A verseit olvasva az jutott eszembe, hogy mint a képzőművészetben is otthonosan mozgó alkotó, máshogyan nyúl a nyelvhez. Szavakat alkot innen nézve könnyedséggel, a játék mögött nagy mélységekkel. Hogyan tud egymásra hatni a költészet és a kép-írás Vass Tibor műhelyében?

Első „számontartott” versem 1989-ben jelent meg egy országos pályázat eredményeképpen született antológiában, s első „számontartott” képzőművészeti munkám is erre az évre datálódik. Alakmásom, Kun Marcella már ekkor, a lillafüredi laktanyából sorkatonaként küldött mail artom láttán kikötötte, hogy ha költők közt a legjobb képzőművész, s képzőművészek közt a legjobb költő szeretnék lenni, akkor soha többé nem áll szóba velem. Mivel Kun Marcellával a beszélő viszonyt nem ajánlatos megszüntetni, máskülönben jóérzésű hamismás nélkül maradna az ember, nyilvánvaló egymásra hatásaikkal, átfedéseikkel már a kezdetekkor egyiket is, másikat önállóan kellett komolyan venni.

Persze, hogy nem lakik bennem egy különköltő és egy különképzőművész. De kezdettől fogva arra törekedtem, hogy az irodalomban ne képzőművésznek, a képzőművészetben ne költőnek könyveljenek el. Jóleső, ha kihangsúlyozódik egy kiállításomon, hogy szépírással is foglalkozom, de ugyanúgy öröm, ha képzőművészként is emlegetnek egy reprezentatív irodalmi antológia bemutatóján.

Magától értetődő, hogy első kiállított műveim vizuális költészeti munkák voltak. Kezdetben mértékadó kiállítóhelyek csoportos tárlatain (pl. a Miskolci Galéria Művészklubjában, a Megyei Könyvtárban), de még nem neves galériákban szerepeltek. 1994-ben bátorkodtam alkotást először olyan kiállításra beadni, ahol tekintélyes szakmai zsűri előtti megmérettetésre adódott lehetőség. Sikerrel próbálkoztam, a Miskolci Téli Tárlaton háromdimenziós szövegszobrom szerepelhetett. Rá egy évre a legjelentősebb magyar mail art kiállítás fődíját kaptam meg Kaposváron, s egy évtized múlva képsorozatomat már Miskolcon is díjazták.

Remélem, hogy a képek és írások átfedései jól tapinthatóak. Képeim továbbra is alapvetően irodalmi indíttatásúak, s írás közben nem igyekszem szabadulni képsorozatok látásától, láttatásától. Jó, ha munka közben is többletjelentést adnak egymásnak: nem be-, hanem át-árnyékolja egyik a másikat.

Június 12-én, csütörtökön, 17 órakor nyílik meg Imola végre szóba áll velem című kiállítása a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében. Mesélne a történetet sejtető címmel rendelkező tárlatról és annak győri vonatkozásairól?

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjában Imola nem áll szóba velem címmel 2007-ben rendeztem székfoglaló kiállításomat. A Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottságának székházában rendezett tárlatommal összefüggésben most azt tudom jelezni, mennyire örülök annak, hogy Imola végre szóba áll velem. A kiállításon egy „alternatív” elismerést kaptam a tárlatot megnyitó Bán András művészettörténésztől: az általa ez alkalomból megalapított Országos Művészeti Kutatási Alap díját. Roppantul büszke vagyok rá, mert attól is alternatív, hogy talán az egyetlen olyan díjam, amiről semmilyen papírom nincs. Vagyis van, a kinyomtatott megnyitószöveg. :-)

Szeretem az ilyen hosszas, éveken, évtizedeken átnyúló összeéréseket. Összeérzéseik, összeértéseik is alkalmat adnak arra, hogy mindegyre alaposabban járhassak körbe egy-egy témát. Példának hozhatom fel mail art tárlataimat: Normail Art címmel rendeztem kiállítást 1996-ban (Miskolc, Mini Galéria), majd 2006-ban (Pelikán Galéria, Székesfehérvár) és 2016-ban is (Comenius Campus, Sárospatak), s a „sem” kifejezés körüli „elgondolásaimat”. A „sem”-re Esőnap c. kötetem (Parnasszus, 2003) Nem sok sem c. ciklusa óta járok rá, azóta kötetcímek sora is jelzi, hogy igencsak érdekel a téma (Semmi szín alant, Mennyi semenni, Két sem közt, Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő). Jó érzés fürkészni, hogy miben okosodhat velük, általuk az ember, vagy alkalomadtán éppen arra ráébredni, hogy mely, korábban kiérleltnek gondolt részletéhez lenne érdemes még jobban hozzábutulni.

A kiállításmegnyitót portrébeszélgetés követi Sok-SEM-közt címmel, ahol beszélgetőtársa a győri Szalai Zsolt költő, szerkesztő lesz. Milyen irodalmi szálak vezetnek Miskolc és Győr között?

A cím kiinduló ötlete F. Sipos Beáé, köszönet érte! Négy-SEM-közt, javasolta ő, s jeleztem neki, hogy ez nagyon tetszik, ámbátor lehet, örülnék, ha a beszélgetésen nem csak ketten vennénk részt Zsolttal, mit szólna a Sok-SEM-közthöz. Nagyravágyásomból így lett ez is soksemes. S azóta itt az újabb bizonyíték arról, hogy Győrben igazán tudnak valami egészen különlegeset a „sem”-ről: dr. Horváth Sándor Domonkos minap a Fészbukon úgy ajánlotta az eseményt, hogy „SoSemArt, ha időben beírjuk a naptárunkba a legjobb kulturális eseményeket”.

A már említett Esőnap kötetemben írom meg, hogy egy alkalommal Budapestről Miskolcra indulván rossz vonatra szálltam, azaz nem rosszra, csak másra, s az intersziti, lévén az legközelebb, Győrben állt meg, ahol ennek köszönhetően a városban életemben először járhattam. A remek Ambroozia irodalmi lap remek szerkesztőivel, Szalai Zsolttal és Sütő Csaba Andrással ezen az én legnagyobb örömömre alkalmanként jókat rötyögünk (hozzáteszem, a „nemrosszracsakmásra” a büfékocsiban, az indulás percében tűnt fel, hogy nem forintban vagy koronában, hanem átéesben vannak megadva az árak, de már hiába….), tettük ezt tavaly is, amikor személyesen, a Győri Könyvszalon megtisztelő hívására először nem véletlenül járhattam Győrben.

Az Ambroozia nem csak azért kedvelt folyóiratom, mert első számának beköszöntőjében inspirálójaként hivatkozott a Spanyolnáthára, hanem mert szívesen fogadják írásaimat; s legutóbb megleptek egy olyan összeállítással, melyben Hernádkak díszpolgári címe elnyerése alkalmából köszöntöttek.

Szalai Zsolt Sem.Rendszer – a nyelv színe-változása Vass Tibor költészetében címmel írt, s az 50. születésnapomra, 2018-ban a Parnasszus gondozásában megjelent kismonográfiája mérföldkő az életemben: alkotásaimról ilyen átfogó igényű mű nem született még. (Bemutatóján, a Miskolci Galériában is kaptam egy „alternatív” díjat: a kötetet kiadó Turczi István a Parnasszus Babérkoszorújával jutalmazott. Ezek a „kollegiális gesztusok” számomra majdhogynem felérnek a legkomolyabb, hivatalos elismerésekkel.)

Szalai Zsoltnak is köszönhetően lettem tehát Győr-szeretővé. S a tavalyi, Könyvszalonos, nemvéletlenes kötetbemutatóm (Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő) óta, melyet nagy örömömre volt főiskolai tanárom, a József Attila-díjas Jánosi Zoltán moderált, Győr iránt érzett vonzalmam még inkább elmélyülhetett. Köszönet ezért a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Térnek, dr. Horváth Sándor Domonkos igazgatónak. S köszönet a megtisztelő hívásért, hogy az 1929-ben Miskolcról indult, ott alapított könyvhetet Győrben idén én nyithatom meg.

„2021-ben harminc éve volt, hogy megalakult az ÚB, vagyis az Új Bekezdés Művészeti Egyesület. Alapítója és működtetője az akkor 23 éves Vass Tibor…” – írta Fecske Csaba az Irodalmi Jelenben, 2022-ben. 2004-ben megszületett a Spanyolnátha művészeti folyóirat, ami mellett még több kulturális projektben és nagyszabású kezdeményezésben vállalt fontos szerepet. A kezdeteket jelentő 1991 óta sok víz lefolyt a Szinva patakon. Hogy látja most az irodalom, a művészet helyét az életében és a nagyvilágban?

Az említett tanulmány megszületésének is tapintható Győr-köze van. Megírásában Fecske Csabát a saját elmondása szerint az is motiválta, hogy Szalai kismonográfiája mutatott rá, milyen nagy ívű a Vass-recepció, három évtized alatt milyen sokan, sokhelyütt írtak a Vass-kötetekről, s ebből a felsorolásból ő nem hiányozhat. Pedig írt rólam a pályakezdésemkor, de az nem szerepel a bibliográfiában. Írok én olyat, addig nem halok meg, mondja, amit nem tudtok majd csak úgy a legközelebbiből kihagyni. Hát, nem tudom, lesz-e legközelebbi (Zsolt, ugye lesz? :-) ), de olyat írt, hogy aztán úgy éreztem – ha már az „alternatívok” –, megkaptam a Fecske-díjat. Fura volt, Kun Marcella rötyöghetett is bele mind a két markába, a két szerző egymástól való meghatódása: egymásnak pityerésztünk a telefonban. Mondom neki a telóban ezt a Fecske-díjat, azt mondja, hordhatod.

Csabával a miskolci városházán tavaly együtt vehettük át az István Nádor Borlovagrend Miskolci Méteres Bor-díját, ahol sürgette, hogy legyek mielőbb hatvan, hátha lesz akkorra olyan kismonográfia, amiben hivatkozhatnak majd rá is. Csabát a Hetvenhét magyar énmese c. leendő Spanyolnátha-kötetével, melyet Serfőző Simonnal szerkesztünk, életében szerettük volna köszönteni. Csaba sajnos nem lett hetvenhét, nem sokkal születésnapja előtt hunyt el. Győri kiállításom egyik sorozatával rá emlékezem. Címe: Hétfélekép(p)en is képes olvasni Fecske Csaba Meséjét. (Csaba Mese c. versét választottam a kötete mottójául, ezt a haikut olvastam tőle legelőször 1987-ben, elsőéves főiskolás koromban: Lábnyom a hóban: / kusza, tétova írás, testmeleg mese”.)

A művészet helye az életben és a nagyvilágban? Ennek nem vagyok megmondhatója. A saját életemben és saját nagyvilágomban annak örülök, hogy több dolog kapcsán megőriztem saját hitemet abban, amit annak idején elhatároztam, mint amiben nem. Írásokkal, képekkel örömmel szöszölök, möszölök. Ma is küldök ide-oda mail artot, ugyanúgy foglalkozom vizuális és fonikus költészettel, mint annak idején, szeretek fotózni, részt veszek land art művésztelepen, tokaji és berekfürdői írótáborokban. Élvezem a kétlaki-, azaz kétkakiságomat: Hernádkakot és Berekfürdőt. Akad elfoglaltságom bőven, a 25. Légyottot szervezem, ez sokáig Bartók plusz Operafesztivál irodalmi és képzőművészeti kísérőrendezvénye volt a fesztivál megszűnéséig, a Spanyolnátha azóta a hernádkaki Vidám Páva – Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóházzal és a berekfürdői Vidám Pávai Művészeti Értéktárral rendezi, idén Tompa plusz Jókai plusz Lévay címmel. A közelmúltban második ciklusra is megválasztottak a Magyar Művészeti Akadémia Miskolci Regionális Munkacsoportjának köztestületi képviselőjévé. 33. lesz idén az Önök Kerték Spanyolnátha Kertfesztivál. Aszódon, augusztus 20. alkalmából, a pár napra megnyíló Podmaniczky Kastélyban nemzetközi mail art kiállítást szervezek, ahol a folyékony kenyeret ünnepeljük.

Szerkesztem, kiadom a Spanyolnáthát, idén is három lapszáma jelenik meg, ahogyan az utóbbi években. A Spanyolnátha Könyvek sorozat is bővül új kötetekkel: lesz kísérőkiadványa az idei Légyottnak, megjelenik Fecske Csaba kötete, a tavalyi Tompa plusz antológiánk digitális kiadása, s egy berekfürdői irodalmi projekt, a Fodor Józsefek út antológiája.

Talán még egy-két év, és kicsit lassítanom kellene. Vagy kettő-három? Az biztos, hogy négy-öt múlva jóval többet szeretnék tudni Tompáról, Garayról, Petőfiről. Lévayról, Jókairól, Aranyról. Herman Ottóról, Borosnyay Kamilláról, Pávai-Vajna Ferencről. Kondorról, Erdély Miklósról, Tandoriról. Istenről, hazáról, családról.

Az életrajzában láttam, hogy SPriNt Tanoda projektmenedzsere. Mondana pár szót erről a művészetpedagógiai kezdeményezésről, és arról, hogy milyen szerepet játszhat a gyerekek életében a művészet?

A 2014-től működő Tanodánk nevében az SPN kiemelése a Spanyolnáthára utal. Ezzel is azt jelezzük, hogy a kortárs művészet itt milyen szervező erő. Ahogyan a folyóiratot is a főhajtás szándékával alapítottam (a spanyolnáthában elhunyt művészek, többek között Kaffka Margit, Apollinaire, Schiele emléke előtt), úgy a Tanoda számára is hangsúlyozottan fontos a helytörténet megtartó erejének felmutatása, a hagyományok gondozása, illetve annak gyakorlása, hogyan lehet mindezt a kortárs művészeteken keresztül a gyerekekhez kapcsolni. Kiindulópont, hogy Tompa Mihály közel egy évig Hernádkakon élt és dolgozott: a Tanoda szoros együttműködésben áll a szintén hernádkaki Vidám Páva – Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóházzal, egyedülállóan gondozza és építi a Tompa-kultuszt. A gyerekeket szerető, jó pedagógusok, tekintélyes állományú és tartalmú irodalmi és képzőművészeti és ifjúsági szakkönyvtár, relikviák, kortárs képek, szobrok veszik körül, s közöttük sokat és sokfélét, s főleg: jókedvűen alkotnak. Ha valamivel, hát a könyvek, a jókedvű alkotás által ment a világ előrébb.

***

Vass Tibor: Bibinke és a Sősz shúrja song

Készecske A Nagy Bibin és a műlovarnőből
Egy Stekovics Gáspár-fotóhoz, Balla Ferenc kérésére

Levél, víz, süveg. Levél, vízüveg. Leíz, leveg, sők.
Odaát, ideitt, sősz nyoma. Idenyom, sőszide,
sőkoda. Tapad a stúlnan. Túl pad, túleső. S
pozsgások, porzsák, tintahalkarok. Tintapozs,

halgások. Pors. Beljebb gyere, beljebb smég.
Mégsebb, mégbe, hogy lássalak, szárítsalak.
Kapsz levélt, porvízt, levegt, s még őkodát,
sőt, adom a túlnant is. Serets majd idebent.

Esős, levegős. Halkaros. Salak, halgások még.
Mégbe, hogy sősz nyoma, vízőszé, túlporzsás.
Tintapor. Esik egyre. Padlevél túlnanról,
bennide. Halszag a tiszta, a szoba. Éde a sanya.

Vass Tibor: Éppen dél
Dinnye kutyám (2010–2024) emlékére

Szikrázónak hívják, azt hiszem, ezt a fajta napsütést,
szikrázó napsütésnek hívható az idő.
A valaha volt legszikrázóbbnak tűnik,
rövid időn belül harmadszor.

Rövid időn belül harmadszor gondolom azt egy napsütésről,
hogy a valaha volt legszikrázóbbat élem át,
gond lehet az eseményekkel,
túlgondolhatom hiábavalóan őket,
vagy csak túlontúl összesűrűsödnek.

Dinnyének ásom a gödröt. Temetési gödörről van szó,
és a Dinnyének hívott kutyámról.
Dinnye gödrét ásom, amibe temetni fogom.
Az időre figyelek, azon munkálkodom,
nehogy ott érjen a dél a gödrénél, vagyis a hantjánál,
el kell temetnem Dinnyét dél előtt,
ott kell hagynom késznek gondolt hantját
a déli harangszó előtt még,
túl sok jelet kapok mostanában délben,
túl sok fontos jel ér a delet jelző kongásban.

Szinte félek, hogy dél lesz, mire a hanttal végzek,
éppen dél, ott leszek a jelben,
hogy ér, hogy dél, mikor éppen kész a hant,
ott leszek a hiábavaló túlgondolással
vagy a túlontól összesűrűsödéssel harmadszor.
A harmadik ilyen déljelző kongás
már túlontúl ártani fog a szívnek, az én szívemről van szó,
az életritmus delenként túlgondolt, hiábavaló változásáról.

Kezdődik azzal, hogy a minap Hanván vagyok,
Tompa Mihály sírjánál egy fénykép miatt
kapaszkodik össze a társaság, melyben én is,
s mikor azt mondja a fotós: csíz,
másképp mosolyodom el rajta, mint azelőtt,
mert Csízbe készülünk innen,
és én még soha nem készültem Csízbe,
sem innen, sem máshonnan, az jut eszembe,
Csízben a fényképkészítéskor biztosan azt mondják: Hanva,
eljár Hanváról Csízbe dolgozni Tompa, eljár a gyógyvízbe,
kísérik kutyák, lesz mit mesélnem hazatérve Dinnyének
a felvidéki kutyákról, örömmel újságolom majd neki,
ha hazatérek, hogy láttam köztük csúnyábbat, mint ő.

A fénykép miatt összekapaszkodó társaság
még jobban összekapaszkodik, mikor a csíz szó hallatára,
biztosan arra, elkezdi déljelző kongását a harang,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha,
Hanván kell lenni Tompa sírjánál délben
és ott kell beállnia a valaha volt legszikrázóbb napsütésnek.

Másodjára, néhány nappal Hanva után persze,
hogy pár perc múlva dél, nem az időre figyelek,
azon munkálkodom, kijőve a bereki gyógyvízből,
ahol a hanvai délről,
a valaha volt legszikrázóbb napsütésről mesélek a bátyámnak,
még nem gondolom azt, hogy gond van az eseménnyel,
még nem, hogy túlgondolhatom hiábavalóan a hanvai delet,
még nem, hogy események túlontúl összesűrűsödhetnek,
azon munkálkodom, hogy visszahívjam
a gyengülten fekvő Dinnye mellett otthagyott gondozót,
hogy kérdezhessem, ugye felállt Dinnye onnan, ahol hagytam,
erőre kapva izzasztja-e már a többi kutyámat
egy-egy hiábavalóan túlgondolt eseményre való jelzésével,
felállt, igen, mondja, de csak azért,
hogy közelebb menjen az óljához,
akkor már tudom, azt fogja mondani, onnan már nem állt lábra,
akkor már tudom, azt fogom mondani,
azért, hogy ott érje a hiábavalóan túlgondolt
vagy a túlontúl összesűrűsödött halál, az ólja közelében.

Abban a percben, amelyben megtudom, hogy ezt elmondhatom,
a napsütés szikrázóbb lesz, mint valaha.
A berekfürdői déli harangszóban áll be
az egyszerre megkönnyebbült
és elnehezült szív súlytalansága,
beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés.

És van a most, a ma, a harmadjára,
a hanvai és a berekfürdői déljelző kongás után
a hernádkaki, persze, hogy épp akkor ér,
amikor úgy gondolom, kész a hant,
és lesz még időm dél előtt elhúzni onnan a csíkot,
egy napot töltött Dinnye erre várva, egy napot töltöttem erre én,
töltök még egy kis földet, letérdelek az utolsó simítások kedvéért,
az addig tisztes távolságból figyelő mudijaim a nyakamba ugranak,
egyensúlyt vesztve dőlök a hantra,
azt hiszik, játszunk, ezt már a kuvasz sem hagyja ki;

majd következik egy kis elnyúlt, szinte ijedt, égbámuló pihenés,
még hallik a harang, „elhalkulni látszik”, ugatná Dinnye,
s erre a zavarra be kell csukni a szemet,
mert beáll a valaha volt legszikrázóbb napsütés,
súlyát veszti minden más a maradék haranghangban.

Nem tudom, hogyan lehet mostantól Dinnye nélkül
várni a negyedik valahavoltlegszikrázóbb napsütést.
Ez a három most túl közel volt egymáshoz.
S az is bizonyos, hogy a holnapi déljelző kongás
az ürességtől is fog kongani, hiába hívható szikrázónak,
netán legszikrázóbbnak az a leendő napsütés.
Az is, hogy semmilyen túlgondolás nem történik majd hiába,
s hogy dologból is akad még túlontúl összesűrűsödni való:
hiszen itt vannak még, akik azt hiszik, csak játszottuk az egészet.

Vass Tiborral a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon találkozhatnak az érdeklődők 2025. június 12-én, csütörtökön, 16 órakor, a programsorozat ünnepélyes megnyitóján a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében. A köszöntő után, 17 órakor ugyanitt kerül sor Imola végre szóba áll velem című kiállításának megnyitójára, majd egy portrébeszélgetésre, amelyben partnere Szalai Zsolt költő lesz.

Szabados Éva
Portréfotó: Baranczó Benedek, Herman Ottó Múzeum

A versek forrása: Szifonline.hu; Kepiras.com

Fotógaléria: Vass Tibor: Imola végre szóba áll velem

7 kép