De kicsoda Imola? A talányos hölgy Szalai Zsoltban is kérdéseket ébresztett: „Honnan hová tart és mit talál? Meg akar mutatni valamit? De akkor mégis, miért nem áll szóba velem? Vagy csak az alkotóval?” Talán feltételezhetünk átfedéseket Kun Marcellával, Vass Tibor „hasonmásával”, aki komoly elvárásokat támaszt az alkotóval szemben, rejtélyes belső utakra hívva őt.

Rögtön az eszmecsere elején fény derült arra, hogy Imola 12 évvel ezelőtt már letette névjegyét Győrben. A 2013-ban, az Apáczai Karon szervezett A kép(iség) multidiszciplináris értelmezései a kultúra-, az irodalom- és a művészettudományokban című konferencia összefoglaló kötetének borítóján tűnt fel a sejtelmes női alak – éppen Szalai Zsolt és Sütő Csaba András választásának köszönhetően.

Most pedig valami történt, mert végre szóba áll Vass Tiborral… Hogy a dolog végére járhassunk, megidézték azokat az elődöket, akik hatással voltak a sokoldalú művészre. A szeretett és kutatott Tompa Mihály szavaival élve: „Mert a boldogságra kevés csak a jelen, / A múlton épül az s az emlékezeten.”

E mottót is figyelembe véve talán szembeötlő lehet egy kettősség Vass Tibornál. Az értékmegőrzés és a sem-pont rendszer keringője, amely végigvonul alkotásain, akár az irodalom, akár a vizuális költészet területén születnek. Némileg választ kaphatunk az elődök nevét hallva, akik között Erdély Miklós avantgárd író, képzőművész, filmrendező is szerepel:

„A rettentő izgatott semminek
kell, hogy valaki tudja:
nincs semmi. Ha nem
tudná senki, hogy nincs semmi,
az lenne az igazi semmi.
A semmi hatalma lehetett volna
a legtotálisabb és egyben a
legszerényebb hatalom…”

Hová jutunk, ha továbbmegyünk ezen a gondolatmeneten? Sehová? Vagy? Honnan jön ez a semmizés? Kisemmizettség? (Óhatatlanul eszembe jut egy halhatatlan sor: „A semmi ágán ül szívem…” ‒ J. A.). Irodalmi játék vagy túlélési stratégia, amely, akárhogy kanyarog, végül mégiscsak visszavezet az élet nagy kérdéseihez.

Vass Tibor Tandori Dezsővel is levelezett, és ő is inspirálta a semmi fogalmának kutatásában. A költőket szemlélve, főként, ha szinte létformájuk a líra, újra és újra átértékelhetjük a költészet fogalmát és szerepét. A kimondhatatlan kimondása hogyan lehetséges?

Egész tanulmányt lehetne szánni a tagadás szellemének (Madách Imre inkább megírta Az ember tragédiáját), de Vass Tibor útját követve a keresésben, ki kell emelnünk a közösség szerepét, mert nála ennek építése abszolút meghatározó. Milyen szép válasz a XX. század tanulságaira. A beszélgetésből kirajzolódik a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor, a Vidám Pávai Művészeti Értéktár, a Vidám Páva Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház, valamint természetesen a Spanyolnátha. És emberek, emberek, emberek, köztük kortársak és kortalanok, példaértékűek vagy egymást inspirálók, megtréfálók.

Van, aki olajat keresett, és termálvizet talált (Pávai-Vajna Ferenc). Mindenki keres valamit. Amikor jó mélyre ásunk, és sikerül olyat találnunk, ami maga köré gyűjti az embereket, és megmelengeti, kifényesíti őket, az olyasmi, ami szerintem még Imolát is szóra bírja.

A külső és belső képekben gazdag beszélgetés Vass Tibor versével zárult, a szerző előadásában.

Vass Tibor: Éppen dél
Dinnye kutyám (2010–2024) emlékére

Szikrázónak hívják, azt hiszem, ezt a fajta napsütést,
szikrázó napsütésnek hívható az idő.
A valaha volt legszikrázóbbnak tűnik,
rövid időn belül harmadszor.

Rövid időn belül harmadszor gondolom azt egy napsütésről,
hogy a valaha volt legszikrázóbbat élem át,
gond lehet az eseményekkel,
túlgondolhatom hiábavalóan őket,
vagy csak túlontúl összesűrűsödnek.

Dinnyének ásom a gödröt. Temetési gödörről van szó,
és a Dinnyének hívott kutyámról.
Dinnye gödrét ásom, amibe temetni fogom.
Az időre figyelek, azon munkálkodom,
nehogy ott érjen a dél a gödrénél, vagyis a hantjánál,
el kell temetnem Dinnyét dél előtt,
ott kell hagynom késznek gondolt hantját
a déli harangszó előtt még,
túl sok jelet kapok mostanában délben,
túl sok fontos jel ér a delet jelző kongásban.

Szinte félek, hogy dél lesz, mire a hanttal végzek,
éppen dél, ott leszek a jelben,
hogy ér, hogy dél, mikor éppen kész a hant,
ott leszek a hiábavaló túlgondolással
vagy a túlontól összesűrűsödéssel harmadszor.
A harmadik ilyen déljelző kongás
már túlontúl ártani fog a szívnek, az én szívemről van szó,
az életritmus delenként túlgondolt, hiábavaló változásáról.

Kezdődik azzal, hogy a minap Hanván vagyok,
Tompa Mihály sírjánál egy fénykép miatt
kapaszkodik össze a társaság, melyben én is,
s mikor azt mondja a fotós: csíz,
másképp mosolyodom el rajta, mint azelőtt,
mert Csízbe készülünk innen,
és én még soha nem készültem Csízbe,
sem innen, sem máshonnan, az jut eszembe,
Csízben a fényképkészítéskor biztosan azt mondják: Hanva,
eljár Hanváról Csízbe dolgozni Tompa, eljár a gyógyvízbe,
kísérik kutyák, lesz mit mesélnem hazatérve Dinnyének
a felvidéki kutyákról, örömmel újságolom majd neki,
ha hazatérek, hogy láttam köztük csúnyábbat, mint ő.

A fénykép miatt összekapaszkodó társaság
még jobban összekapaszkodik, mikor a csíz szó hallatára,
biztosan arra, elkezdi déljelző kongását a harang,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha,
Hanván kell lenni Tompa sírjánál délben
és ott kell beállnia a valaha volt legszikrázóbb napsütésnek.

Másodjára, néhány nappal Hanva után persze,
hogy pár perc múlva dél, nem az időre figyelek,
azon munkálkodom, kijőve a bereki gyógyvízből,
ahol a hanvai délről,
a valaha volt legszikrázóbb napsütésről mesélek a bátyámnak,
még nem gondolom azt, hogy gond van az eseménnyel,
még nem, hogy túlgondolhatom hiábavalóan a hanvai delet,
még nem, hogy események túlontúl összesűrűsödhetnek,
azon munkálkodom, hogy visszahívjam
a gyengülten fekvő Dinnye mellett otthagyott gondozót,
hogy kérdezhessem, ugye felállt Dinnye onnan, ahol hagytam,
erőre kapva izzasztja-e már a többi kutyámat
egy-egy hiábavalóan túlgondolt eseményre való jelzésével,
felállt, igen, mondja, de csak azért,
hogy közelebb menjen az óljához,
akkor már tudom, azt fogja mondani, onnan már nem állt lábra,
akkor már tudom, azt fogom mondani,
azért, hogy ott érje a hiábavalóan túlgondolt
vagy a túlontúl összesűrűsödött halál, az ólja közelében.

Abban a percben, amelyben megtudom, hogy ezt elmondhatom,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha.
A berekfürdői déli harangszóban áll be
az egyszerre megkönnyebbült
és elnehezült szív súlytalansága,
beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés.

És van a most, a ma, a harmadjára,
a hanvai és a berekfürdői déljelző kongás után
a hernádkaki, persze, hogy épp akkor ér,
amikor úgy gondolom, kész a hant,
és lesz még időm dél előtt elhúzni onnan a csíkot,
egy napot töltött Dinnye erre várva, egy napot töltöttem erre én,
töltök még egy kis földet, letérdelek az utolsó simítások kedvéért,
az addig tisztes távolságból figyelő mudijaim a nyakamba ugranak,
egyensúlyt vesztve dőlök a hantra,
azt hiszik, játszunk, ezt már a kuvasz sem hagyja ki;

majd következik egy kis elnyúlt, szinte ijedt, égbámuló pihenés,
még hallik a harang, „elhalkulni látszik”, ugatná Dinnye,
s erre a zavarra be kell csukni a szemet,
mert beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés,
súlyát veszti minden más a maradék haranghangban.

Nem tudom, hogyan lehet mostantól Dinnye nélkül
várni a negyedik valahavoltlegszikrázóbb napsütést.
Ez a három most túl közel volt egymáshoz.
S az is bizonyos, hogy a holnapi déljelző kongás
az ürességtől is fog kongani, hiába hívható szikrázónak,
netán legszikrázóbbnak az a leendő napsütés.
Az is, hogy semmilyen túlgondolás nem történik majd hiába,
s hogy dologból is akad még túlontúl összesűrűsödni való:
hiszen itt vannak még, akik azt hiszik, csak játszottuk az egészet.

Szabados Éva
Fotók: F. Sipos Bea

Fotógaléria: Imola végre szóba áll velem – Vass Tibor kiállítása a győri könyvtárban

Szilvási Krisztián fotói

10 kép