A könyv történetei apró részletekbe menően, atmoszférát varázsolva kalauzolnak be a művészek otthonába és életébe. Egyszerre érzem szinte dokumentaristának az írást, mégis úgy visz magával, ahogyan csak a szépirodalom képes. Felmerült bennem, vajon hogyan dolgozik Gábor László? Hogyan született ez a nagyon igényes és izgalmas munka?

Amikor egy-egy, sokszor gyermekkorom óta szeretett legendás íróval vagy színésszel foglalkozom, igyekszem minél több mindent felderíteni vele kapcsolatban. Nemcsak régi újságcikkeket olvasok vagy a kortársak beszámolóit, hanem egyrészt meglátogatom az egykori lakóhelyét, másrészt megpróbálom felvenni a kapcsolatot a leszármazottakkal is.
Ennek a kötetnek a megírásával, tematikájával csak néhány év óta foglalkozom. A hosszú hónapok alatt összegyűjtött információkat először csak a magam számára igyekeztem konzerválni, hogy később ne felejtsem el. Azután az történt, hogy amikor már a második-harmadik fejezet megírásánál tartottam, egyszer csak elkezdtem érzékelni, hogy ebből lehet valami több is…
Arra törekedtem, hogy az egyes művészek élete hitelesen jelenjen meg, ugyan sok-sok adatra alapozva, mégsem egy szakmai tanulmány stílusában, inkább történeteket mesélve, átélhető formába öntve. A visszajelzésekből az derül ki, hogy ez valamilyen mértékben sikerült is.

A kötetborítón látható egy kilincs. Én arra törekszem, hogy az írásaimmal beinvitáljam az olvasót a legendás művészek otthonába, méghozzá mint meghívott vendéget, nem pedig úgy, mint egy leselkedő betolakodót. Ha sikerül jól beleélnünk magunkat a történetekbe, akkor még azt is elképzelhetjük, hogy melyik író hogyan fogadna bennünket. Adynál biztos lecsúszna egy pohár bor, vagy akár több is, és az is előfordulhatna, hogy Gárdonyi felhasználná a karakterünket egy következő művében.
Szeretném kiemelni, hogy a könyv tele van humoros sztorikkal, anekdotákkal, mert fontosnak tartottam, hogy megismerhessük a nagy művészek emberi oldalát is.

A legelső fejezet, amit megírtam, Tóth Árpádról szól. A feleségével a Budai várban béreltek egy kis kétszobás lakást. Nem éltek túl jó anyagi körülmények között. Az ő történetük, és talán az egész könyv egyik tanulsága lehet, hogy általában nem azon múlik az ember boldogsága, hogy mennyire vagyonos. Sőt, látva az egyes sorsokat, néha mintha éppen fordítottan arányos lenne a jólét és a boldogság.
Amikor Tóth Árpádék lakásába eljutottam, akkor mindaz, amit addig megtudtam róluk, életre kelt a képzeletemben. Nem tudom, hogy jó vagyok-e forráskutatónak vagy szerkesztőnek – mert az író szót szándékosan nem használnám, inkább lelkes laikusnak nevezném magam –, de hogy az ilyesfajta időutazásokban jó vagyok, azt bizton merem állítani.

Amikor elolvastam a könyv első írását, amely Latinovits Zoltánról és Ruttkay Éváról szól, azt éreztem, hogy a mesélő nagyon együttérző...

A könyvem egyik célja az azonosulásra hangolás. Ami azt is jelentheti, hogy olvasás közben esetleg megtaláljuk a párhuzamokat a saját életünkkel. Mivel a történetek teljes életutakat, sőt általában a szereplők otthonainak későbbi sorsát is bemutatják, alkalmasak lehetnek tanulságok, következtetések levonására.
Számomra a legszebb visszajelzés az, amikor valaki arról számol be, hogy a kötet változást hozott a saját életében, például már másként áll hozzá bizonyos szituációkhoz.
A másik nagyon fontos visszajelzés, hogy az egyes fejezetek elolvasása után olyanok is levették a polcról Tóth Árpád verseskötetét vagy megnézték valamelyik Latinovits Zoltán filmet, akik addig nem érdeklődtek különösebben a művészetük iránt.
Mindezek nagyban ösztönöztek arra, hogy könyv szülessen az írásokból. Másrészt egy idézet, amivel Abdán, a Radnóti-emlékhelyen találkoztam, amikor egy alkalommal Budapestről hazafelé tartva megálltam ott. Egy egyszerű, kinyomtatott, lefóliázott A4-es papírlapon pillantottam meg az egyik fa törzsén: „Minden nagy dolog azzal kezdődik, hogy kimondom: MEGPRÓBÁLOM.” Erre azért is szoktam hivatkozni, félig tréfálva, hogyha valakinek nem tetszik a könyv, akkor ne engem okoljon...

Az egyértelmű, hogy egészen különleges módon tud kapcsolódni a könyve szereplőihez. Hol, milyen élményben gyökerezik ez a képesség és motiváció?

Tóth Árpáddal kezdtem az irodalom iránti érdeklődésemet. Középiskolás voltam, amikor egy órán, kicsit unatkozva, előrelapoztam a szöveggyűjteményben. A könyv az Esti sugárkoszorú című versnél nyílt ki. Máig emlékszem arra a döbbenetes érzésre, ami teljesen átjárt, és a feltámadó kérdésre: Hogy tudja egy ember így kifejezni magát?
És akkor elkezdtem a keresést. Az egyik meghatározó olvasmányélményem Tóth Eszter, a költő lányának Apu című könyve volt. Amikor aztán később eljutottam Tóth Árpádék már említett lakásába, akkor a képzeletemben megelevenedett előttem a Déry Tibor által leírt jelenet. Az íróbarát gyakran vendégeskedett náluk, és időnként ott is aludt a kifli alakú díványon. Amikor felébredt, azt látta, hogy Tóth Árpád már ott ül borzas hajjal, csillogó szemmel az ablaknál, a térdén egy papírlappal, a kezében toll, és egy versen dolgozik.
Amikor Déry Tibort évtizedekkel később megkérdezték, hogy számára mi a költészet, akkor is ezt a képet elevenítette fel, ahogy Tóth Árpád ott ül...

Milyen kötettervei vannak a jövőben?

A kiadóm már szóba hozta, hogy érdemes lenne megírni a könyv 2. részét. Ez viszont hatalmas munka, ezért biztos, hogy több évet kell rá várni.
Viszont két másik ehhez hasonló munka körvonalazódik a közelebbi jövőben. Az egyik a „Te ismered a házam...”-hoz hasonlóan legendás hírességekről fog szólni. Ezúttal azonban nem az otthonukra fókuszálok majd, hanem – többek között – a környezetükben felbukkanó „mellékszereplőkre”, akik ugyan nem olyan ismertek, mint ők, de sok esetben nagyon is érdekes és értékes emberek, akik megérdemlik a figyelmet.
A másik egy Babits Mihályról szóló kiadvány lesz, amelyen G. Tóth Franciskával, az esztergomi MNM Babits Mihály Emlékház irodalmi muzeológusával dolgozunk, ő is egy érzékeny időutazó. Eléggé előrehaladott stádiumban vagyunk, kis szerencsével ez a könyv jelenik meg előbb.

Befejezésül elárulná, hogy mit változtatott a saját életén a művészemberek sorsának megismerése?

Sok szép percet kaptam tőlük azáltal, hogy foglalkozhattam velük. Némelyikük több évtizede része az életemnek, ezáltal valószínűleg a személyiségemre is hatást gyakoroltak, másrészt az érdeklődési körömet is kedvezően befolyásolták. Egyes élethelyzetekben talán még tanácsot is adnak azáltal, hogy ismerem a velük történteket. Mostanában feladatot is adnak, hiszen több helyre hívnak az országban, hogy beszélgessünk róluk – ez mindig felemelő és megtisztelő számomra.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

(1923)

Gábor Lászlóval és „Te ismered a házam...” – Híres lakók, beszélő helyek című kötetével a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon 2025. június 14-én, szombaton, 15 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében, a szerzővel Farkas Mónika beszélget majd. A kötet kölcsönözhető a győri könyvtár gyűjteményéből.

Szabados Éva
Fotó: Gvenphoto