Lovász Irén a magyar népdalok egyik legismertebb tolmácsolója itthon és külföldön is. Őt hallgatva újra felfedezhetjük kotta formájában őrzött nemzeti kincsünket, amelyről Kodály Zoltán azt írta: „…a magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes – használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket.”

A dalokban valóban otthonra lelhetünk, amikor felismerjük bennük saját lelki rezdüléseinket.

„Ég szülte Földet, Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját.”

Mirtse Zsuzsa versei bizonyára sokakban felidézték saját élethelyzeteiket, amelyek a költő szemén keresztül a szépséget feltáró megvilágításba kerülnek. Ez egyszerre kelthet gyógyító és ébresztő erejű élményt a hallgatóságban. Mert a költészet egyetemes nyelve képes ráébreszteni az idő, a kapcsolatok, az érzelmek értékére, s ezzel visszaadhatja az élet értékét-értelmét is.

„Mama haja havas mező,
megtört tükör a szeme,
arca elfér tenyeremben,
itt van nálam mindene.

Mostanában rosszul eszik,
fárasztja a hosszú út.
Hajában már régen nem hord
búzavirág-koszorút.

De ha a hó egyszer végleg
belepi majd a haját,
én akkor is látni fogom
azt az aranykoronát.”

(Mirtse Zsuzsa: Dúdoló mamának)

A két művész a személyestől az általános felé, a mindennapoktól a szakralitás felé vezette a nézőket. A teljesség kedvéért az összeállításban a női erőt József Attila és Weöres Sándor egészítette ki egy-egy vers erejéig.

„Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.”

(József Attila: A Dunánál ‒ részlet)

A gazdag kulturális örökségünket közvetítő estben, amely a nőiség, az anyaság megtartó, titokzatos és kiismerhetetlen erejét járta körbe, Mária különböző arcaival is találkozhattunk. Felcsendült az Ómagyar Mária siralom – Lovász Irén zengő hangja átélhetővé tette az Istenanya angyali fájdalmát. (Magyarországnak a 19. századig nem volt „törvényesített” himnusza. Kölcsey Ferenc műve előtt a katolikus magyarság egyik néphimnusza a Boldogasszony Anyánk volt.)

A megható élményt, amelybe a harangzúgás magától értetődően szövődött bele, a katartikus erejű közös éneklés tette még emlékezetesebbé.

„Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Ó, Atyaistennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.”

Szabados Éva
Fotók: F. Sipos Bea

A rendezvényről korábban írt cikkünk itt olvasható.