A thriller(?) fundamentuma a következő: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandmannek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége – aki állítólag semmiről sem tudott – azonban a rendőrség kezére jutott, és a policáj most Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. Így a sors fura fintora úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz, más-más módon. Külön pikantériája a regénynek, hogy – amolyan „columbosan” ‒ az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti, a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nak sikerült egy modern diverz „családot” összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során, és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntársban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset, az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megunta volna protagonistáját. Mindösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek.

Cavanagh-nál ezenfelül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch (a női terminátor) különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a „girl boss”-ok sem nem újak, sem nem vonzók, pusztán hiteltelenek és idegesítők. El kellene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambót filmekben és könyvekben egyaránt; ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Emellett időnként túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadára.

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor a könyv hátralévő részében szerencsére olyan triplacsavart kapunk, amely egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a harmad nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval.

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete (nem is a leggyengébb), de a befejezés sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2‒5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kiadványok színvonalát és jellemzőit.

Steve Cavanagh A bűntárs című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből, mint ahogyan a szerző korábbi regényei is. Az Eddie Flynn-sorozat Tizenhárom című részéről korábban itt, az Eskü alatt címűről pedig itt írtunk.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.