Ha jól számolom, 45 évvel ezelőtt látott napvilágot első verseskötete, a Szíves szívtelen. Miként tud visszatekinteni tizenhat, többek között irodalomtörténetet, kisprózát is magában foglaló könyvvel a háta mögött a költő Bence Lajos erre a közel fél évszázadra? Oly sok mindent megélve a Muravidék és a nagyvilág változásai közepette, mennyire volt képes hitében „stabil” maradni az a költészet, amely a szülőföld szeretetére, a nagy egyéniségek megbecsülésére és a „hazatalálásra” építette fel kontúros vonulatát?

Legújabb kötetem, amely a Magyar Napló Kiadónál jelent meg, tulajdonképpen egy összefoglaló, olyan szempontból is, hogy az ember mindig arra vágyik, hogy egyszer hazatérjen. Ennek a hazatérésnek azonban többféle módozata is van, az én olvasatomban többfajta megközelítése is létezik. Ezek az összegyűjtött versek ugyanis az első magyarországi kötetem. A magyar közvélemény és irodalomtörténet – egy-két kivételtől eltekintve – eddig nem nagyon foglalkozott sem a muravidéki irodalommal, sem velem, most azonban úgy érzem, ez a kötet egy elégtétel is visszamenőleg 45 évre, amely a költészetem színe-javát képviseli. Magát a címet nem én adtam neki, de elégedettséggel tölt el, hogy otthon vagyok, hogy Magyarországon vagyok végleg – és tényleg egy hazatérés ez a számomra. Remélhetőleg nem egyszeri dologról van szó, úgy érzem, van mire visszatekintenem, és lesz is még a jövőben, hiszen most készítem a tizedik verseskötetemet.

A „haza(t)érés” szempontjából Szentmártoni János fogalmazta meg tavaly, a 23. Győri Könyvszalonon bemutatott kötete kapcsán a kérdést, hogy vajon „...a hazaérés nem egyenlő-e a költészet halálával”? Ön hogyan vélekedik erről?

Ez a kérdés bennem is felmerült. Nekem van egy olyan versem, hogy „a költők nem halnak meg”, amely egy történethez kapcsolódik: a Népújság hetilap szerkesztőségébe egyszer bejött valaki, és azt kérdezte a munkatársaktól, hogy „a Lajos meghalt?”. Én ezt végighallgattam, miközben nagyon fura érzés fogott el, a többiek pedig erre azt felelték: „Nem, miért, a költők meg szoktak halni?” Jóleső érzés volt, hogy a költő halhatatlan lény, és én szeretnék még sokáig, sok szép verset írni, és ezzel a halhatatlanságomat valahogyan – ha létezik még ilyen kategória – megerősíteni és kiterjeszteni.

„Líráját a kisebbségi lét, a vajdasági avantgárd, a népies hagyományok, a formanyelv és a klasszikus újítók hatásai is jellemzik” ‒ olvashatjuk az Itthon vagyok, hazatértem kötet fülszövegében. Megítélése szerint milyen „állapotban” van, mi a legfőbb jellemzője napjainkban a magyar költészetnek? Mennyire fényes vagy halovány az irodalmi jövőképünk, ha a mostani lírai költemények ablakán keresztül tekintünk ki rá?

Azt kell, hogy mondjam, igen halovány, az irodalom valahogy elveszítette azt a szerepét, amely a rendszerváltásnál még megvolt. Az olyan „klasszikus” költők, mint amilyennek én képzelem magam – igaz, hogy sok „kirándulást” tettem a posztmodern szárnyain és más, szlovén, francia irodalmak felé is –, mondanivalóban megmaradtam annak, amit úgy gondoltam, hogy csak én tudok megfogalmazni, kimondani. Ezért van az, hogy rengeteg versem kimondottan történelmi témájú. Nekünk a Muravidék a szívünk csücske; nagy eredményeket, nagy költőket – mint például a Nyugat írói vagy a csúcs Petőfi – mi nem tudtunk produkálni, de megpróbáltuk, én magam pedig úgy igyekeztem kapcsolódni a magyar irodalomhoz, történelemhez, hogy István királytól kezdve a mai költőkig számos kortársról írtam verset, 1956 pedig – miután éppen egyidős vagyok vele – kikerülhetetlen témának számított. Ennek a forradalmi hangnak és hangulatnak a kissé provokatív színezete aztán később is megmaradt nálam.

A Magyar Napló Kiadó Az év versei 2024-es antológiájában megjelent Áll-költészet című versének utolsó sorai szerint „...lassan belevész a rend a káoszba, a káosz a rendbe”. Mit lát mindenekelőtt, ha körültekint most – akár saját bensőjében, akár a környezetében? A káosz vagy a rend győzedelmeskedik-e, melyik érvényesül inkább az egymásba olvadásban?

Sajnos azt kell mondanom, hogy inkább a káosz. De mindenkinek feladata, minden költőnek is talán – és ez nem egy váteszi szerep ‒, hogy küzdjön azért: végül rend maradjon, rend legyen. Nem túl hízelgő a kép, ha most körülnézünk, de remélem, a költészetre nem akar mindez nyomást gyakorolni, és nem az önjelölt, botrányos szinten művelt nyelviségű költők hangja fog győzedelmeskedni a magyar irodalomban, és sehol máshol.

Bence Lajossal és Itthon vagyok, hazatértem című kötetével a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon 2025. június 12-én, csütörtökön, 18 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében, a szerzővel dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész beszélget majd.

Szilvási Krisztián