Ha egy képben kellene összefoglalnia a költészet szerepét a világban, mi jutna eszébe legelőször?

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy jobbá teszi az embert, de az „eredmény” közismert. Talán ráébreszt néhányunkat, hogy nemcsak romló anyagból vagyunk, hanem lélekből, valami megnevezhetetlenből is. A vers a létezés egyik formája, ami nélkül élni ugyan lehet, főként, ha magyarnak születik az ember, de fölösleges.

Tanárként hogyan igyekszik közelebb hozni a verseket a diákjaihoz?

Rövid kihagyással 1984 óta tanítok, elsősorban középiskolásokat. Talán meghökkentő, hogy ennyi tapasztalattal a hátam mögött azt mondom, én még most is tanulok. Tanulok a gyerekektől, s a reformkor nagyjaitól, s megunhatatlannak vélem a jó verset, taníthatom azt századszor is. Nem is jó szó a taníthatom, hisz mindig új és új gondolatot, fölismerést kapok a verstől. Egyik-másik tovább nő az elfutó idővel. Említsem csak Berzsenyi Közelítő tél című opuszát, amelyben a természeti elmúlás az emberi elmúlásra figyelmeztet. Hogy ez mennyire mai kép, hiába múlt el a keletkezéstől számítva kétszáz évnél is több.
A diákoknak ez egy fölismerés, de még nem szívenütő. Nekem fájdalmas sóhajtás. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy én a vers átélése mellett próbálom megértetni, hogy emberekről van szó, hogy Csokonainak föltört a lába a sok gyaloglástól, hogy Arany mennyire elrejti valódi személyiségét a versben az emberek elől, hogy hogyan élte föl Radnóti a halált már azelőtt, hogy megadóan ásta a gödröt, amibe majd belelövik.
Megértik. Mert ráébrednek, hogy a versek róluk szólnak. Őket is kifejezik, nem csupán az alkotót.

Új kötetének címe Megfeszítve, a borítón Krisztus keresztje látható géppisztolyokból kirakva. Hogyan talált rá, és mi mindent sűrít magába ez az erős kép?

Lendván jártam éppen, barátaimat kerestem föl a Bánffy Központban, amikor Bence Lajos invitálására megnéztem Léphaft Pál újvidéki grafikus, karikaturista kiállítását. A sok jó grafika között megpillantottam a géppisztolyokra feszített Krisztust. Azonnal tudtam, hogy a készülő verseskötet borítója ez a kép lesz. Véletlenül az alkotó is ott volt, s megegyeztünk, hogy megkapom a kép nyomdai változatát, s engedélyt adott a használatára.
Ez a borító magába sűríti mindazt a fájdalmat, ami századunkat jellemzi. A reménytelenséget, s benne a mégis reményt a feltámadásra. De nekem Magyarország keresztre feszítettségét is jelenti. Trianont, a nemzeti kisebbségek eltörlésének vágyát, a mai Európa gyalázatos állapotát is. A vasak korát.

Lendva – Léphaft Pál, Bence Lajos, Kepe Lili és Böröndi Lajos

Hogyan segítheti a történelmi traumák feldolgozását az irodalom?

Ez nehéz kérdés. A legfontosabb, hogy ne engedje elfeledni ezeket a traumákat, szembesítse a társadalmat múltjával. Persze a kérdés feltételezi, hogy van ma ilyen hatása az irodalomnak. Ebben a korban sajnos háttérbe szorul az olvasás, az olvasni tudás lassan már a kiváltságosok privilégiuma lesz. Ennek ellenére nem szabad feladni a reményt, hogy az irodalom jobbá tesz bennünket.
A vers pedig akkor is mondja a magáét, ha rövid távon ez a remény reménytelen. Babits jut eszembe ilyenkor, a Jónás könyve. Amikor a halállal küzdő költő látja, hogy körülötte minden összeomlik, hogy a kultúra végveszélybe került. De kapaszkodik Istenbe, s amikor az Úr az mondja, hogy „nekem van időm, én várhatok”, akkor tudja, hogy a véges emberi léttel szemben ott van a végtelen idő, s annak mélyén pedig ott szunnyad a remény.
Két dolog nem hagy nyugodni engem a versben: 1956 és a Holocaust. A magyaróvári mészárlás számtalan versemben fölbukkan, sőt, egy kötet (sor/tűz) ezeket a verseket gyűjtötte egybe. Az, hogy ez a tragédia olyan, mint az elvakart seb. S hogy a számonkérés úgy végződött, ahogy, az csak arra serkent, hogy ne engedjünk a megbocsátó feledésnek.
A Holocaust ugyanez, kínzó fájdalom tudni, hogy a hallgatás, a félrenézés milyen mély sebeket hagyott maga után. Az előző téma „nagy” verse A Szózat éneklése közben, az utóbbié a nyolcvan című. Ehhez még az És bocsásd meg a mi vétkeinket címűt tenném hozzá, s azt mondhatom, megírtam azt a három verset, ami az elmúlt ötven év terméséből kiragadható. S milyen nagy dolog lenne, ha ez a három opusz fennmaradna legalább!

Mesélne a szél-járás című, Felvidéket, Burgenlandot és Nyugat-Magyarországot behálózó kulturális folyóiratról?

Jó tizenöt éve alapítottunk ilyen címmel irodalmi, kulturális folyóiratot, célunk ennek a történelmi régiónak az értékeit fölmutatni, összevarrni a Trianon széttépte szálakat. Irodalom, honismeret, képzőművészet ölelkezett össze, Burgenland, Pozsony és környéke, néha Délvidék és Újvidék mutatkozott meg benne. Olvasható, izgalmas lapot készítettünk barátainkkal, s a Csemadok segítségével terjesztettük Felvidéken. De eljutott Bécsbe, Lendvára, s oda, ahol volt érdeklődés. Sajnos az anyagiak előteremtése sok erőt elszívott, s mára kimerültek az erőforrások. De még nem adtuk fel, készül az idei első szám.

Tavaly ünnepelte 70. születésnapját. Visszatekintve mit tart a legfontosabb élettapasztalatának, amit szívesen átadna a fiatalabb generációknak?

Meglepett, hogy így elszaladt az idő. Nem szeretem a visszatekintést, az összegzést. De hogy röviden válaszoljak: nem nagyon van rá példa, hogy mások hibáiból tanul az ember. Meg kell küzdeni nekik is a világgal, s tanulni kell a múltat, s nem kellene hinni a jelen csábításának, elhinni azt, hogy a technikai fejlődés emberi fejlődés is. S vissza kell térni a könyvhöz, a papírhoz, mert ez bizonyított az elmúlt évezredekben, a könyv őrizte meg a felhalmozott szellemi értéket.

Kiket vár a győri kötetbemutatóra?

Volt néhány találkozóm már Győrben, hullámzó érdeklődéssel. Pedig szeretem ezt a várost, itt voltam középiskolás, itt lettem „ember”, itt találkoztam a Grábics házaspárral, nélkülük semmi nem lennék. Ők valódi tanárként igazították lépéseimet, vezettek az igaz útra. Tudom, hogy van irodalomszerető közönség Győrött is. Ha egy maroknyi érdeklődő megtisztel jelenlétével, csak hálás lehetek.

Böröndi Lajossal és Megfeszítve című kötetével a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon 2025. június 13-án, pénteken, 18 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár harmadik emeleti Muzeális gyűjteményében, a szerzővel Bence Lajos beszélget majd.

Szabados Éva
Portréfotó: Görföl Jenő, 2. fotó: Sipos Csaba