos párbeszédet folytatott Albert Einsteinnel és Henri Bergsonnal is.

„Mint ahogy egy honvágytól beteg darucsapat éjjel-nappal repül hegyi fészkeihez, hadd keljen így útra egész életem is örök otthona felé egyetlen feléd szálló üdvözletben!” (Gitanjali – Áldozati énekek 103. – részlet)

Gitanjali – Áldozati énekek című verseskötetéért – William Butler Yeats ír költő javaslatára – 1913-ban megkapta az Irodalmi Nobel-díjat, méghozzá elsőként a nem európai művészek közül. A gyönyörű írás magyarul Szentirmay Gizella remek fordításában jelent meg 1920-ban.

Körútjai során több magyar tudóssal is találkozott, például az indológus Baktay Ervinnel, akivel levelezett, és aki tanulmányokat is írt Önről. Baktay nagyra értékelte a költészetét, de India című könyvében találkoztam egy két sorral, amelyben csalódottan írt az ásramban tapasztalt élményeiről. Ha jól emlékszem, ellentmondást vélt felfedezni az Ön írásai és az ottani életmód között. Nem szeretnék tapintatlan lenni, de érdekelne, mit gondol erről?

„Koldusként jártam házról házra a falu utcáján, amikor aranyos kocsid feltűnt a távolban, mint valami ragyogó álom, s én kíváncsian tűnődtem magamban, hogy vajon ki lehet ez a királyok Királya.
Reményem magasra szállt, s úgy tetszett: sanyarú napjaimnak immár vége. Ott álltam s vártam alamizsnát, amelyet kéretlenül adnak; vártam gazdagságot, melyet mindenfelől pazarul szórnak a porba.
A kocsi megállott éppen ott, ahol álltam. Tekinteted rám esett. Mosolyogva leszálltál. Éreztem, hogy itt van végre életem boldogsága. És akkor egyszerre csak kinyújtottad felém jobb kezed és szóltál: Mi adományod van számomra?
Ó, micsoda királyi tréfa volt ez: koldulva nyújtani kezed egy koldus felé! Egészen zavarba jöttem s tanácstalanul álltam. Aztán tarisznyámból előkotortam a legsilányabb kis gabonaszemet, s neked adtam.
De mekkora volt meglepetésem, mikor a nap elteltével kiürítettem tarisznyámat szobám földjére, s a szegényes holmik között egy egészen apró kis aranygabonaszemet találtam. Keservesen sírtam, s kívántam: bár lett volna szívem mindenemet néked adnom.” (Gitanjali – Áldozati énekek 50.)

Mi a szerepe a költészetnek a vallásban?

„Egész életemben egyre téged kerestelek dalaimmal. Ők vezettek házról házra, velük tapogatóztam magam körül, keresve s meg is érinthetve az én világomat.
Dalaim tanítottak meg mindenre, amit csak valaha tanultam, ők mutattak meg nekem titkos örvényeket, ők mutattak meg nekem egy csillagot szívem látóhatárán.
Ők vezettek el nap nap mellett az öröm és fájdalom birodalmának misztériumaihoz, és végül most este, utam végén, micsoda palotakapuhoz hoztak el engem?” (Gitanjali – Áldozati énekek 95.)

Hogyan gondolkodik életről és halálról?

„Nem vettem észre, hogy mely pillanatban léptem át az élet küszöbét.
Micsoda hatalom volt az, amelynek parancsára kibontottam szirmaimat ebbe a hatalmas és félelmes misztériumba, mint ahogyan a bimbó felpattan az erdőben éjszaka!
Mikor azon a reggelen a napvilágot megláttam, egy pillantás alatt éreztem, hogy nem vagyok idegen ebben a világban, s hogy az a nagy kifürkészhetetlen, amelynek sem nevet, sem alakot adni nem tudunk, karjaiba vett engem saját anyám képében.
Éppen úgy halálomkor is megjelenik majd ugyanaz az ismeretlen, és éppen úgy kezdettől fogva ismert valakinek fog feltűnni. És mivel szeretem ezt az életet, tudom, szeretni fogom a halált is.
A gyermek felsír, mikor anyja elveszi a jobb melléről, hogy rögtön a másik pillanatban a bal mellen vigasztalást találjon.” (Gitanjali – Áldozati énekek 95.)

Mit gondol a szerelemről?

„A magányosság éles fájdalma végigárad az egész világon. Ez hoz létre a végtelen égen megszámlálhatatlan alakot.
A magányosság e mély bánata mered éjszakánként némán egyik csillagszemből a másikba, s ez válik zenévé a július esős sötétjében a susogó lombok között.
Ez a mindenre ráboruló nagy fájdalom mélyül szerelemmé, vággyá, szenvedéssé és örömmé az emberek honában, ez olvad folyton-folyvást dallá, s árad folyton dalként át költőszívemen.” (Gitanjali – Áldozati énekek 84.)

Hogyan látja az életét, ha a százévnyi távlatból visszanéz?

„Az idő végtelen a te kezedben, uram. Nincs ki a te perceidet számlálja.
Napok és éjszakák tűnnek el, világkorok bontanak szirmot s hervadnak el, mint a virágok. Te tudsz várni.
Nálad századok váltják fel egymást, míg egy kis vadvirágot kialakítanak.
Nekünk nincs vesztegetni való időnk, s mert nem érünk rá, lázasan kell törtetnünk célunk felé. Túlságos szegények vagyunk ahhoz, hogy késhessünk.
És így esik meg aztán, hogy időm letelik, mert minden sopánkodó, panaszos embernek, aki kéri tőlem, adok belőle s a te oltárod minden áldozati ajándék nélkül, üresen áll egészen az utolsó percig.
Mikor napom végére jár már, sietek, mert félek, hogy zárva találom már kapudat; de azt látom, még van idő.” (Gitanjali – Áldozati énekek 82.)

Rabindranáth Tagore kötetei megtalálhatók a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében, közülük az Áldozati énekek, A boldogság ígérete és A folyóhoz vezető lépcsők címűeket jó szívvel ajánlom.

Szabados Éva

Forrás: magyar és angol Wikipédia, kagylokurt.hu, szepi.hu, terebess.hu