„Egy betegség tükrén át az apa, a kisváros, a Kádár-kor, a rendszerváltás. Megannyi elhallgatás, ami szép lassan megmérgezte, megbetegítette a regény narrátorát. A gyógyuláshoz vezető út a kimondáshoz kapcsolódik. Bánki Éva csodásan érzékelteti azt a felismerést, hogy felmenőink titkai egyrészt nevetségesen kisszerűek (ki kit csalt meg) vagy kimondatlanok ugyan, de mindenki által tudottak (az apa zsidó származása), és mégis annyi szorongás, félelem tapad hozzájuk, hogy életünk derekán belebetegszünk ezekbe.” (moly.hu)

A témába vágva egyből adódik a kérdés – utalva Lackfi János könyvheti megnyitó beszédére –, amelyet Werner Krisztina is feltesz: ahol trauma van, ott az irodalom is megjelenik előbb-utóbb? Bánki Éva ezzel nem feltétlenül ért egyet, bár úgy gondolja, hogy irodalom nincs egyéni megtapasztalás nélkül. A sebzettség kínálkozó táptalaj, de önmagában a traumából nem feltétlenül fakad alkotás; ha valaki csak magáról tud beszélni, az kevés, másokért kell felelősséget vállalni. Harminc évvel édesapja halála után volt képes regényben megörökíteni őt. Azt vallja: „Előbb gyógyulj meg, és utána írd meg” – és ez a bemutatott könyvre különösen érvényes. Az apára való gondolás segített neki meggyógyulni. „Tartozom az ő világának és a rendszerváltást 50–60 éves korukban átélt kisvárosi férfiaknak azzal, hogy írok róluk. Fontos témának tartom. Az ő generációjának – idősebb, vidéki, alsó-középosztálybeli férfiak, köztük az édesapám – legnagyobb élménye a rendszerváltás volt. Sok mindent túlélt az édesapám, de a rendszerváltást azt nem tudta túlélni. Szükségszerű volt, hogy ennyi idősebb ember „otthagyja a fogát”? Ez egy el nem mondott történet, megszólalt bennem, de lassan épült fel.”

Kicsit úgy tűnik, hogy a magyar írók számára fontosak az aparegények (Vámos Miklós, Grecsó Krisztián stb.). Mit gondol erről mint irodalomtörténész? Lehet-e ezeket egy írói életműben mérföldkőként tekinteni irodalmi szempontból? Bánki Éva úgy látja, hogy „nálunk állandóan a keserűség, a politika, esetleg a kiégett szerelmek köszönnek vissza a könyvekből, és ez nem egy 20. századi hóbort. Gondoljunk A kőszívű ember fiaira, vagy még korábban a Szigeti veszedelemre! Miért olyan fontos az apához való viszony? Ezt nem tudom megmondani, de ez a magyar irodalom egy jellegzetessége, és érdekes, hogy leginkább férfiak szoktak erről vallani. A magyar írók miért nem írnak szerelmes regényt?”

Az Apjalánya – a regény ismeretében – erős cím, öniróniája magával kapcsolatosan tudatos. Míg első regényében (Esőváros) az anyai nagypapa középparaszti világát idézi, itt az apai ág közegébe láthatunk. Az Apjalánya nemcsak az apához való viszonyt tekintve ütős cím, másképpen is üt: „A zsidóság nem öröklődik apáról, csak anyáról. Én ebbe a körbe nem tudok belépni, számomra az ő hagyománya elérhetetlen, én csak kívülálló lehetek. Ez az apjalánya csak a szívben létezik.”

Nagykanizsára, a regény színterére nosztalgikusan tekint. Fojtó hangulata, rendkívüli műveltsége, egy életforma, amit szeretne megmutatni, de nem végzett kutatásokat, nem a tényszerűség volt a cél. Így is hitelesen tudja megjeleníteni a monarchiából itt ragadt kisvárost, annak létformáját, elfojtottságát, amelyből nagyon sok modern érzékenység is fakad. Regényes képzeletű lakóinak hóbortjairól is szó esett, amely szintén nem szociológiai pontosságú, mégis a megtörtént események összecsiszolásával hithűen festi le ezt a világot. Mennyi a fikció és a valóság? A háttér mindenképpen valósághű, a szereplők mondatai viszont már átmosódtak az írói fantázián.

A regény sok rétegű, remek kérdéseket feszeget, tudatosan több nézőpontból kapjuk meg a válaszokat, hol mint apjalánya, hol mint bölcsész a maga tudósságával. Így problémagazdagabb, dinamikusabb a történet.

Hová helyeződik az életműbe ez a regény? A díjak hoznak-e változást egy író életében? Van-e különbség felnőtteknek írni vagy az ifjúságnak? Ezeket a témákat is érintették a beszélgetésben, és azt is megtudtuk, hogy felvállalja-e a magyar szerelmes regény megírását, illetve mi lesz a következő írása. „Szeretek kísérletezni, sokféle stílussal próbálkoztam már. Úgy gondolom, hogy a szerelmes regényhez, a szerelem témájához vissza kellene szelídülni. Sokkal jobban izgat mostanában az örökbefogadás témája, mert annyi nő életét emeli fel vagy teszi tönkre, mert annyi remény, csalódás és hazugság árnyékolja be. Miért annyira kudarcos az örökbefogadás? Vagy hogyan alakul ki a hihetetlen vágy és kötődés a gyerek iránt? Alapvetően a női létezés is egy nagyon tabusított, hazugságfelhőbe burkolt kérdés. Ezt szeretném megpiszkálni. Kognitív módon nehéz megközelíteni, ezért sci-fi vagy fantasy lesz, egy vicces regény, nem könnyesen komoly. Ezen már dolgozom.”

Bánki Éva prózai munkássága már tíz kötetnél is többet számlál. Első regénye, az Esőváros (egy háromgenerációs, Csallóközből kitelepített parasztcsalád életéről mesél). Talán legismertebb, legolvasottabb szépirodalmi alkotásainak egyike a Fordított idő regénytrilógia. Verspublikációi többek között a Kalligram, a Mozgó Világ és a Napút hasábjain jelentek meg. A tavaly napvilágot látott, Petőfi-vírus című ifjúsági regénye az első munkájához hasonló vallomásos prózával jelentkezett. Az Apjalánya azonban több családtörténetnél, nem is klasszikus betegségregény, ahogy az aparegény címke sem fedi teljesen. Valahogy mindez együtt megvan benne, és ettől működik igazán. Tekinthetjük szabadulásregénynek is, amelyben „a gyógyulás valami olyasmi, hogy kiszabadulunk a „helyekről”, és megtanuljuk megérteni és elengedni mások történeteit.”

SzaSzi
Fotók: Márné Tóth Krisztina