Ám a nyomdai meggyőződések és a mechanikus billentyűkbe vetett hitek mellett az is jelentős esélynek tűnik, hogy a termékenység szemszögéből egyikük-másikuk az elegáns Serif- vagy mondjuk a merev tartású Arial betűtípus helyett mindennél jobban esküszik saját bevett rituáléira. Azokra a szokásokra, amelyekkel a kívülálló szemében hamisítatlan bolondokká avanzsálódnak.

Mert higgyük el, az írógép beállításainál (még ha ezek a beállítások a tollat és a papírt jelentik csupán) olykor súlyosabb feltételként eshetnek latba az olyasféle rítusok, mint egy egész doboz svéd halkonzerv elfogyasztása az ihlet érkezése előtt, vagy mondjuk egy sor ventilátor felállítása a dolgozóasztal körül, hogy biztosítva legyen az optimális fuvallat írás közben. Ezért nem meglepő, hogy a világirodalom legnagyobb alakjainak is megvoltak a saját – sokszor hihetetlen, komikus vagy éppen megdöbbentő – szokásaik. Néhányuk esetében az egyedülálló írási technikák olyan mesterségesen kreált körülményekkel és mások számára érthetetlen agyszüleményekkel párosultak, amelyek még kitalált történeteiken is túltesznek. S bár a remekművek megszületésére nem állítható fel általánosan használható képlet vagy formula, az szilárd bizonyossággal kijelenthető, hogy az irodalmi hírnév felé vezető út egyéni különcségekkel van kikövezve.

De nézzük a konkrétumokat! Kilenc világirodalmi szerzőt gyűjtöttünk egybe, akikben – ha más nem is – egy mindenképpen közös volt: született tehetségük zsenijét furcsábbnál furcsább kreatív alkotói kulisszákkal színesítették. Hiszen ki visel már rendszeresen fehér köpenyt az ágyban (hát James Joyce!), vagy ki csemegézi be jóízűen egyik almát a másik után a fürdőkádban (hát Agatha Christie!). Na ugye, éppen őróluk beszélünk!

A német költő és drámaíró (és filozófus és történész) Friedrich Schiller nagyon különös feltételek és díszletek közé helyezte írásfolyamatát. A weimari klasszikusok egyik legfontosabb képviselője ugyanis többnyire éjszaka dolgozott vastag, vörös függönyökkel körülvéve, hogy a napfény (illetve éjjel a holdvilág) ne hatolhasson be a szobájába. Amikor pedig elfáradt írás közben, lábait hideg vízbe mártotta, hogy valahogyan ébren tartsa magát, és folytathassa a körmölést. A legfurcsább szokása azonban a gyümölcsökhöz kötődött: dolgozószobája egyik fiókja rohadó almákkal volt tele. A romlott ételek bűze olyan szagot árasztott, amelyet egyik (író)barátja, Johann Wolfgang von Goethe egyenesen visszataszítónak talált. Schiller felesége pedig lemondóan emlegette, hogy férje nem tud sem élni, sem dolgozni a szörnyű aroma nélkül.

Idősebb Alexandre Dumas elképesztően termékeny író volt, több mint 300 munkával életműve alatt. A halhatatlan francia irodalmi „kincs” egyszer fogadást kötött, hogy képes 3 nap alatt befejezni egy regényt, és persze győzött. Az utókor máig fejet hajt színes irodalmi pályafutása előtt, ám kevesen tudják, hogy a színek szó szerint nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az írási folyamatában: a verseket sárga papírra írta, a cikkeket rózsaszínűre, a regényeket pedig kékre. Egy alkalommal Kelet-Európában vakációzott, és nem tudta feltölteni a kék papírkészletét, ezért kénytelen-kelletlen krémet használt az oldalakra. És persze meg volt győződve arról, hogy a színváltozás negatív hatással járt az akkori írási képességére.

Maradjunk Franciaországban. Ki hitte volna, hogy Victor Hugo, a nagy romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus, akadémikus kényszer alatt írta A párizsi Notre-Dame-ot? Pedig így van. 1830 őszén gyakorlatilag még hónapok kérdése volt, hogy befejezze a regényt, ám a kézirat leadásáig minden egyes eltelt hét 1000 frankjába került (volna). Hogy biztos legyen saját termékenységében, ezért Hugo házi őrizetbe helyezte magát: elzárta a ruháit, és egy hosszú, szürke kendőbe bugyolálta magát. Egyszerű volt a szabály, ha nem tud felöltözni, nem mehet ki az utcára. Az elhatározás hatékony megoldásnak bizonyult, a nagy író rongyokba csavarva száguldott a cél felé, hogy végül elérje a kitűzött határidőt.

Ugorjunk egy másik kontinensre, de a korból még ne lépjünk ki: a költő-novellista Edgar Allan Poe a romantika stílusának egyik legfontosabb irodalmi szereplője az Amerikai Egyesült Államokban. A manapság kultikus népszerűségnek örvendő szerzőnek volt egy Catterina nevű, rajongva szeretett macskája, amely ragaszkodó teremtésként rendszeresen felmászott Poe vállára, és kényelembe helyezkedett ott, amíg a gazdi írt. Egy megfigyelő elmondása szerint a macska hosszú-hosszú ideig nem is mozdult onnan, és úgy dorombolt, mintha önelégülten, egyfajta felügyelőként hagyta volna jóvá a gazdája által leírtakat.

A francia Sidonie-Gabrielle Colette volt az első írónő, akit a Goncourt Akadémia meghívott soraiba, és az első nő, aki halálakor állami temetésben részesült. Az íróskodás mellett (regény és újság) varietéművészként is ismert hölgy (szintén) bolondult az állatokért. Lelkesedése olyan méreteket öltött, hogy férje ekként panaszkodott neki a mániájáról: „Amikor belépek egy szobába, ahol egyedül vagy az állatokkal, úgy érzem, igazi tapintatlan betolakodó vagyok.” Colette személyes babonáját egyébként többnyire a Souci nevű francia bulldog bánta, mert az írónő ‒ ha éppen nem volt ihlete ‒ addig-addig tépkedte belőle a bolhákat, amíg készen nem állt az írásra. Ez vajon melyik állatnak lehetett nagyobb kínzás?

Lehet, hogy a hölgyek egy kissé bogarasak? Az amerikai költő, író és műgyűjtő Gertrude Stein az inspirációit konkrét tárgyhoz kötötte: Ford T autótípusának vezetőülésében terpeszkedve kapta ihleteit, így elég sokat ücsörgött a járműben, míg felvállalt élettársa, Alice B. Toklas az ügyeit intézte. Ezért például keményen körmölte verseit és prózai műveit, miközben a párizsi csúcsforgalomban vesztegelt kocsijával. Stein irodalmi munkásságához két Fordot nyüstölt el életében: az elsőt egy rokona után Auntie-nak nevezte el, „aki többnyire elég jól viselkedett, ha rendesen hízelegtek neki”, a másodikat pedig a meztelen hősnő után Godiva-nak hívta, amely híján volt mindenféle autódudának vagy hangjelző eszköznek.

Egy másik nagy feminista szerzőnő, a világhírű Virginia Woolf fiatalkorában inkább állt, mint ült írás közben. Quentin Bell, Woolf unokaöccse úgy vélte, ezt a szokását a testvéri rivalizálás indukálta, Virginia nővére, Vanessa ugyanis festőművész volt, aki természetesen festőállvány mellett dolgozott – állva. Bell megjegyezte, Virginiát ez vezette ahhoz az érzéshez, hogy saját törekvései talán kevésbé tűnnek nehéznek az ülő állapot miatt, mint a nővéréé, hacsak nem szökken talpra ő is az egyenlőség érdekében. Így maradt aztán – átmenetileg – állva a kényelmes üldögélés helyett.

Késő húszas éveiben James Joyce egy fehér köpenyt viselt, amikor dolgozott. Az ír költő, író és kritikus belebújt a köntösébe, bemászott az ágyába, és egy kék ceruzával írta műveit. Nővére, Eileen megjegyezte, hogy a köpeny „egyfajta fehér fényt adott a számára”, amely segített neki látni az oldalakat. Joyce egész életében szembetegséggel küzdött, s mivel a látása folytonosan romlott, nagyon leleményesen nagyította fel írási folyamatát: a bonyolult mondatokat színes krétákkal nagy kartonpapír darabokra írta.

S végül újra egy írónő, talán a legismertebb angol krimiszerző, aki hölgyhöz illően adott a higiéniára: Agatha Christie-nek speciális kívánalmai voltak a fürdőszobai tartózkodásra. Így vázolta igényeit az építészének: „Egy nagy fürdőkádat szeretnék, és szükségem van egy széles párkányra, mert szeretek almát enni.” A dologban az a vicces, hogy nem a luxus miatt kellett neki a sajátos felszereltség, hanem mert a fürdőkád volt az elsődleges munkaterülete. Ugyanis ott, a meleg vízben heverészve, almafalatozás közben dolgozta ki történetei bonyolult cselekményeit. Az viszont nincs dokumentálva – bár regényei sikeréből kikövetkeztethető –, hány alkalommal kiáltott fel ekként, kimászva a hűlőben lévő vízből: Heuréka!

Ne ítélkezzünk! Hiszen tudvalévő, hogy a művészet zsenialitása (és benne témánk, az irodalom is) valahol az „őrültség” határán terpeszkedik. Aki kivételes művész, annak kell, hogy legyenek rigolyái, furcsa szokásai, más számára érthetetlen rítusai. Fogadjuk el, magunkban kuncogjunk rajtuk, aztán leesett állak, kisírt szemek, felszabadult lelkek, borzongásig fokozott idegek és agytekervényeket megmozgató hatások alatt élvezzük (újra és újra) a zseniálisan megírt verseket, novellákat és regényeket! Most pedig megyek, leülök végre az asztalomhoz, mert kissé elgémberedtem az állás közbeni gépelésben, széthúzom a vastag bársonyfüggönyöket, hogy végre beáramolhasson a napfény a szobámba, szippantok egyet a már-már bántó, karakteres almaszagból, és elzavarom végre a lustálkodó macskát a vállamról!

Az említett világirodalmi szerzők kötetei megtalálhatók és kölcsönözhetők a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain.

Szilvási Krisztián

Forrás: huffingtonpost.com