Bagi Zoltán Péter: Két-három évvel ezelőtt, egy március 15-i városi megemlékezésen Győrben látva, hogy a színészek a felépített Pilvax kávéházi díszletek között a fővárosi eseményeket elevenítették fel, fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy miért nem győri emlékeket láthatunk, holott ugyanakkor itt is legalább annyira érdekes történések zajlottak, mint Budapesten. Az egyetlen olyan vidéki város volt, ahol már március 15-én megérkeztek a hírek, és városszerte megmozdulások szerveződtek. A pesti Tízek Társaságához hasonlóan „Győri Tízek” néven itt is működött radikális értelmiségi csoprot gróf Zichy Ottó vezetésével. Ennek tagja volt például a Bihar vármegyei származású Lukács Sándor, aki a városban folytatta jogi tanulmányait, és később itt telepedett le, vagy dr. Kovács Pál homeopata orvos, a könyvtár névadója, Petőfi első bírálója és mecénása. Hogy kik voltak a társaság tagjai pontosan, azt sajnos a mai napig nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy Zichy Ottó szabadhegyi kúriája volt a nemesi és polgári liberálisok szellemi központja, s egyben az egyik legjelentősebb vidéki ellenzéki központ. 1841 decemberében Zichy gróf volt az első ember, aki szorgalmazta a nemzetőrség felállítását az amerikai milíciák mintájára, szerette volna új alapokra helyezni a honvédelmet. A győri polgárőrség működését is támogatta az 1840-es években, 1842 elején pedig egy terjedelmes vitairata is megjelent. 1839-től részt vett az 1848/49-es események előtti országgyűléseken, bár nem Győr vármegye követeként, hanem a felsőház tagjaként. Visszatérve a forradalmi eseményekhez, a győri polgárok már 1848 februárjának elején értesültek a nápolyi és párizsi eseményekről, beszéltek róla városszerte. Ebből azt is gondolhatnánk, hogy a győri liberális magyar és német polgárság haladó módon támogatta a reformokat, például a jogegyenlőséget, és megengedőbb hozzáállást tanúsított, de ezzel szemben a szigeti zsidóság betelepülése körüli vita például 1842-ig elhúzódott, mert a város vezetése a rendelkezésére álló jogi eszközökkel a végsőkig igyekezett azt elodázni.

Kedves Gyula: A zsidóság emancipációja nem csak Győrben váltott ki ellenérzéseket. Elég, ha csak a nemzetőrség pozsonyi bevetéseire gondolunk 1848 tavaszán, amely megszervezésének Zichy Ottó volt a motorja, ő vezette. Az elsődleges feladata az országgyűlés védelme volt, amit ugyan a katonaság és az uralkodó biztosított volna, de nem lehetett akkor tudni, hogy ebből mi sül ki. Az uralkodó végül törvényekkel legitimálta a tavaszi eseményeket. A Zichy-féle nemzetőrség lett Pozsony első nemzetőrsége, és feladatul kapták egyebek között a zsidók elleni véres pogromok megakadályozását.

Bagi Zoltán Péter: Pulszky Ferenc emlékirataiban is szerepel egy téves említés, mely szerint Győrben is fel akarták perzselni a zsidók házait, de ezt végül sikerült megakadályozni. Valójában nem történt ilyesmi Győrben.

Kedves Gyula: Akkor az is vita tárgyát képezte, hogy zsidók lehetnek-e tagjai a nemzetőrségnek, s a többség már azon is felháborodott, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet. Ezt a kérdést nem szabad mai szemüvegen át nézni, mert egyszerűen csak arról volt szó, hogy féltették az egzisztenciájukat. A 19. század elején még arra törekedtek, hogy minél kevesebben éljenek a polgárjogukkal, a zsidóság pedig – egy olyan kereskedővárosban, mint Győr – nagyon komoly konkurenciát jelentett.

Bagi Zoltán Péter: Igen, ezt hangsúlyozni is kell, hogy az ellenszenv nem felekezeti vagy etnikai okokra vezethető vissza, hanem gazdaságiakra. A kevésbé tehetős kereskedőknek fűződött erős érdekük ahhoz, hogy az egzisztenciájukat védjék. A kocsmáztatás, a dohány- és pipakereskedelemből élők féltek az izraelita konkurenciától. A pozsonyi pogromok esetében is éppen azzal lehetett felheccelni a helyi céhlegényeket, hogy a zsidók majd el fogják lepni a céheket. Korábban ezt a törvények tiltották, a mesterek nem is tarthattak csak egy legényt, ha azonos felekezethez tartoztak.

Kedves Gyula: Szerencsére a Batthyány-kormányzat jól tudta kezelni ezt a helyzetet, még ha néha be is kellett vetni a nemzetőrséget, a katonaságot azonban sosem. Ez egy új helyzet volt, mert korábban az összes belbiztonsági dolgot a katonaság intézte, de azt az uralkodóhoz kötötte a hűség. A nemzetőrség viszont az öntudatos polgárokból jött létre, akik a saját környezetük biztonságáról gondoskodtak, nem katonaságnak számított, a kormányzat csak a szükség miatt használta, sőt később bevethető volt a harctéren is, hiszen fegyveresekről beszélünk, akik részesültek valamiféle kiképzésben. Az többször is bebizonyosodott, hogy nem egyenértékű a katonasággal. Alapvetően a közbátorságra és a vagyonvédelemre jött lére, az öntudatos polgárság alapította a saját maga védelmére. A nemzetőrséggel kapcsolatosan hatalmas fegyvertény, hogy volt egy komoly bázis, a polgárőrség, akik jól felszereltek voltak. Önköltségen a tagjaik már az 1840-es évek eleje óta felszerelték magukat fegyverrel, egyenruhával, csákóval és minden egyéb szükségessel. Mindez jelentős előnynak számított az akkor szerveződő katonasággal szemben, de a feladatuk miatt a kiképzésük nem tette alkalmassá őket a harctéri bevetésre.

Bagi Zoltán Péter: Győrben ráadásul nemcsak gyalogos, hanem lovas nemzetőrség is volt, szám szerint 72 fő.

Kedves Gyula: Ami szintén nagy előny, mert a nemzetőrség is úgy szerveződött, hogy volt gyalogos és lovas alakulata is. A nemzetőrség nem volt önkéntes, hanem egy bizonyos vagyoni cenzus felett kötelező. Önkéntesnek annyiban tekinthető, hogy saját magukat szerelték fel. Nem volt akkora a demokrácia, hogy mindenkinek fegyvert és szavazati jogot akarjanak adni, hiszen a kevésbé tehetősek esetleg fosztogatásra használták volna a fegyvert. A választási jogot vagyoni cenzushoz kötötték, s bár nagyjából megduplázták a szavazók számát (a nemesség 5-6%-ot tett ki), még így is csak a társadalom kevesebb, mint 10%-a szavazhatott 1848-ban. Akinek nincs vagyona, az ne politizáljon. Először 1848 nyarán, Franciaországban hirdettek általános választójogot, addig Európa-szerte ez volt a bevett gyakorlat. A nemzetőrségnél pedig magasabb volt a vagyoni cenzus. Fegyvert tényleg csak annak adtak a kezébe, aki rendelkezett vagyonnal. Az új belépőknek mindent egyszerre kellett beszerezniük, leginkább ezért senki nem akart lovas nemzetőrnek állni. Nekik a felszerelés mellett a lovat is finanszírozniuk kellett, ami jelentős költséggel járt, érthető, hogy önköltségen miért nem akart senki huszárnak szegődni, főleg a kisebb jövedelműek közül. Lovas osztályokat 200–300 fővel szerveztek, de ezt csak a nagyobb és tehetősebb megyék tudták kiállítani, mint Pest vagy Bihar vármegyék, a többiek 2-3 megyénként állítottak ki egyet-egyet. Kevesen voltak, akik annyira kemény magyar legénynek tartották magukat, hogy lovon szolgáljanak, a többség inkább gyalogosnak állt. A győri lovasság ezért volt nagyon fontos, és bázisként szolgált a későbbiekben.

Bagi Zoltán Péter: Egyébként a zsidóság is be akart kerülni a nemzetőrségbe, erről Szávay Gyula írt részletesebben Győr monográfiájában, olyan források felhasználásával, melyek napjainkra sajnos elvesztek. De evezzünk vissza az 1848 márciusi eseményekhez! A Radó-szigeten volt a város első kőszínháza, ami napjainkban már nem létezik, de az események szempontjából ikonikus helyszín. A német nyelvű Babérfa és koldusbot vagy egy költő három tele című Karl von Holtei darabot adták elő (1883-ban Szigligeti Ede fordította és dolgozta át). Az előadás szünetében Zichy Ottó közvetítésével megérkezett Kossuth Lajos felirata, Lukács Sándor egy székre állva fel is olvasta az egybegyűlteknek. Volt, aki a cenzor felakasztását követelte, mások Klimisch József tanácsnokot keresték. Klimisch felelt a rendfenntartásért választott képviselőként, a város egyik alkapitányaként, neki kellett intézkednie. Próbálta rendre inteni Lukács Sándort, de a tömeg ellene fordult, egyedül nem volt képes megfékezni, ezért megpróbálták őfelsége katonaságát mozgósítani. Győrben ekkor a II. Sándor gyalogezred II. zászlóalja állomásozott, de az őket vezető alezredes nem volt hajlandó beavatkozni, viszont jelentést tett az eseményekről. A megtörténtekben egyébként visszaköszön az 1830-as párizsi forradalom „forgatókönyve”. Március 15-ig banketteket tartottak a rotundában, Zichy és Lukács szervezésében. Amikor március 13-án megérkeztek a tudósítások a bécsi forradalom eseményeiről, Zichy Ottó, dr. Kovács Pál és Lukács Sándor mozgósították a város lakosságát. Beszédeket intéztek a tömeghez. Kovács Pált és Lukács Sándort 1000–1500 fős tömeg hallgatta, de ezt kevesellték, ezért megvárták, hogy az iskola végeztével csatlakozzanak hozzájuk a jurátusok, illetve a húsvéti misét követően a templomból kiáramló hívek. Így már tényleg jelentős tömeg előtt beszélhettek. Olyan érdekességeket is említhetnénk, hogy egy fegyverkereskedő a kirakatába nemzeti színű kokárdákat rakott ki, sőt leleményes árusok nemzeti színű szalaggal átkötött kolbászt árultak az éhes tömegnek. Többen követelték a nemzetőrség felállítását, a jurátusok pedig fegyvert, de a II. zászlóalj parancsnoka ezúttal is ellenállt, a fegyverraktárak zárva maradtak. Sötétedés után fáklyás felvonulást tartottak.

Kedves Gyula: A katonaság valóban elzárkózott, bár a helyzet korántsem volt egyértelmű, hiszen az ország több nagy városban, Pesten és Pozsonyban is forrtak az indulatok. Az uralkodó képtelen volt rendet tenni, nem állt a rendelkezésére elég katona két lázadás leveréséhez. Az ő szempontjából ugyanis lázadás történt, a hadsereg vezetői viszont ezt nem feltétlenül így látták. A tisztikar hozzáállását jól szemlélteti Bakonyi Sándor császári tiszt esete, akit – a katonaság többségéhez hasonlóan – magukkal ragadtak a 48-as magyarországi események. Amíg Batthyány Lajos a felelős kormány miniszterelnöke volt, akit a császár hagyott jóvá, addig ő sem érezte árulásnak, hogy a szerveződő honvédsereg magas beosztású tisztjeként szolgáljon. Nem érezték úgy, hogy forradalom van, amit egyébként maga Kossuth Lajos sem akart. 1848 áprilisában ezredessé nevezték ki, és rábízták a Pozsonyban állomásozó 2. gyalogezred parancsnokságát. Amikor megalakult Batthyány Lajos kormánya, a Bakonyi vezette hadtestet a magyar védelmi minisztérium alá rendelték, és a déli határvidékre vezényelték, ahol szerb felkelők támadtak magyar erőket, és egyfajta állóháború alakult ki. Az események alakulásával Bakonyi is egyre inkább úgy érezte, hogy a császárnak tett hűségesküje már összeegyeztethetetlen azzal, hogy a „lázadók” oldalán harcol. Ahogy megfogalmazta, az a probléma, hogy őfelsége a király összeveszett őfelségével a császárral (akik egy és ugyanazon személy), így a két esküjét lehetetlen betartania. Az uralkodó ugyanis a koronázáskor aláírja a koronázási hitlevelet, amelyben deklarálja, hogy köteles Magyarországot az ország törvényei szerint irányítani. Törvény pedig csak úgy születhet, ha az országgyűlés kezdeményezi vagy támogatja, vagyis csak a két fél, az uralkodó és a parlament egyetértéséből születhet törvény. Bakonyi érezte az ellentmondást, nem akart áruló lenni, hanem 1848 novemberében előbb betegszabadságot kért, majd december 16-án végleg szabadságoltatta magát.

Bagi Zoltán Péter: Bakonyi egyébként próbálta a helyzetet is bagatellizálni a feletteseinek küldött jelentésekben. A városban történtekről azt írja, hogy a lázongás azért történik, mert híre ment, hogy a kormányzat csökkenteni akarja a papírpénz értékét, a devalválódást a kisemberek pénze bánja, ami indulatokat szült. Próbált a mérleg nyelve lenni, vagy még inkább kimaradni, kivárni az események alakulását.

Kedves Gyula: Leginkább kimaradni akart. Jó lenne tudni, hogy mi volt a gondolkodása hátterében. Hazafiasság? Reformszellem? Sajnos nem maradtak ránk emlékirata vagy levelek a családtagokhoz, barátokhoz, amelyek talán többet elárulnának erről. A legkonzervatívabbak is megértették a korszakban, hogy a rendiség már nem tartható tovább, így feltehetően ő is. Inkább az volt a kérdés, hogy a polgári átmenet lassan, lépésenként, az uralkodó akarata szerint menjen végbe, vagy ahogy a liberálisok szerették volna, a haza és haladás szellemében, minél gyorsabban.

Bagi Zoltán Péter: Hozzá kell tenni, hogy Bakonyi kiállása kellett ahhoz, hogy március 16-án és 17-én a fegyverraktárak zárva maradjanak Győrben. Hiába követelték a jurátusok, hogy adjanak fegyvert a kezükbe, ezt Bakonyi megtagadta, hiszen ez már teljesen ellent mondott volna az esküjének.

Kedves Gyula: Ráadásul a felelősség is az övé volt. Lederer Ignác, a budai hadtestparancsnok szabályosan letagadta, hogy milyen fegyverek vannak a hadszertárban, ezért kellett később elmenekülnie. Bakonyi nem tagadta le, hanem vállalta, hogy parancs nélkül nem cselekszik.

Bagi Zoltán Péter: Keretezve az eddig elmondottakat: Győrben régóta működött polgárőrség, amely egy pillanat alatt átnevezte magát nemzetőrséggé. A német és magyar polgárőrség összeolvadt, és létrejött hét század, ami majdnem 1400 embert jelent, vagyis egy viszonylag nagy létszámú testületet. Az egységhez csatlakozott Leitzinger, ismertebb nevén Rónay Jácint bencés szerzetes is, ő lett a győri nemzetőrség papja, aki elkísérte őket Pozsonyba is.

Kedves Gyula: Ez is szép példája annak, hogy a forradalmi hevület hogyan járta át az emberek lelkét, köztük a papságét is. Érdekes módon nem csak a kispapokra, a tanuló ifjúságra hatott. Az érett, felszentelt papok közül többen is csatlakoztak, nemcsak tábori lelkészként, hanem maguk is fegyvert fogtak, és harcoltak a szabadságért. Nem egy közülük tiszti rangot is szerzett, ami teljesen ellentmond a hivatásuknak. Zakar Péter kutatásaiból azt is tudjuk, hogy sokan a papi hivatást is meg akarták ekkor reformálni, egészen a papi nőtlenség eltörléséig is elmentek volna. Persze ebből semmi nem lett, a forradalom leverése után teljesen lekerült a napirendről.

Bagi Zoltán Péter: Sokuk aztán száműzetésbe is kényszerült később, mint például a Szentesen született Horváth Mihály, aki a szabadságharc leveretése után előbb Magyarországon bujdosott, majd főúri hölgyek közbenjárásával Lipcsébe, azután Belgiumba menekült. A haditörvényszék halálra ítélte távollétében, a katolikus egyház kiközösítette, papi hivatalától eltiltotta. 18 évig száműzetésben élt különböző európai városokban, ahol a magyar történelemre vonatkozó levéltári kutatásokkal foglalkozott. Később Hatvani Mihály néven kiadta az 1441 és 1652 közti magyar történelemre vonatkozó okleveleket Magyar történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból címmel, illetve később a londoni okleveleket is.

Bagi Zoltán Péter: Győrben nagyon szerencsések vagyunk, mert két naplóírótól is rendelkezünk adatokkal a következő napok és hetek eseményeiről. Az egyikük Ecker János, akinek a főtér sarkán áll a háza, s egyébként a külső tanácsnak vagy a hatvanak tanácsának volt a tribunusa, vagyis közvetetten irányította a várost, rajta tartotta a kezét a város igazgatásának pulzusán. Egy érdekesség vele kapcsolatban: amikor már fekvő beteg volt, egy tükörrendszer segítségével az ágyából követte nyomon az ablakán keresztül a főtéren zajló eseményeket. Jó harminc évig vezette német nyelvű naplóit, de mivel nagyon sok terhelő adatot tartalmaztak az egyik ellenlábasára vonatkozóan, ezeket szinte mind megsemmisítették – szerencsére az 1848/49-re vonatkozó naplók fennmaradtak. A másik naplóírónk egy gazdag gabonakereskedő, Wurda Ferenc neje, Cziráki Zsófia, akinek távollétében, míg lányaival a győri események miatt inkább Alsó-Ausztriában tartózkodott, a férje is írt bejegyzéseket. Az ő házuk a Bécsi kapu közelében állt, és Wurda Ferenc testvére tagja volt az újvárosi nemzetőrségnek. A németes hangzású név ellenére a naplók magyar nyelvűek. Nekik köszönhetően szinte napról napra követhetjük az eseményeket. Győr esetében az első jelentősebb esemény a Jellasics-féle támadás és rövid megszállás voltak.

Kedves Gyula: Ekkor fordulópontjához érkeztek az események. Addig egy „törvényesített” forradalom volt Magyarországon, ami önmagában is egy kuriózum. Az uralkodó – jobb híján – szentesítette a kialakult helyzetet. Nem akarták a forradalom előtti dolgokat visszaállítani, hanem egy új rendszert kívántak létrehozni, mert ők is látták, hogy szükséges egyfajta modernizáció. A forradalom leverése után sem akarták az 1848 márciusa előtti állapotokat visszahozni. Windisgrätz herceg leváltásának is – túl a katonai sikertelenségén – az volt az oka, hogy ő a régi rend egyik vezéralakja volt. Az új politika igyekezett valami megoldást találni, amivel a birodalom mindkét felét ugyanúgy tudták kormányozni. Szakítani akart azzal a helyzettel, hogy a birodalom fejlettebb felét rendeleti úton irányították, míg a magyar országgyűléssel folyamatosan birkózni kellett. Ekkor nem létezett külön magyar alkotmány, egy egységes államot kellett létrehozni a birodalom két feléből. A történelemtudomány ezt később neoabszolutizmusnak nevezte, de ez ekkor még nem látszott ennyire világosan, majd csak 1848 decemberében vált nyilvánvalóvá. Ráadásul Ferenc Józsefet nem koronázták magyar királlyá, nem tette le a koronázási esküt, vagyis nem volt törvényes uralkodó. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború elkerülhetetlen, ezt mutatta Jellasics betörése is. A magyar vezetés is egyre inkább érezte, hogy meg kell szervezni a hadsereget. Szerencsére volt magyar katonaság, amely vagy Magyarországon állomásozott, vagy próbált hazatérni. Ezenkívül az idegen tisztek egy része is csatlakozott, mint Poeltenberg Ernő, aki Ernst Poelt von Poeltenbergként látta meg a napvilágot, egy igazi osztrák katona volt. Nem sikerült átkérnie magát Itáliába, pedig akarta, egyenesen Latourt kereste fel kérésével, és még a ranglétrán való visszaesést is vállalta volna, de így sem kapott rá engedélyt. Harcolt Jellasics horvát bán serege ellen, s azokhoz a tisztekhez csatlakozott, akik nem értettek egyet az osztrák határ átlépésének gondolatával, és nem akarta Jellasicsot üldözni, ezért kicsapás fenyegette. Ő azonban elsősorban a saját 150 emberéhez volt hűséges, ezért kérte, hogy ne tegyék meg vele ezt a csúfságot, kérelmezte, hogy maradhasson, amit Görgey támogatásával végül sikerült is elérnie.

Az új haderő alapja tehát a magyar katonaság volt, ez kezdetben 32-33, maximum 34 ezer főből állt, ami nem volt túl sok, 150 ezerre lett volna szükség, Kossuth pedig 200 ezer katonát szeretett volna. A kiképzés idejére bevonták a nemzetőrséget a harcokba, de hamar kiderült, hogy nem állják meg a helyüket. Még Jellasics szedett-vedett csapataival sem tudták felvenni a harcot, nemhogy később a jól képzett császári katonákkal. Kezdetben sokan vonultak be önként, hogy harcoljanak a szabadságért. De 1848 nyarán már nem volt elég az önkéntes katonaság, szükségessé vált a sorozás. Augusztus 22. után mindkét ház megszavazta a katonaállítási törvényt, de az uralkodó nem szentesítette. Ezért, amikor Jellasics betört az országba, Batthyány rendeletet adott ki a sorozásról. Ezzel megtartotta a törvényesség látszatát, egy beszédében így fogalmazta: nem lehet a törvényesség minden pontját betartani, mert az életünk a tét. Ettől fogva nem önként jöttek a katonák, de tisztességesen megküzdötték a harcokat. A Dunántúl egy kivételt jelentett, mert ott népfelkelést hirdettek: mindenki kapjon kaszára, kapára, és védje magát a betörő ellenséggel szemben. A honvéd zászlóaljak felállítása csak október-novemberben kezdődött meg itt, és gyorsan le is zajlott. Az önvédelem szempontjából is óriási szerepe volt annak, hogy Győr kereskedőváros, hiszen párhuzamosan két zászlóaljat, a 38.-at és 39.-et sikerül felszerelniük, ez 2500 embert jelent, méghozzá példamutató megjelenéssel, hiszen a vármegyék sokszor a felszerelés hiányával küzdöttek. Itt a fegyveren kívül mindennel el tudták látni a honvédeket.

Bagi Zoltán Péter: Lukács Sándor feladata volt mind a felszerelés, mind az ellátás megszervezése. Hogy milyen nagyok voltak a különbségek, azt a báni hadsereg példája is jól mutatja. A katonákat szinte az eke szarva mellől vonultatták be, amikor megjelentek 1849 januárjában Pesten, egy kofa, meglátva őket, elkiáltotta magát: „Jézus Mária, ezek is huszárok!” Az elnevezés rajtuk maradt, és a későbbiekben Jesszus Mária huszároknak gúnyolták őket.

Kedves Gyula: Nem volt lovassága Jellasicsnak. A határőrök még helyt tudtak állni, és a magyar hadseregnek is jó esélyei voltak. Ne felejtsük el, hogy a két szemben álló fél elvben ugyanazon hadsereg katonáit jelentette. A magyar tisztek fel is keresték Jellasics bánt, hogy mutassa be az uralkodó parancsát, ami alapján támadja a hazát. Ilyen levelet a bán azonban nem tudott mutatni, csak egy a főtiszteknek szóló levelet a hadparancsnokságtól, amelyben azt taglalja, hogy a tisztességes hadvezetők mindig tudják, hogyan kell őfelségét jól szolgálni. A magyar tisztek jelezték, hogy ez esetben amint lehetőségük lesz, ellentámadásba lendülnek, mert a törvényesség a magyar oldalon áll. A magyar nemzeti haderőt az a kb. 34 ezer törzsgárda képezte ki, aki korábban az uralkodó seregében harcolt. Ők lettek a harcok első áldozatai, hiszen ők maradtak a csata végén feltartóztatni az ellenséget, hogy esélyt adjanak a menekülésre. A magyar nemzeti haderő lojalitása a kormányhoz és a magyar szabadsághoz pedig az először csatlakozó kb. 30 ezer önkéntes érdeme. Ők lettek a kovász, amely a 100 ezer sorozott katonával összegyúrva létrehozta az egységes nemzeti hadsereget. Az önkéntesség a szabadságharc alatt végig fennállt, még 1849. augusztus 3-a, Klapka György sikeres kitörése után is voltak olyan katonák, akik önkéntesnek jelentkeznek. Amíg tartott a kiképzés, a nemzetőröket is megpróbálták bevetni a csatában, de ebből nem sült ki semmi jó. A szatmári nemzetőrséggel kapcsolatban maradt fenn az a dalocska, hogy „még az ágyú nem is szólt, a gatya már tele volt”. De ne felejtsük el, hogy ők nem erre szerződtek, nem kaptak rendes kiképzést. Néhányan vállalták, hogy akár meg is halnának a hazáért, ők később önkéntesnek álltak. A nemzetőröknek egyébként ugyanazt a pénzt fizették, mint a katonaságnak, de csak 2-3 hetet kellett szolgálniuk, úgyhogy mire kiképezték őket, már mentek is haza. Kossuth Lajos kezdeményezésére felhagytak ezzel a gyakorlattal. A vagyonosabb nemzetőrök egyébként nem nagyon tolonganak, hogy részt vegyenek a harcokban, hanem próbálták megkerülni a nemzeti cenzust. A kevésbé vagyonosak vállalták a szolgálatot és a kiképzést. Később az önkéntes zászlóaljakat átnevezték honvéd zászlóaljakká. Így állt össze a magyar hadsereg, amely 1949 februárjára már képessé vált arra, hogy felvegye a harcot a jól kiképzett osztrák hadsereggel.

Bagi Zoltán Péter: Én még egy pillanatra visszakanyarodnék Jellasics rövid, alig 24 órás győri látogatására. A bán, miután felmérte, hogy nem maradhat Székesfehérvárnál a seregeivel, megindult Bécs irányába. Az útja keresztülvitt Győrön. A Zichy Ottó vezette nemzetőrség – hogy véletlenül se keresztezzék egymás útját – épp kiképzést tartott, és kivonultak a sokorói dombok között lőgyakorlatot tartani. A város polgármestere, Korbonits István fogadta Jellasicsot, és rossz németséggel megkérdezte, hogy mi lesz a várossal. A bán erre magyarul válaszolta, hogy nem lesz központi prédálás, de az egyes, egyéni esetekért nem tud felelősséget vállalni. Egy éjszakára szándékozott megszállni a városban, és a katonákat elszállásoltatni. A bánt a Püspökvárban, a tiszteket a városban és Újvárosban fogadókban és magánszállásokon kvártélyozták el, a legénység tábort vert. Másnap délben továbbindultak Bécsbe, az utóvéd délután 4 óra körül hagyta el a várost. Nem sokkal később megérkezett Móga a seregeivel.

Kedves Gyula: A sietségnek és a bán nagylelkűségének érdeke a háttere. Ez még nem nem volt egy szabályos háború, bár a törvényesség a magyarok oldalán állt, és tulajdonképpen nem álltunk hadban, de még az uralkodó részéről nem született politikai döntés. Jellasics azért ment Bécs felé, mert onnan remélt támogatást, ugyanakkor visszafelé nem mehetett, mert seregei felélték az ottani erőforrásokat, ráadásul óriási blama lett volna. Csak rendet tenni jött az országba, valószínűleg abban bízva, hogy a császári katonaság vagy átáll az ő oldalára, vagy legalábbis nem támadja meg. Az uralkodó proklamációjával tisztázódott a helyzet – ez napok múlva, október 4-5-én érkezett meg –, amelyben feloszlatta a magyar országgyűlést, katonai hatalom alá helyezte Magyarországot. Mire elterjedt volna a híre, már semmissé is vált, mert kitört a II. bécsi forradalom, az uralkodó elmenekült, Latourt felakasztották. Senki nem tudta birodalomszerte, hogyan tovább, csak október végén rendeződött némileg a helyzet.

Bagi Zoltán Péter: Győrben pedig eközben Kossuth Lajos látogatását várták. Gönyűig gőzhajóval érkezett, őt is Korbonits István polgármester fogadta. Október 21-én toborzóbeszédet tartott a régi városháza erkélyén, ami ma a városi levéltár épülete. Lukács Sándor felvonultatta a 23. zászlóaljat is, de a szemlére idő hiányában nem került sor, Kossuthnak folytatnia kellett az útját.

Kedves Gyula: A legendárium szerint Kossuth ekkor a Mészáros nevű folyami hadigőzösön érkezett, amely Európában az első háborús céllal hadihajóvá átépített gőzhajó volt, egy fegyvertörténeti kuriózum, amit mi csináltunk meg elsőként.

Bagi Zoltán Péter: A vita pedig eközben folytatódott, hogy átlépjék-e a határt vagy se. Győrre és Lukács Sándorra pedig az a nehéz feladat hárult, hogy el kell látniuk a sereget élelemmel. Schwehatnál a győriek is megfutamodtak, ami nem is csoda, hiszen a jól képzett császári csapatok ellen vetették be a rosszul kiképzett, hadban járatlan embereket. Ráadásul a lovasságunk nem volt teljes, mert nem tartozott hozzá nehézlovasság, így a huszárjainknak mindenféle lovassági feladatot el kellett látniuk.

Kedves Gyula: Éppen ez tette különlegessé és keresetté őket! Igaz, hogy egy csatadöntő lovasrohamot nem tudtak úgy véghezvinni, mint a nehézlovasok, de meg tudták csinálni. A másik oldalon a császáriaknak viszont könnyűlovasságuk nem volt, így gyakorlatilag vakon és süketen harcoltak, hiszen nem volt felderítésük. Ennek orvoslására a nyár végén hoztak Itáliából könnyűlovasokat.

Bagi Zoltán Péter: Schwehat után Görgey Artúr lett a fel-dunai hadsereg főparancsnoka, aki ekkor még jó viszonyt ápolt Kossuth Lajossal.

Kedves Gyula: Gyakorlatilag Kossuth a forradalom gyermeke és Görgey Kossuth „kreálmánya”, 1848 szeptember–októberében, bármilyen furcsa is ez a későbbiek ismeretében. Görgey ezt tudta, és büszke is volt rá.

A beszélgetés – felért egy időutazással – sok új ismerettel, városunkhoz kapcsolódó mozaikkal gazdagította a hallgatóságot. Természetesen a megkezdett eseménysort lehetne folytatni, máskor, egy másik alkalommal.

Bartha Annamária
Fotók: Bartha Annamária