Ifj. Kónya Lajos a Magyarországon egyedülálló háromgenerációs hegedűkészítő család sarja, idén az arra érdemesnek talált Lázók Richárdnak nyújtotta át saját készítésű hegedűjének kíséretében – a különleges alkalom tiszteletére – a Kónya-díjat, ami egy nagyon értékes, Szunyogh László szobrász, éremművész által alkotott bronz emlékplakettet, egy emléklapot és a díjjal járó pénzösszeget foglal magába. Egy hegedű értékét csak akkor kezdjük el igazán sejteni, ha a készítőjével beszélgetésbe elegyedünk, mert akkor derül ki, mennyi tökéletességre törekvés, mennyi fáradságos munkaóra, hosszú hónapok gondos törődése, és nem utolsósorban mennyi-mennyi tanulással, tapasztalással töltött esztendő sűrűsödik össze egyetlen kézzel készített hangszerben. Ifj. Kónya Lajos azt a réges-régi hagyományt viszi tovább, amit nagyapja, Kónya István Cremonában, a hegedűkészítés fellegvárában sajátított el körülbelül 60 évvel ezelőtt. 

Mesélnél arról, hogyan született a Kónya-díj?

Már nagyapám, Kónya István (1919-1999) Aranykoszorús mester felajánlott díjként egy saját készítésű hegedűt, de még az előző rendszerben, ahol inkább az állami díjak voltak jellemzőek. Elutasították a kezdeményezését. Gyermekkoromban hallottam erről a családi történetről, és megmaradt bennem. Majd később a legnívósabb nemzetközi versenyeken rangos elismeréseket szerzett nagyapám emléke és a háromgenerációs hegedűkészítő-dinasztia előtt tisztelegve édesapámmal alapítottuk meg a díjat 2015-ben.

Magában a díj létrehozásában, ami nem is olyan egyszerű, Szabó Balázs zenetörténész barátom volt segítségemre, aki a Széchenyi Egyetemen oktat (a Szólóhangszerek és Művészetelmélet Tanszéken egyetemi docens), így a díjazott személyének kiválasztásában is a segítségemre van, a vonós tanszak többi vezetőjével együtt. Ők minden tanév végén összeülnek, és általában nagy egyetértésben kiválasztják az „Év tanulóját” a vonóshangszeres hallgatók közül. 2025-ben Lázók Richárd az a szerencsés, aki a díj mellé egy saját készítésű hegedűt is kapott, amit egyébként ő maga választhatott ki itt a műhelyben.
Belső indíttatásom, hogy a Kónya nevet emlékezetessé tegyem a zenészek között. 

Most, hogy már 10 éves lett a Kónya-díj, mit emelnél ki a történetéből?

10 év nem tűnik soknak, de egy ember életében nagyon is sok. Az ötvenhez közeledve már máshogyan gondolok a jövőre, és remélem, hogy lesz visszhangja a díjnak. Bár manapság legtöbbször inkább a külsőségek számítanak, mindenki csak görgeti a híreket a telefonján, a szavaknak nincsen súlya. De úgy gondolom, hogy ez változni fog, és az igazi értékek előbb-utóbb megmutatkoznak. Én hangszerkészítőként pedig már ennek a jövőnek élek, mert a hegedűim és maga a Kónya-díj is olyanok, mint egy-egy időkapszula, amelyekkel szeretnék átadni valamit a jelen, de legfőképpen a jövő számára.

Ezért nem követem a jelenlegi divatot. Röviden ma az az elvárás, hogy egy frissen készült hegedű is úgy nézzen ki, és úgy szóljon, mintha több száz éves lenne. A készítők megpróbálják kiszolgálni ezt az igényt. A fát mindenféle kezelés alá vonják, elvékonyítják az anyagát, hogy már most azt a meleg, lágy hangzást produkálja, mint egy háromszáz éves. De ezzel valójában megpecsételték a hangszer sorsát, hiszen ha most olyan, mintha nagyon régi lenne, mi lesz vele pár száz év múlva? 

Erről a hernyó pillangóvá alakulásának példája jut eszembe. Nem lehet idő előtt kikényszeríteni a pillangót a bábból, mert akkor egy szárnyaszegett, életképtelen lény lesz belőle...

Igen. Megvan a következménye ennek a szemléletnek. Én azt gondolom, hogy ezek a hangszerek nem lesznek hosszú életűek. Ugyanakkor én abból élek, hogy hegedűket készítek és eladom őket. Nekem ez a szenvedélyem, a hobbim, a mindenem. Ezért ez a divat arra kényszerít, hogy lehetőleg olyan hegedűk kerüljenek ki a kezem alól, amelyek már az első perctől meggyőzőek a zenészek számára, ugyanakkor több száz év múlva is gyönyörűen meg tudnak majd szólalni. Ehhez vissza kell nyúlnom azokhoz az 1700-as években letett alapokhoz, amelyek a mai napig nem változtak. 
Egyébként a kézzel készült hegedű az egyik legjobb befektetés. Az ára folyamatosan emelkedik, ellentétben a géppel készült hangszerekével.

Mennyi idő alatt készül el egy hegedű?

Évente átlagban úgy 7-8 hegedűt készítettem, de egy éve, amióta egyedül vagyok a műhelyben, és én csinálom a javításokat és az ügyintézést is, azóta sajnos jóval lassabban tudok haladni. A mostani tempóval körülbelül 4 hegedű készül el egy év alatt. Ehhez hozzájárul az is, hogy ősszel beindul a zeneiskola és az évad, számomra pedig a zenészek igénye az első.
Szeretem mindig tökéletesíteni a hangszereimet. A hosszabb alkotói folyamat azért is jelent nehézséget, mert hónapokat kell várnom, hogy megvalósíthassam az új elképzeléseimet. 
Épp Stradivariról olvasok egy könyvet, aki élete végéig újító maradt. Én is úgy gondolom, hogy az ember soha nem mondhatja el azt, hogy készen van. Van egy hangigényem, aminek mindenképpen meg kell születnie a hegedűben. Legyen csillogó és telt hangú. Meg lehessen vele szólaltatni egy finom pianót, de „neki is lehessen küldeni”, ha arról van szó. Úgyhogy folyamatos a küzdelem, hogy egyre jobbat és jobbat alkossak.

Milyen érzés megválni egy hangszertől, miután olyan sokat dolgoztál rajta?

Nekem az a legnagyobb boldogság, ha a lakk még meg sem száradt, és már veszik is ki a kezemből. Nagyon jó látni, amikor egy hegedűm megtalálja a helyét. De néha előfordul, hogy egy-egy példány évekig itt áll a műhelyemben. Volt például egy hegedű, ami már négy éve várta a gazdáját. Már erős kételyeim támadtak, épp kezdtem lemondani róla, azt terveztem, hogy kiteszem a raktárba, és majd lesz vele valami… Ám akkor bejött valaki, és éppen őt választotta. Később pedig mondta nekem, hogy ilyen jó hegedűje még életében nem volt.
Csak meg kell találnia egymást az embernek és a hangszernek. Nagyon izgalmas találkozás ez, mert én beleadom magam a hangszerbe, az pedig találkozik a zenész egyéniségével, stílusával. Minden művésznek megvan az egyedi hangigénye, hiszen a hegedűn keresztül tudja átadni a közönségnek a saját belső világát. 

Ahogy ezt elmesélted, egy párhuzam jutott eszembe: a bábkészítés, és annak szinte már mágikus oldala. A hangszerkészítés kicsit hasonlatosnak tűnik ehhez...

Összetett, bonyolult és izgalmas folyamat egy hegedű születése, kapcsolódása hozzám, majd a zenészhez, aki megveszi. És aztán az ő találkozása a hangszeren keresztül a hallgatósággal – ez egy olyan különleges dolog, amire nem képes mindenki.

Háromgenerációs hegedűkészítő család vagytok. Milyen örökséget jelent ez számodra?

A nagyapám olyan erős személyiség volt, aki körül mindig „keringtek” az emberek, olyan nagy volt a vonzereje. A családjának viszont nem volt könnyű. Már negyvenéves elmúlt, amikor úgy döntött, hogy elmegy Olaszországba hegedűkészítést tanulni. Öt évig volt kint az 1960-as években, és a legnagyobb olasz mesterektől tanult. Egyébként a legelső hegedűjét még 13-14 évesen faragta ki a zsebkésével a barátja ajándékba kapott hangszere nyomán megmintázva. 
Cremonában, ami ennek a hangszernek a fellegvára, azt az eredeti hegedűkészítést tanulta meg, amit Magyarországon keveset látunk. Úgyhogy, ha az én műhelyemet át lehetne költöztetni ebbe az olasz városba, akkor a helyiek otthon éreznék magukat nálam. Mert én is ugyanazt a klasszikus vonalat viszem tovább – mint ahogy édesapám is –, amit a nagypapámtól kaptam.  Amit még tőle örököltem, az általa képviselt magas színvonal. A famunkában például legendásan jó volt. 
Nála is tanultam, még 15 éves koromban, de ez akkor elég nagy megpróbáltatást jelentett számomra, az elvárt tempó miatt. Ő nagyon keményen dolgozott kora reggeltől késő éjjelig, csak a munkának élt. És tőlem is ezt kívánta volna. Egy túlvésett hegedű hátlap kapcsán aztán belátta, hogy túlzásba esett. Én még nem tudhatom azt végigcsinálni, amit ő. Viszont hihetetlen példát mutatott a tudásával, főként a fával való kapcsolatát viszem tovább.
Édesapám is nagyon szigorú mesterem volt, de segítőkész és figyelmes is egyben. Két éven át inaskodtam mellette a budapesti hegedűkészítő iskola elvégzése után. Tőle nagyon magas szakmai igényességet kaptam. A hatodik vagy hetedik hegedűm volt az, amibe már nem kellett belenyúlnia. Ez történelmi pillanat egy hangszerkészítő életében. Persze ott még nincs saját stílus, az még további évek kemény munkája. De az életben minden, ami igazán értékes, az hosszú évek kitartó gyakorlásával érhető el. Mindemellett édesapámnak köszönhetem az önállóságomat, mert ő volt az, aki tudta, hogyan és mikor tud útnak indítani.
Összegezve: a nagyapám és az édesapám nagyon magasra tette a lécet, aminek nekem már tizenévesen meg kellett felelnem. Amikor a saját lábamra álltam, és kialakítottam az egyéni stílusomat, akkor ez már nem nyomasztott annyira. Viszont most itt vannak a kollégák, akik miatt állandóan bizonyítani kell, mert Magyarországon nagyon sok jó hegedűkészítő van. Mindig az élvonalban voltunk, és ez inkább minőségben értendő, mint mennyiségben. De az utóbbi évtizedekben ez különösen igaz. Tudnék legalább húsz kiemelkedő magyar nevet mondani, akik a nemzetközi mezőnyben is szépen megállják a helyüket. 

Azt mondtad, hogy 30 éve kezdődött a hegedűkészítő pályafutásod. Hol látod most magadat ezen az úton?

Talán elsőre furcsán hangzik, de bizonytalanabb vagyok, mint amikor kezdő voltam. Mert ahogy gyűlnek a tapasztalatok, ahogy nő a tudás, úgy látom egyre inkább, hogy még mennyi mindent nem tudok. Ezért is hajt a folyamatos változás és fejlődés vágya ezen az időnként végtelennek tűnő ösvényen. Igaz, hogy az én utam bizonyos mértékig kitaposott volt, a nagyapámnak és az édesapámnak köszönhetően, de egy hegedűkészítő soha nem dőlhet hátra a karosszékében. Mindig figyelnie kell a külvilág igényeit és visszajelzéseit, és tudnia kell változni és változtatni. Újra és újra kapok inspirációkat zenészektől, más hegedűkészítőktől, amelyek nyomán elindulok. Lehet, hogy zsákutcába jutok, de úgy gondolom, hogy ezeket a szakaszokat is be kell járnom. Ami fontos, hogy felismerjem, hogyha nem jó irányban haladok.
Egyre óvatosabb vagyok, egyre jobban figyelek az apró részletekre. Különös dolog, de egy hegedűkészítő sohasem tudhatja, mikor készíti el élete legjobb hangszerét. Majd úgy 50 év múlva talán kiderül. Valószínűleg Stradivari sem ismerte fel azt az évtizedet, amikor a legjobb hegedűit megalkotta. 
Az ember dolgozik a legjobb tudása szerint, törekszik a tökéletességre. Ebben benne van nemcsak a hangszer külső esztétikája, hanem a hangja is, ami millióféle lehet. Már több mint 150 hegedűt készítettem, de nincs közöttük két ugyanolyan.
Amit egyértelműen látok, hogy folyamatosan fejlődök, finomodok. Minden nap bizalommal ülök le alkotni. Eljutottam oda, hogy amit belül elképzelek, azt a kezem meg is tudja valósítani. De ahhoz a bizonyossághoz, hogy tökéleteset alkotok, még nem értem el. 

Szabados Éva
Fotó: Horog Enikő