Ha azt mondom, hogy Megyeri Edit Tünde „friss hang” a magyar szépirodalom lapjain, az nagyon közhelyszerűen hangzik, pedig – vagy éppen ezért – nagyon is igaz, erre mindjárt vissza is térek. De mindenekelőtt arra lennék kíváncsi magától a leghitelesebb forrástól, hogyan született meg a pedagógusból lett szerző Megyeri Edit Tünde?

A kérdésre nem egyszerű a válasz, még azt sem tudom biztosan kijelenteni, hogy megszületett. Bár a Facebook-oldalamon az áll, hogy író, ennek van egy nagyon profán oka is, mégpedig, hogy a legismertebb közösségi platform szabályzata szerint magánemberként kevesebb olvasót érnék el, mint így. Márpedig az alkotó annak örül, ha minél többen ismerik a munkáit.
Azt biztosan állíthatom, hogy a fióknak sosem írtam. Első írásaimat édesanyámnak olvastam fel, olyan 7‒8 éves koromban. Ezek főleg mesék, kalandos történetek voltak, de olykor kész színpadi „művekre” is vetemedtem. Legtöbbször szegény unokatestvéreim szenvedték el az effajta kreativitásomat, hiszen nekik meg is kellett tanulni a szövegeket, és előadni az alkalomszerűen összetoborozott közönségnek.
A második etap kamasz- és fiatal felnőttkoromra tehető, ekkor már rendszeresen vezettem naplót, majd klasszikus módon nekiálltam a versírásnak. Ezekből a zsengékből egy-kettő meg is jelent. Szerencsére hamar rájöttem, hogy a vershez nem vagyok elég tehetséges, az nem az én műfajom. Ezt követően majdnem harminc éven át nem foglalkoztam szépírással. Egész a közelmúltig úgy nyilatkoztam, hogy nem írtam. Ám visszanézve pontosíthatok, hogy ezekben az években számos szakmai munkám jelent meg, tehát publikáltam, csak nem prózát vagy verset.
Az a fajta írás, ami a mai beszélgetésünk apropója, valóban nemrég lett az életem része, de nyugodtan elmondhatom, hogy a gyermekeimen és a családomon túl a legjobb dolog, ami valaha velem történt. 2021-ben, az orvosom tanácsára kezdtem el írni, miután a covid kemény testi és lelki traumákat hagyott maga után. Dr. Varga Gábor javasolta, hogy válasszak valamilyen pszichoterápiát, ami segít túllépnem a koronavírus okozta sokkon, így jött szóba a terápiás írás. Végül egyetlen kivétellel soha nem írtam a járványról, másról azonban annál inkább, és ez elmondhatatlanul felszabadító érzéssé vált. Akkorra már volt pár lejegyzett történetem a nagyszüleim emlékeivel, útinaplók, pillanatképek. És aztán megszületett az első novella, a Lugasok a ködben, melyet egyszerre fogadott be a Bárka és a Magyar Napló. Így kezdődött.

Szépirodalmi novellái 2021 óta olvashatók folyóiratok hasábjain (Bárka, Magyar Napló, Hitel, Együtt, Népszava), és helyet követelt már Az év novellái antológiában is (2023). Elbeszéléseit olvasva szó szerint olyan „frissességet” érzek a stílusában, amely az „ellentétekkel” teremt egyrészt atmoszférát, másrészt lüktetést és ritmust a történeteknek. Mondataiban csak úgy csillog a múlt, amely folytonosan a jelenbe olvad – és fordítva. Mit jelent az ön számára az idő és különösen az elmúlt idő, amely minduntalan visszatér soraiban, amelyre folyamatosan építkezik?

Ennél a kérdésnél a gyerekeim most nagyot nevetnének. Jaj, csak anya azt ne kezdje el boncolgatni, hogy mi az idő, mert akkor soha nem lesz vége a beszélgetésnek! És valóban, erről a kedvenc témámról napokon át tudnék diskurzust folytatni.
Az idő definíciója nagyon izgat, egész életem egyik vissza-visszatérő fő kérdése. Édesapámmal láttam gyerekként Az idő urai című, immár klasszikus rajzfilmet, és onnantól fogva nem hagyott nyugodni a kérdés. Szerencsére a szüleim csodálatosan támogató közeget biztosítottak, rengeteg könyvünk volt, és mindig készen álltak válaszolni a kérdéseimre. Ez főleg arra volt jó, hogy megtanuljam: gondolkodni érdemes és fontos, mert ez viszi előre a világot.
Szóval az idő megfoghatatlanságát próbálom papírra vetni, megragadni egy pillanatot és szavakká formálni, egymás mellé helyezni a látszólag távoli idősíkokat. Megállítani az elmúlást azáltal, hogy megörökítem. Mert amit leírunk, az már van, az nem múlt, hanem mindig visszatérő jelen. Annyiszor, ahányszor olvassuk. A Shakespeare szonettek számtalan fordításából nekem az a kedvencem, melyben ekképpen szól a hatvanötödik egyik sora: „Az Idő vas fogától mi menti meg azt, mit az Idő teremt?”.
Egyszóval, az idő kérdése megkerülhetetlen az ember életében. De nem az, aminek mondani szoktuk, azaz, hogy véges. Mert végesek mi vagyunk. Az idő az végtelen. Csak mi, teremtett lények, jövünk megyünk benne.

A 2025-ös Ünnepi Könyvhéten első regényével jelentkezik – hozzátehető, hogy „végre”? Mennyire régóta készül erre a nagyepikai műnemre? Írástechnikai oldalról melyek a legjellegzetesebb különbségek a novella és a regény történetvezetése, a ritmus, a koncepció, a karakterkezelés, összességében a dramaturgia szempontjából?

Az első időkben novellákkal, tárcanovellákkal jelentkeztem. Ez volt az a forma és terjedelem, amit megpróbáltam belakni, amivel elbírtam. Ismerkedtem a határaival, lehetőségeivel. Nem vagyok bölcsész, magyar szakos, sőt – ami a legkevésbé hihető ‒ soha nem jártam magyar nyelvű iskolába, ezáltal az írás-olvasást is autodidakta módjára sajátítottam el az anyanyelvemen. Az irodalmi zsánereket mégis ismertem, hiszen ekkorra nyugodtan állíthatom, hogy több száz kötetet elolvastam. Nálunk mindenki olvasott, hiába falun éltünk. Olvastak a szüleim, nagyszüleim. És ami nem kevésbé lényeges, fajsúlyos, értékes irodalmat olvastak, engem is ezzel ismertettek meg.
Amikor írni kezdtem, nem az érdekelt, hogy milyen formát választok, kizárólag az, hogy mit akarok elmondani. A mondandó határozta meg a műfajt. Amíg úgy éreztem, hogy apró villanásokat, vagy egy nagyon konkrét hangulatot – például a Vasárnap című novellámban – kívánok megmutatni, addig a kis műfajokban dolgoztam. Aztán jött a Kisfiúk című elbeszélésem, amely már nagyobb terjedelmet kívánt. Nem is nagyon találtam fórumot, ahol megjelenhetett volna. Mérföldkőnek érzem, hogy a Hitel címlapon hozta 2022-ben. Ezzel debütáltam náluk, és rögtön sok pozitív visszajelzést kaptam az olvasóktól, Papp Endre főszerkesztőtől. Azóta is nagyon fontos számomra ez az írás.
Már csak azért is, mert ekkor kezdtem érezni, hogy összetettebb gondolatsorokat is meg kell írnom, olyasmit, amihez kevés a novella terjedelme. Elkerülhetetlen volt a közeledésem a regény felé, noha joggal féltem tőle. A regény az felemészt, az uralja az ember éjjelét és nappalát. Regényírás közben nincs az a felszabadító érzés, ami a novellánál tetten érhető, vagyis a kész alkotás öröme. A regényírás nem úgy jött, hogy elkezdtem témát keresni. Ellenkezőleg. Egyszer csak ott álltam az elnyomhatatlan kényszerrel, hogy meg kell írnom ezeknek a lányoknak a történetét. Egy generációét, egy elzárt közösség történetét, ha úgy tetszik egy szubkultúra felbomlásának történetét. És ez csak egy regénybe férhetett bele. Onnan viszont már a történet vitt, az diktálta a ritmust, mondhatom a történet maga felelős a dramaturgiáért. 2022 és 2023 nagyjából ezzel telt el, ekkor készült el a kézirat.
Persze sokat küzdöttem vele, főleg a nyelvezetével, meg azzal, hogy ne legyen annyira nyomasztó, amilyen a valóságban volt. Hogy legyen benne szépség és derű és jövő is. Végül valahol meg kellett állni, és azt mondani, hogy most van vége. Most erre futotta belőlem.
De a regényírás valóban egészen más készségeket kíván, mint egy novella. Egyszer Szabó Magda nyilatkozta egy riportban, hogy Az ajtó megírásakor már tudott regényt írni. Őrület. Mikor nem tudott?

Az Akik gyufát árultak címet kapott regény három fiatal lányról szól a felnőtté válás küszöbén, akiknek a sorsát fenekestül felfordítja egy meghatározó történelmi fordulat. Mire számíthatnak az olvasók a könyv lapjain a fülszöveg kedvcsinálóján túl?

Van benne szerelem is, és ezt mindig szeretni szokták az olvasók. Na, nem azért írtam bele, mert azt tanítják, hogy erre szükség van a sikerhez, hanem egyszerűen azért, mert a szereplők abban az életkorukban jelennek meg, amikor a valóságban is színre lép az ember életében az első, meg a második, meg a harmadik szerelem.
Egyszerű lenne azt mondani, hogy ez szimplán egy női regény vagy egy lányregény. Csakhogy ezeknek a lányoknak nem meseszerű a sorsuk. Talán felnövekedési regény. De ezen túl egy különös korrajz. Az, amit ma erősen idealizálunk és bájos retróként visszasírunk, valójában a nyolcvanas- kilencvenes évek nagyon is vérre menő történelme. Ez elég részletesen kiérződik a könyvből.
Aztán ott a kisebbségi lét, a peremvidék reménytelensége, vagy a Magyarországon kevésbé ismert, szinte egyáltalán meg nem élt multikulturalizmus mindennapjai. És a legjobb, amit az egyik kedves olvasómtól visszajelzésként kaptam, hogy ott a falu. A falu, a maga zárt világával. Mindezeken felül vagy mindenekelőtt két dolognak kéne benne lenni: az otthonkeresés és a sorstalanság kérdésének.
       
Azt hiszem, maguk az írók szokták mondani, hogy jóval nehezebb megírni egy második könyvet, mint az elsőt. Ön mit gondol erről: tervbe van véve majd újabb kötete Megyeri Edit Tündének, feszül-e már ott bent egy következő történet, amely életre kívánkozik?

Olyannyira, hogy tizenhat fejezet el is készült belőle, és ebből már kettőt lehozott a Hitel. Most egy kis szünet következett be. Ennek részben fizikai okai voltak ‒ komoly vállízület problémáim miatt fél évig nem írhattam, most is csak módjával. Aztán meg vissza kellett lépni az Akik gyufát árultak kéziratához, hiszen zajlott a szerkesztői munka, tördelés stb. Nem is tudtam volna fejben az új regényben lenni.
De a legnagyobb igazság az, hogy meggyötör az új főszereplőm, tehát nagyon is szükségem van erre az írói szünetre, hogy erőt merítsek. Még van pár nyugodt hetem, amikor, hogy úgy mondjam, igazoltan vagyok távol az írástól. De ha véget ér az Ünnepi Könyvhét és a tanév, akkor nincs mit tenni, vissza kell térnem Reginához, az új regény főhőséhez. Mert az írás valami olyasmi, mint a vajúdás, addig nem hagy nyugodni, míg a végére nem érünk, és meg nem születik jelen esetben egy új mű.

Megyeri Edit Tündével és Akik gyufát árultak című kötetével a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon 2025. június 14-én, szombaton, 17 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár harmadik emeleti Muzeális gyűjteményében, a szerzővel Pió Márta beszélget majd.

Szilvási Krisztián