Mindenki ismeri a híres, 1588-as „spanyol armadáról” szóló történetet, amelyet legyőztek a – leginkább csak legenda szerint – pici, ámde gyors angol hajók, megmentve a protestáns Angliát. Valamiért az egy évvel későbbi „angol armada” históriája sokkal kevésbé ismert… Talán, mert hatalmas kudarc volt, és ezt kevésbé reklámozták a britek, ráadásul a háborút sem nyerték meg. Míg a történetírás felénk korábban németcentrikus volt, mostanra az angolszász irányzat vált meghatározóvá sok korszaknál és témánál.

Az angol–spanyol háború végeredménye valójában nem angol győzelem volt, bár ezt gondolnánk, ha kontextusából kiragadva olvassuk az 1588-as spanyol armada történetét. A konfliktusnak – ahogy az már csak lenni szokott – több oka volt. 1553-ban az angol trónra VIII. Henrik lánya, I. Mária került, akinek egyik fő törekvése lett, hogy az országot újra katolikussá tegye. A protestánsok elleni kegyetlenkedése miatt „véres”-nek nevezett Mária ráadásul – pozíciójának megerősítése végett – feleségül ment a spanyol trónörököshöz, a későbbi II. Fülöp spanyol uralkodóhoz. Ezzel – jogilag – felesége révén II. Fülöp angol király is lett, bár neje uralkodott a szigeten. Véres Mária regnálása azonban csak 5 évig tartott, és utódja, I. Erzsébet (uralkodott: 1558–1603, a lenti képen) azonnal visszaállította az anglikán egyház elsőbbségét, és most ismét a katolikusokat kezdték üldözni az országban, amit a magát katolikus lovagnak tartó II. Fülöp természetesen nem tűrhetett. Ha mindez nem lett volna elegendő háborús ok, az angolok először álcázottan, majd 1585-től hivatalosan is támogatták a hollandiai protestánsok harcát a spanyol korona ellen. Ráadásként I. Erzsébet 1587-ben kivégeztette riválisát, a katolikus Stuart Mária skót királynőt, ami a korban egészen szokatlan tett volt. Így kitört a háború Anglia és Spanyolország között, amely természetszerűen elsősorban tengeren zajlott. Az 1588-as expedícióról már írtunk, annak eredménye röviden: a támadó spanyol flottát a cudar időjárás megtizedelte, és az eredeti hajóhad alig fele ért csak haza Spanyolországba, miközben semmiféle eredményt nem sikerült felmutatnia.

A spanyol kudarcot követően az angolok ki akarták használni az ellenség meggyengülését, és a következő évre nagy ellencsapást gondoltak ki. A megmenekült spanyol hadihajók – és ezek zömmel nagy vízkiszorítású igazi hadihajók voltak, mert a kisebb kereskedelmi hajók pusztultak el 1588-ban – még mindig jelentős erőt képeztek, nagyrészt javítás alatt álltak különböző kikötőkben. Mivel az angol királynőnek nem volt pénze egy nagyszabású expedícióra (az előző évben 4 millió fontot költött el a védekezésre), a támadást voltaképpen kiszervezte alvállalkozóknak. A kalózkodást mint bizniszt az angolok már korábban is nagyban üzemeltették, de most emelték a tétet. A zsákmány reményében igen nagy flottát sikerült összeállítani öt neves vállalkozó / kalóz / államférfi személyében, akik maguk toborozták a hajóikat és a legénységüket. A legismertebbek Sir Francis Drake, valamint a Norris testvérek, John és Edward voltak. 1588 őszén kezdett körvonalazódni a következő évre tervezett angol támadás iránya, majd tavasszal nekiálltak gyülekezni a hajók Plymouthban. Az eredetileg 12 ezer fősre tervezett expedíciós létszám gyorsan megtelt, április közepén a feljegyzések szerint már ennek duplája állomásozott a kikötővárosban, és a kigondolt 120 hajó immár 180 volt a gyakorlatban. Úgy néz ki, hogy mikor 1589. április 28-án a hajóhad vitorlát bontott, a flotta elérhette a 200 hajót és a 27.667 fős létszámot, amely nagyobb volt, mint a spanyol armada egy évvel korábban (25 ezer fő). E hajóhad csaknem harmada holland hajókból tevődött ki, és zömében felfegyverzett kereskedelmi hajók alkották.

Mivel a spanyol hadihajók zöme megtépázva bár, de hazajutott Ibériába, az angol flotta be akarta venni Santander, La Coruña, Lisszabon és Sevilla kikötővárosait, ahol ezek javítás alatt álltak. A hadjárat egyik célja e hadihajók megsemmisítése volt, hogy a spanyoloknak többé ne legyen módjuk Anglia ellen támadni. Az angoloknak létezett egy olyan titkos reményük is, hogy Portugáliát sikerül elszakítani II. Fülöptől. Portugália ugyanis királyi dinasztiájának 1580-as kihalása után a spanyol királyra szállt (az ezzel kapcsolatos eseményekről itt írtunk korábban), ám az angolok felkarolták Dom Antónionak, Crato priorjának ügyét, aki magát a portugál trón jogos örökösének tartotta. Ezért csapatokat akartak partra tenni Portugáliában, hogy felkelést robbantsanak ki a trónkövetelő vezetésével. Így másodlagos céljuk Lisszabon elfoglalása volt. Emellett meg akarták hódítani a spanyol/portugál kézen lévő Azori-szigetek is, amely ideális bázisa lett volna az amerikai spanyol gyarmatok és az anyaország között közlekedő spanyol hajók elleni kalóztámadásoknak. Minden angol kalóz álma volt, hogy az Újvilágból Spanyolországba tartó kincses flottát, amely a gyarmatok éves bevételeit vitte haza, elfogja.

Természetesen a spanyolok sem nézték tétlenül az angol előkészületeket, és világos volt, hogy a támadás első célpontja La Coruña városa lesz, amely a jelentős kikötők közül a legközelebb fekszik Angliához. Cerralbo márki, Galícia tartomány kormányzója igyekezett megerősíteni a város ódon falait, valamint 1200 főre növelte a helyőrség létszámát. A város kulcsa a kikötőt védő, viszonylag modern, csillagerőd, a Szent Antal erőd (Castelo de Santo Antón, a lenti képen) volt, amely egy szigeten állt. A „legyőzhetetlen armada” visszatérő hajóinak fegyverzetéből a kormányzó jelentős mennyiségben halmozott fel eszközöket, így jelentékeny tüzérséggel is bírt. Mindez így is kevésnek tűnt a 4000 fős félszigeten fekvő város megvédéséhez, de a spanyolok szerencséjére az angol kapitányoknak nem volt egyértelmű, mit és milyen sorrendben kellene végrehajtaniuk, és az együttműködésük sem bizonyult harmonikusnak.

1589. május 4-én az ókorban épült világítótoronyba (a ma is álló Herkules-toronyba) települt spanyol megfigyelők kiszúrták a közeledő óriási angol flotta első hajóit, és tűzjellel figyelmeztették La Coruña helyőrségét az érkező ellenségre. Az angol hajók behatoltak az öbölbe, de a Szent Antal szigetről érkező ágyútűz megzavarta a manővereket, és két angol hajó is zátonyra futott. A partraszálló angolokat 150 spanyol lövész támadta meg, visszaverve az első kísérletet a part elfoglalására. Az 1200 fős helyőrségnek persze nem lehetett valós esélye arra, hogy ténylegesen megakadályozza a landolást. Az angolok végül kierőszakolták ezt, és délnyugatról ostrom alá vették a félszigeti külvárost, miután a szegények lakta – falakon kívül – fekvő házakat felperzselték, és megölték a lakosságot. A zárlat ellenére kisebb spanyol csoportok még bejutottak a városba, erősítve a védelmet. Május 5-én az angolok áttörték a félszigetet védő falat, és elfoglalták a Pescadería nevű külvárost is a félsziget nyakánál, de magával La Coruñával már nem boldogultak. A spanyolok hevesen védték a várost, és a helyiek a környező hegyekből is le-lecsaptak a táborukból elcsatangoló angolokra. Az angolok ezután szabályos ostromba kezdtek, és május 14-re úgy érezték, készen állnak a város elfoglalására. Aknát ástak az egyik saroktorony alá, megpakolták lőporral, és 18 órakor felrobbantották azt. A robbanás azonban rosszul sült el, a kifelé dőlő fal maga alá temette a rohamra készülő angolok 300 fős csoportját. Az ütött résen beözönlöttek az angolok, ám a védők – a városi nők segítségével, olyan egriesen – elkeseredett küzdelemben visszaverték a támadást. A támadók ezután fel akarták gyújtani a várost, de ez a kísérlet is kudarcot vallott. Az angolok egysége is megbomlott, mert a súlyos ellátási problémákkal küzdő ostromlók közül Drake egészen másként képzelte el a hadjáratot, ráadásul egyre nagyobb számban jelentek meg a térségben a város felmentésére készülő spanyol csapatok. Az ostrom két hete alatt semmi fontosat nem értek el a támadók, miközben jelentékeny veszteségeket szenvedtek el, és az eredetileg tervezett létszámhoz képest dupla akkora haderő az ellátási problémák miatt már éhezett. Az angolok így május 18-án elhajóztak.

La Coruña alól a flotta Lisszabonhoz vitorlázott, ám ott is csalódniuk kellett. Norris terve alapján a haderő Lisszabontól 70 mérföldre lépett portugál földre, ahonnan a főváros felé menetelt. Mivel a francia király is szövetségre lépett Angliával és Hollandiával, II. Fülöp spanyol királynak nem volt elegendő embere Portugália védelmére. Miközben az angol sereg (amely ekkor már hivatalosan a portugál trónkövetelő Dom António ereje volt) délnek menetelt, a hatalmas angol flotta a portugál tengerpartot követve vonult Lisszabon ellen. Elegendő erő híján a spanyolok helyi rajtaütésekkel lassították az angolokat, és a főváros megvédésére összpontosítottak. Bár a hispánok bizonytalanok voltak a portugálokkal kapcsolatban, azok kitartottak II. Fülöp mellett, és nem álltak át Dom Antónióhoz. Leginkább persze kivártak, hogy ki győz. Lisszabon ostroma június elején kezdődött, de a jól felkészült védők elegendő ellátmánnyal bírtak egy hosszú ostrom elviselésére is, miközben erejük egyre nőtt. Az angolok végül innen is kénytelenek voltak elhajózni, Dom Antónióból sosem lett tényleges portugál király. Az Azori-szigetek (a lenti térképen) elleni kaland az élelmiszerhiány miatt elmaradt, és Drake végül, hazafelé menet megelégedett Vigo városának kifosztásával. Közben több tengeri csatára is sor került, és világossá vált, hogy az angol fölény ezen a téren is megcsappant.

A nagy tervekkel induló expedíciót végül félbeszakították, amely július elején Anglia felé vette az irányt. Az angol legénységet ekkor már a pestis is tizedelte. Mindent egybevetve, a történészi számítások szerint a flotta elveszített 20 ezer embert, amely csaknem a duplája volt az előző évi spanyol veszteségnek (11 ezer fő). A név szerint ismert 180 „angol” hajóból pedig a következő évi felsoroláskor már csak 102 szerepelt a hajólajstromban. Az egyetlen előny az angolok irányában abban mutatkozott meg a két tragédia során, hogy ők többnyire tapasztalatlan katonákat veszítettek, míg a spanyolok 1588-ban veteránokat. Az „angol armada” története a brit haditengerészet históriájának egyik legnagyobb kudarca. Ezt persze már a korban is leplezni igyekeztek, és Erzsébet királynő még diadalívet is állíttatott hazatérő „győztes” hadvezéreinek. Norris és Drake – valamint az angol udvar – igyekezett meggyőzni a világot, hogy a pénzügyi, katonai és stratégiai katasztrófa valójában óriási siker volt. Ez nem ment, viszont igen ügyesen sikerült később elfeledkezni erről a vereségről, és szinte kikerült a történelem lapjairól. Azok az állítások, hogy az 1588-as angol siker vezetett Anglia későbbi, tengerek feletti uralmához, egyértelműen tévesek. A spanyolok erőfölénye már 1590-ben helyreállt (az ibériai hajók hamarosan angol városokat fosztogattak), és Angliának (vagyis akkor már Nagy-Britanniának) csak a XVIII. század közepére lett egyértelmű hegemóniája az óceánok felett. Addig persze még több kihívás érte a hollandok, illetve a franciák részéről. Az angol–spanyol konfliktust egyébként csak 1604-ben zárta le békekötés, és leginkább döntetlennek mondható a végeredménye. A Londonban megkötött egyezmény során Anglia kénytelen volt lemondani Hollandia támogatásáról, el kellett fogadnia a spanyol királyokat portugál uralkodóként, fel kellett függesztenie a spanyol gyarmatok elleni támadásokat. Cserébe a spanyolok elismerték Angliát protestáns államnak, és felhagytak az angolok elleni ír felkelők támogatásával. Ez bizony angol szempontból a legjobb esetben is csak döntetlennek tekinthető.

Horváth Gábor

Forrás: rubicon.hu, Santos, Luis Gorrochategui: The English Armada: The Greatest Naval Disaster in English History. New York, 2018.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép.