Már az Egyszerűbb gyermekkor, Kim John Payne első írása világszerte alapművé vált a szülők és pedagógusok számára, amelyben arról ír, hogyan csökkenthetjük gyermekeink életében a fékevesztett tempót, a képernyők uralmát, az információk sokaságát, amelyek kiölik a valódi örömet az életü(n)kből, és megbetegítik őket. Számos tanulmány egyértelműen rámutatott, hogy a képernyőzés nem tesz jót az agyunknak, a korai fejlődési szakaszban pedig kifejezetten egészségtelen hatással van: közvetlenül hozzájárul a hiperaktivitás, a figyelemzavarok és a magatartászavarok kialakulásához.

A szerző, aki több mint 230 amerikai független és állami iskola tanácsadója és oktatója, a Melegszívű fegyelmezésben arra helyezte a hangsúlyt, rálátva a múlt és a jelen szélsőséges tendenciáira, hogy milyen lenne az ideális gyermeknevelés.

Az idősebb generációk jórészt abban nőttek fel, hogy a szülők túlzásba vitték a fegyelmezést, és a merev hozzáállással kikényszerített engedelmesség sok nemkívánatos következményhez vezetett. Ma ‒ a másik végletbe esve ‒ sok szülő attól fél, hogyha korlátokat állítana a gyermekeinek, ezzel eltaposná az akaratukat, és tehetetlen, kiszolgáltatott felnőtté válnának. Szeretne teret adni az egyéniségük kibontakozásához, amit ő sok esetben nem kapott meg. Nem kevesen attól is tartanak, hogy a fegyelmezés elidegenítené tőlük a gyereküket.

Pedig ami igazán elidegenít, az a képernyőzés. Egy interjúban Kim John Payne négy kapcsolódást sorol fel, melyekre rossz hatással van a virtuális világ:
• A természettel való kapcsolódás, ahol a gyermekek felfedezhetnék a törvényszerűségeket, feltöltődhetnének és harmonizálódhatnának, megszabadulva a káros frusztrációktól – összegezve: egészségesebbé válhatnának.
• A barátokkal való kapcsolódás, a közös játék – nem virtuális, hanem valódi! A játékidő jelentősen formálja a gyermek szociális és érzelmi intelligenciáját, ez pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy az életben sikeres és boldog felnőtté válhasson.
• A családi kapcsolódás, az együtt töltött idő. Itt tanulhatják meg az erkölcs fontosságát, azt az értékrendet, ami az egész életüket meghatározza. De ehhez minőségi időre van szükség, mint ahogy a szilárd kötődés, a „tartozok valahova” határozott érzésének kialakulásához is. A virtuális világban nem lehet tartozni sehová, hiszen az nem valódi.
• És végül: az énhez való kapcsolódás. Az önmagunkkal, a saját belső iránytűnkkel való kapcsolatot, amely a legalapvetőbb az élethez, éppen ez az, amelyet drámaian befolyásolnak a képernyők – különösen a mindent magukba szippantó gyermekek és a saját identitásukat kereső fiatalok esetében. De jó tudatosítani, hogy a képernyőt nem érdekli, ki valójában a gyermekünk, a képernyőt az érdekli, hogy eladjon neki valamit.

A mára a felnőttek számára is mérgezővé vált technológiai és társadalmi környezet (Johann Hari: Tönkretett figyelem) miatt különösen fontos szerepe van a megfelelő nevelésnek, amellyel mentőövet adhatunk gyermekeinknek. Ám ha nagyobb szabadságot adunk, mint amivel képesek bánni, akkor jó eséllyel olyan helyzetekbe kényszerülnek, amelyekben nem fognak boldogulni. Ha egy gyermek – határok híján – nem érzi magát biztonságban, szorongó, frusztrált és zavarodott lesz, folyamatosan ellenszegül, és kihívó viselkedéssel igyekszik a szülőből válaszreakciót kicsikarni. Ráadásul olyan dolgokról kezd rendelkezni, amelyekről a felnőttnek kellene döntenie. Ez később, főleg kamaszkorban komoly veszélyhelyzetekbe sodorhatja.

Ma a gyerekeknek egyébként is nagyon nehéz: túl sok inger éri őket, és túl sok a bizonytalanság az életükben. Éppen ezért korunkban a zavarodottság és a megnövekedett szorongás vált „normálissá”. Ezek fényében nincs mit csodálkozni azon, hogy otthon és az iskolában is mind gyakrabban találkozhatunk problémás viselkedéssel.

Bármilyen sokra is becsüljük a szabadságot, a megfelelő korlátok és határok elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy gyerek mentális egészségben nőhessen fel, és képes legyen tájékozódni az életben. Mindaddig, amíg ezeket tudatosan a gyermek változó igényeihez igazítjuk, nem kell attól félnünk, hogy elnyomjuk őt vagy megromlik a kapcsolatunk. Éppen ellenkezőleg: a korának és aktuális helyzetének megfelelő, rugalmas határok a gondoskodás és biztonság érzetét nyújtják, így a szülő és gyerek közötti kötődést is erősítik.

Az érdekfeszítő könyv a melegszívű fegyelmezés filozófiájával és gyakorlatával ismertet meg bennünket, amelynek segítségével a kényes nevelési helyzetekben is jól reagálhatunk, hatékonyan kezelve az ellenszegülő, provokatív, követelőző vagy más módon problematikus megnyilvánulásokat. A nevelésnek pedig ma az egyik hatalmas feladata, hogy segítséget nyújtson abban a „háborúban”, amelyet a gyerekkor ellen indítottak Kim John Payne meglátása szerint.

„A gyerekek manapság túlterheltek, és azt gondolhatnánk, hogy ez normális. De a gyerekek idegrendszere nem ezt sugallja. Amikor Európába utaztam, hogy tanulmányozzam a gyermekkori traumákat, különböző családi, gazdasági, etnikai háttérrel rendelkező gyerekek érkeztek a rendeléseimre. Mégis hasonló tüneteket találtam náluk: mind olyanok voltak, mint a háborúban mentálisan sérült gyerekek. És arra jutottam, hogy az az életritmus, amibe belekényszerítik őket, nem más, mint a gyermekkor elleni be nem jelentett háború. Igen, körülbelül 50 éve egy háború zajlik a gyermekkor ellen. Csak éppen senki nem küldött hivatalos hadüzenetet. A tanácsadói gyakorlatom során felhalmozott stresszakciónak neveztem el, amit láttam. Túl sok az információ, túl sok a felnőtteknek szóló tartalom, túl sok a házi feladat az iskolában, túl sok tárgy, túl sok képernyő, túl sok számítógépes játék.
De van megoldás, mert amikor elkezdtük oldani a feszültséget, együtt a családokkal, amikor egyre kevesebb stressz érte a gyermeket, azonnal jobban lett. Azaz, már nem volt ADHD-ja, nem volt OCD-je, nem volt többé oppozíciós zavara.”

„Akadémiai tanulmányok során vizsgáltuk a gyermekek reakcióit a túlterheltségre. Ha túl sok minden történt velük, hiperaktívvá, ADHD-sá váltak. Ha visszaállt az egyensúly az életükben, visszatért a tehetségük, karakterük, tudtak változtatni a dolgokon, tudtak építeni, alkotni. Csodálatos gyerekekké váltak, mert már nem »Üss vagy fuss!« állapotban volt az agyuk. Vagyis már nem a hüllőagy – a túlélési ösztön dominált, így újra felébredt bennük a kreativitás és az empátia.”

Ha jobb életet szeretnénk az utánunk jövő generációknak, érdemes komolyan venni Kim John Payne hiteles, mély tapasztalatokból merített meglátásait, amelyeket praktikus tanácsokkal egészít ki, minden felelős szülő és pedagógus örömére.

„Teremts nyugalmat a gyermekeid életében, legyen meg az egyensúly az elfoglaltság és a csend, a tevékenység és az otthonlét, a világban való tartózkodás és az visszatérés között – ez minden. Semmi radikálisat nem kell tenni, viszont ez igazi ajándék lesz a számukra.”

„Van egy nagyon jó program, amelyet ajánlok minden családnak, akikkel együtt dolgozom, egy dr. Victoria Dunckley által kidolgozott, 28 napos agyi újraindítás: 28 nap képernyő nélkül. Azoknak, akik nem értik meg, hogy a kütyüzés károkat okoz, gyakran javaslom, hogy végezzék el ezt a 28 napos »képernyő-böjtöt«. Utána mi történik? A gyerekek szinte újjászületnek! Sokkal boldogabbak, szívesebben játszanak, sokkal jobban alszanak, sokkal kevésbé idegesek, és nincs annyi fegyelmezési probléma velük, jobbak az iskolában, javul a tanulmányi eredményük. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a több ezer ember közül, akik a javaslatomra egy hónapig képernyőmentesen éltek, csak egy-kettő tért vissza a kütyüzéshez. A többiek rájöttek, mennyire összehasonlíthatatlanul jobb a gyerekeknek nélküle.” (Kim John Payne)

Kim John Payne Melegszívű fegyelmezés – kisgyermekkortól kamaszkorig című kötete kölcsönözhető a győri könyvtár gyűjteményéből.

Szabados Éva

Forrás: Kim John Payne: Melegszívű fegyelmezés; nyitottakademia.hu; mamami.hu