Hivatalos honlapján az „önvallomását” nézve azt láthatjuk, hogy Bauer Barbaránál „minden az olvasással kezdődött”, a könyv menedéke, a valóságot átíró képzelet, a más(ik) és más(ik) világok pedig egy napon arra katalizálták, hogy ön is „másik életet, másik valóságot” kívánjon teremteni. Milyen tapasztalatokkal, érzésekkel, eszközökkel és hittel indult neki ennek az útnak?

Hiányzott a repülés. Azt hiszem, ide vezethető vissza ez az érzés. Otthon voltam, várandós voltam, akkor még volt Malév, úgy gondoltam, két-három év elteltével vissza is térek a repülőtérre, de ez idő alatt is hiányzott. Ekkor kezdtem el írni a Légikisasszonyok című regényemet, és mintha csak visszacsöppentem volna az addigi életembe, miközben éltem a boldog hétköznapjaimat. Beléphettem egy saját magam által teremtett világba, és ez nagyon feltöltött. Miután megszületett a lányunk, tapasztalt anyukák azt javasolták, hogy amikor alszik, én is dőljek le vele, részint, hogy hallgassam a szuszogását, mert annál szebb hang aligha van, részint, hogy pihent, kiegyensúlyozott anyuka lehessek. Én azonban odaültem mellé, hallgattam a szuszogását, és közben írtam. Szó szerint szárnyaltam.

A legnagyobb elismerés hangján merem kérdezni, hogy immár 26 megjelent kötettel a háta mögött (a legújabbat még szóba sem hozva) mi az, ami továbbra is újabb és újabb történetek, sorsok, érzelmek elmesélésére ösztönzi?

A kérdések. Mindig van egy következő dolog, ami foglalkoztat. Ezek néhány mondatban megfogalmazható, de folyton visszatérő gondolatok, amik nem hagynak nyugodni. Nézzük a most megjelenő regényemet, aminek Ketten az élet a címe. A szeretet erejéről szól, ha nagyon röviden akarom összefoglalni. De ha picit bővebben, akkor a szeretetről szól, ami megfojthat, vagy felemelhet. Annyira nehéz kérdés! Azt gondoljuk, szeretni csak jól lehet. Aztán kiderül, hogy nem. De vajon a fojtó szeretet valódi szeretet egyáltalán? No, ilyen bennem dúló kérdésekkel indul általában egy történet, amihez aztán idősíkot, helyszínt és szereplőket keresek.

Sokoldalú írói témaválasztásának és megvalósításának palettája a történelmi(-romantikus) történetektől – amelyekben végtelenül „emberi” családok sorsain keresztül kontúrozódik a múlt históriája – a valós élet- és mély lélekregényekig terjed, magukba foglalva misztikus, belső, önismereti utazásokat is. Melyik terep az, ahol a legotthonosabban, legszívesebben mozog, és miért?

Őszintén mondom, hogy nem tudok választani. Ugyanis nem stílust választok. Nem úgy indulok neki, hogy most egy történelmi regényt szeretnék írni, most pedig egy könnyedebb lektűrt, vagy éppen egy spirituális hangvételű történetet. Sokkal előbb jön a „téma”, az pedig hozza magával, hogy milyen legyen a hozzá illő hangvétel.

A már említett Ketten az élet című legújabb kötetével érkezik Győrbe, a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokra. A fülszöveget olvasva nagyon izgalmasnak tűnik nemcsak a lapokon kibontakozó két élet, hanem maga a helyszín, Párizs is. Mire számíthatunk a történet során akár a cselekményt, akár a társadalmi-kulturális vagy éppen az emocionális összetevőket tekintve?

Visszatérő kérdés az életemben, hogy mit örököltünk a felmenőinktől és mit adunk tovább. A Vörös posztó című regényemben engedtem bele magam talán leginkább ebbe a témába, de jelen van a legtöbb történelmi regényemben, ahol több generáció életét figyelem, de még a könnyednek tűnő Kék Macska Klubban is, ahol a főszereplőim nemcsak borozgatnak és csacsognak az idilli kis életükben, hanem szinte mindegyikükről kiderül, hogy bizony lenne mit kitenni a hátizsákjukból, amit cipelnek. Mindnyájunknak vannak terhei, és olykor ezek nyomják a vállunkat, anélkül, hogy tudnánk, hogy teherként cipeljük őket. Csak a nyomást érezzük. Örökölt súlyokkal terhelten éljük a hétköznapokat, olyanokkal, amiket a felmenőink vettek magukhoz, vagy terhelt rájuk az ő életük. Van, hogy nem is ismerjük őket, mert már emlékezet sincs hozzá, vagy titkok, elhallgatások veszik körbe őket. Ebben a regényben is az örökölt múlt kap nagy szerepet egy anya-lánya kapcsolaton keresztül.

Mennyire nehéz egy szerzőnek a könyv végén elengedni a karakterek kezét, még akkor is, ha a történetük esetleg befejeződik? Egyáltalán lezárulhat-e végleg a megírt szereplők sorsa, vagy az alkotóban az utolsó oldalt követően is tovább lélegeznek – akár örökké?

Örökké. Akkor is, ha fiktív szereplőkről van szó. És akkor is, ha adott esetben elfelejtem a nevüket. Rég nem látott barátokká, távoli rokonokká válhatnak ugyan, de hozzám tartoznak. Akárcsak a való életben. Aki egyszer keresztezi az utunkat, az végig velünk marad, hiszen nyomot hagyott, az pedig változást hoz, bármekkorát is.

Milyen tervek foglalkoztatják a jövőre nézve, melyik zsánerben, milyen témával hallhatunk majd legközelebb Bauer Barbara felől?

Jelenleg egy nagyívű történelmi regényen dolgozom, több generáción keresztül kísérem egy család történetét. Ez a regény karácsonyra jelenik meg. De nem nyugszom, mindig vannak terveim, évekre előre. Van még olyan örökölt trauma, ami nyomja a lelkemet, még ha nem is az én traumám, hanem a környezetemben látom. És van olyan valós személy, akinek az élete olyannyira érdekel, hogy szeretném megírni. De megint kacérkodom valami könnyebb, nyárra való, szórakoztató regénnyel is. A fejemben már mind konkrét, de hogy melyik érik meg bennem elsőként, azt a történetekre bízom. Ez éppen olyan, mint az olvasás. A hangulatunktól, lelkiállapotunktól, élethelyzetünktől függ, hogy éppen milyen történet képes úgy igazán megérinteni. Ha süt körülöttem a nap, akkor talán jövőre egy lektűrrel kezdek, de ha felhős lesz az ég, akkor talán jobban esik kidolgoznom magamból bizonyos érzelmeket.

Bauer Barbarával és Ketten az élet című kötetével a 96. Ünnepi Könyvhét és 24. Gyermekkönyvnapokon 2025. június 13-án, pénteken, 18 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében, a szerzővel Ihász Anna beszélget majd.

Szilvási Krisztián