Erről 1939. május 7-én ezt írta a Győri Hírlap:

„Minden nép büszke a múltjára, és annak emlékeit féltve őrizi, dédelgeti és mutogatja. Különös gonddal ápolják a természeti emlékeket is, mert hiszen ezek is a Haza földjének kincsei és sokszorosan féltik azokat az emlékeket, amelyekben – akár csak a mende-mondában is – a történelmi és természeti érték együtt található. Az érdekelt birtokosnak azonban úgy látszik fontosabb néhány öl fa, vagy néhány négyzetméternyi vetésterület, mint az emlékek megőrzése, mert csak ezzel magyarázható meg az, hogy a csanaki dombokon levő és minden természetkedvelő előtt ismert Rákóczi-fát (illetve fákat) a tulajdonosa kivágatta.
Igaz ugyan az, hogy úgyszólván minden magyar falu határában őriznek egy Rákóczi-fát és büszkék rá, hogy Rákóczi ott járt, hozzákötötte a lovát és onnét irányította a kurucok hadjáratait. A csanakit is ismerte minden cserkész, kirándulni szerető diák és diáklány. Mindenki tudta róla, hogy Rákóczi sohasem járt erre, de szerettük mert hatalmas termetével, széles koronájával érdekes tanuja volt azoknak az ősi időknek, amikor kiterjedt szil-erdő borította a dombsorozatot.
Nem tudom, a tulajdonosa, aki kivágatta, megolvasta-e az évgyűrűit, de nagyon régi lehetett. Feltüntetik a több száz éves katonai térképek, megemlítik a régi monográfiák; ennek lombjai alatt gyúlt fel egy regény szerint Kőrösi Csoma Sándor lelkében a láng, amely a csanaki dombokról a tibeti hegyóriásokig hajtotta a magyarok nyomában. Öreg törzsén régi-régi karcolások, vésések voltak, az itt töltött szép órák emlékére. A dombtetőről, ahol állott, széles perspektíva nyílt a Kisalföldre, el lehetett látni a Kiskárpátokig, de a fát is lehetett még Győrből is látni.
Úgy látszik azonban tulajdonosának igen „égető" szüksége lehetett a fára, mert a télen eltűnt. Mintha csak egy Rembrandt-festményről kaparná le valaki a festéket, hogy vásznából zsákot varrjon.

A terület tulajdonosa azonban nincs egyedül. A magyar kultúra örök szégyenére útépítő kőnek hordják el a világ legszebb bazalthegyeit: a Ságot, a Badacsonyt és most nemrég olvastuk a Természettudományi Közlönyben, hogy Szentendrén is több száz esztendős magános-fát vágtak ki ott, ahol a tilalomfák tucatjai tartják távol a természetkedvelőket. Tehetségtelen – de befolyásos – várostervezők bástyákat, és patinás öreg házakat rombolnak le, hogy tehetetlenségüket palástolják.
Az európai ember szereti Amerikát lenézni, pedig hol vagyunk mi Amerika nemzeti parkjaitól, hol vagyunk mi a valódi természetvédelemtől? Ott a kertészeti tudomány minden mesterfogásával védik az elaggott fákat s ha nem lehet megmenteni, betonöntésekkel konzerválják még akkor is, ha csak a népfantázia tette érdekessé. Ott a természeti emlékek elpusztítása nemcsak igen súlyos, törvényes következményekkel jár, hanem azzal is, hogy az illetőt társadalmi bojkott sújtja.
Az 1874-ben kiadott győri monográfia szerint egy környékbeli erdőt azért kellett kiirtani, mert a nép lopta a fát és az író a következő megjegyzést fűzi hozzá: örömmel hisszük, hogy a bíróságok újabb szervezése tetemesen meg fogja könnyíteni a birtok jog szentségének megvédését. Ma már nem vitás, hogy szociális problémákat nem karhatalmi eszközökkel kell megoldani és mi is úgy érezzük, hogy a természetvédelem igazi megoldása sem a törvény feladata, hanem a lelki műveltség fejlődésének kell ezt magával hoznia.
Csak az a kérdés, hogy akkorra lesz-e még mit megvédeni?" (Horváth Árpád)

A közösség komolyan vette a Rákóczi-fa történetét, emlékkővel jelölték meg a helyét. Az emlékkő felirata:

„Állítólag erről a helyről nézte
II. Rákóczi Ferenc 1704-ben
Forgách kuruc és Heister labanc
generálisok seregeinek viadalát
a koroncói síkon.
Ezen helyet Kisbarát és Csanak
községek jelölték meg
a nagy fejedelem
emlékére 1941-ben”

A koroncói csatát – a Rákóczi-szabadságharc egyik harci eseményeként – 1704. június 13-án vívták meg a Koroncó és Győrszemere közötti területen. A csata idején elpusztult a sík területen fekvő Ménfő, így lakói ezután a nagyobb védelem reményében a szőlőhegy alá települtek. Történelmileg bizonyított tény, hogy a fejedelem ebben az időpontban nem járt a helyszínen, viszont Bottyán János kuruc tábornok 1707-ben igen. Az emlékkő helyén az 1700-as évek elején még erdő volt, a „Rákóczi-fa” Csanak és Kisbarát határvonalában állt. Az erdőt később kivágták, helyén a Rákóczi-dűlőben szőlőt telepítettek. A megmaradt egyetlen szilfa a helyiek emlékezete szerint az 1930-as években kipusztult, és ezért vágták ki.

A kép a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjteményéből származik. A Győri Hírlap 1939. május 7-i lapszáma megtekinthető és letölthető a győri könyvtár Digitális Könyvtárából.

Bartha Annamária

Forrás: Győri Hírlap, 1939. május 7.

A kép forrása: Bősze Levente-Laczkovits-Takács Tímea: Ménfőcsanak és Gyirmót városrész közösségei 148. o. (A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér kiadványa.)