Szabó T. Anna ‒ „...halandók közé szültelek”

Szabó T. Anna egy egész verses esszét szentelt az anyaság témájának. Az emberi lét gyökereit érintő gyönyörű írás elején váteszi látomásban teremt kapcsolatot jövőbeni gyermekével:

„Hogy hozhatnálak erre a világra?
Hogy adhatnék a látáshoz szemet,
hogy adhatnék bőrt tűnek, tűznek, késnek,
hogy hordjalak ki? Hogy viseljelek

magamban, végleg, másik test nyomát,
ki hiányával egyre nehezebb,
hogy tartsam tőled távol a halált,
mikor halandók közé szültelek?

Hívjalak létre? Hogyha tudsz, maradj.
Nem vagy, ameddig testünk része vagy.
Ha jönni akarsz, és jöttöd közel,
siess. Most jöhetsz. De te döntöd el.

És megszületett. Megszülettek. Első ízben akkor értettem meg, mennyire természetes, mennyire jól megcsinált folyamat a szülés (még az első fiamat várva, de már a kórházban voltam), amikor egy második gyerekes ifjú mama a szülőszobáról visszatérve mohón enni kezdett, mint a munkából hazatérő aratók. Nem lehet baj, gondoltam ekkor magamban, ha valaki ilyen jó étvággyal tudja átadni magát még szülés után is az evésnek.
….
Minden anya világbajnok, amikor egészséges, várva várt gyermeket tart a karjában, és a maraton után egy pillanatra végre megpihenhet:

Itt fekszik rajtam. Istenem. Hogy megértem.
Hús a húsomból. Már nem én. Nem értem.
Alszik. Szuszog. Furcsa szagú
kórházi rugdalózóba tették.
Csak tapogatom nemrég született,
belülről ismert testét.

A kórház mindig gyászt jelentett.
Most az életért vagyok újra itt.
Eleven. Ép. A pokróc alatt megsimítom,
megszámolom a lába ujjait.

De aztán hazaviszi a kicsit, és az álmosságtól kiszolgáltatott, éjszakai órákban, amikor gyermeke álmát lesi, vagy a sötétben szoptat, megérzi, hogy most már nemcsak a sorson, de rajta is múlik, hogy ez az érzékeny, valószínűtlenül teljes kicsi lény megmaradjon:

Tartom, szorítom, körbeölelem,
hogy maradjon velem,
hogy a holdfehér tej megszínesedve
áradjon szét a lüktető erekbe,
élő, fogható földi teste
otthonra leljen kívülem. (…)
Forróság áramlik belőlem.
Én elfogyhatok már. De ő nem.”

(Szabó T. Anna: Az anyaságról ‒ részletek)

Várnai Zseni – „szívemben most az ő szíve dobog”

Az anyák erejéről és bátorságáról tanúskodik Várnai Zseni verse, amely 1911-ben jelent meg. A rendőrség elkobozta a háborúellenes költeményt, és vád alá helyezte a költőnőt.

„Én magzatom, szép katonafiam,
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed,
Vörösbe fordult itthon a világ!
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítnak önnön véreidre,
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!
…
Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,
Hús a húsomból, vér a véremből,
Hogy emelhetnél te akkor kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!”

(Várnai Zseni: Katonafiamnak – részlet)

Később, az első világháborúban, a folyamatos tömeghalál éveiben sok édesanya tanulta meg a megrázó erejű sorokat, majd a hazatérő katonák háborúellenes, változást akaró himnuszává vált.

Várnai Zseni nemcsak fiához, de édesanyjához írt verse is örök érvényű üzenetet hordoz:

„A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.
...
Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.
Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán...
Még most is adsz nekem, Anyám... Anyám...”

(Várnai Zseni: Anyám – részlet)

József Attila – „Nem tud úgy szeretni a világon senki...”

József Attila édesanyjához fűződő tragikus kapcsolata emblematikussá nőtt a magyar irodalomban. Most egy kevéssé ismert versével zárjuk anyák napi cikkünket, amely nem a maró hiányt, hanem a gyógyírként benne élő szeretetet fejezi ki.

József Attila: Nem tud úgy szeretni

Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.
Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.
Éjjel – nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.
Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, szabotanna.com, margitanyakepeslapjai.bloglap.hu, verspatika.wordpress.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: „Amikor énekelnek a szavak…” ‒ a versterápiáról
2. rész: Egységben a természettel és önmagunkkal
3. rész: „Merj a mellkasodba belenézni”
4. rész: Poézis kamaszoknak – a belső képek ereje
5. rész: „A jelen alakja és illata”
6. rész: Tudatos jelenlét és költészet
7. rész: Képzeletbeli születésnapi interjú a 120 éves József Attilával