A ma is aktív tanár–kutató‒történész gazdag életútjának fordulópontjairól, a győri felsőoktatásban eltöltött több mint négy évtizedéről és tucatnyi, többségében hiánypótló, a jövő nemzedékének irányt mutató könyvéről beszélt munkatársunknak, Mohay Gábornak:

„A Nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolában osztályfőnököm, Almássy László szerettette meg velem a történelmet olyannyira, hogy az osztályból hárman érettségiztünk történelemből. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem iparszakos közgazdász hallgatójaként az első évfolyamon Berend T. Ivánnak, a nemzetközileg ismert gazdaságtörténésznek az előadásait hallgattam, aki akkor az egyetem rektora volt. Ez a stúdium igen nagy hatást gyakorolt rám. Másodéves voltam, amikor elődöm, Tabajdi Csaba révén megválasztottak az egyetem Studium Generale történelem tanulmányi felelősének. A kizárólag egyetemi hallgatókból álló szervezet „fizikai” származású, hátrányos helyzetű, de tehetséges középiskolások felvételi előkészítését végezte meglehetősen magas hatásfokkal. Az SG abból a célból alakult, hogy lehetőleg mérsékelje az egyetemekre felvett „fizikai” származású hallgatók arányának látványos csökkenését, ami a származás szerinti kategorizálás megszüntetését követően az 1960-as évek közepén következett be. A középiskolásokkal év közben leveleztünk, a tavaszi és nyári szünetben pedig egyhetes, intenzív felkészítés keretében foglalkoztunk velük. A táborokban nagyelőadásokat tartottam és szemináriumot vezettem. Az órákra rengeteget készültem, próbáltam a tárgyi tudásomban akkor még nyilvánvalóan meglévő hiányosságokat némileg pótolni.

Másodéves koromban társadalmi szerződést kötöttem a téglási Hajdúsági Iparművekkel. Az egyetemen ismertem meg a későbbi feleségemet, Lázár Piroskát, akivel összeházasodtunk, és az egyetem utolsó szemeszterében megszületett első gyerekünk. Időközben a feleségem is társadalmi szerződést kötött a Hajdúsági Iparművekkel, mert lakást ígértek nekünk. Néhány hónappal a végzés előtt kaptunk egy levelet, hogy lakást nem tudnak adni, de kapunk albérleti támogatást. Ekkor kezdtünk új álláslehetőség után nézni, és így kerültünk Győrbe, ahol tanácsi lakást és főiskolai oktatói állást kaptunk. Életünk talán egyik legjobb döntésének bizonyult, hogy a Rába-parti várost és a győri felsőoktatást választottuk. Talán nem kell hangsúlyoznom, mennyire megszerettük a várost, hiszen jövőre lesz ötven éve, hogy itt lakunk. A Széchenyi-egyetem és annak jogelődjei első és egyetlen munkahelyem volt, 2017 decemberében innen mentem nyugdíjba. Tizenkét könyvemből hármat már nyugdíjasként írtam, ha nem is olyan intenzíven, mint korábban, ma is kutatok, előadásokat tartok, kurátora vagyok a Győri Ipartestületi Alapítványnak. Felneveltünk három gyermeket – mindhárman tanári pályán helyezkedtek el ‒, öt unokánk közül a legfiatalabb egy, a legidősebb tizenhét éves.

Emeljek ki három különösen kedveset az alkotásaimból? Nem lesz könnyű, de talán legfontosabbként az élre kívánkozik a Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a XX. század közepéig című, az Aula Kiadónál megjelent gazdaságtörténeti tankönyv. A rendszerváltás után, amikor Győrött megkezdődött előbb az üzemgazdász, majd a közgazdászképzés, nem állt rendelkezésre korrekt, a társadalmi-gazdasági változásokat szemléletében is visszatükröző gazdaságtörténeti tankönyv. Három város négy felsőoktatási intézményében dolgozó oktató összefogásával született meg az én szerkesztésemben ez a könyv. Sikerét – azon túl, hogy 1997-ben az Év szakkönyve pályázaton harmadik díjat kapott – nyolc kiadás és az bizonyítja, hogy korábban valamilyen formában szinte minden közgazdászokat képző intézmény kötelező vagy ajánlott irodalomként használta. Lényegében ennek a folytatásaként készült el a XX. századi magyar gazdaságtörténet című kötet, amely már az 1990. évi rendszerváltásig vizsgálja a magyar gazdaság történetének főbb csomópontjait. A széles körű levéltári kutatásokra támaszkodó munka tulajdonképpen egész tudományos munkásságom összefoglalásának tekinthető.

Kutatói érdeklődésem másik irányát életem helyszíne, Győr története jelentette. Az iparváros című monográfiát hatan írtuk. A város megbízásából a szép kivitelű könyv a Győri Ipartörténeti Alapítvány gondozásában készült, és a céhes ipar keletkezésétől napjainkig tárgyalja a város iparának történetét. A Győr szabad királyi várossá nyilvánításának 750. évfordulójára megjelent kötet összes példánya nem kis meglepetésünkre két hét alatt elfogyott. A város új polgármesterének nagyvonalú támogatásával tavaly sikerült megjelentetni a mű második kiadását. Ezenkívül jelentős agrártörténeti munkámnak tekintem A gépállomások története 1947-től 1964-ig címmel megjelent könyvemet, amely feldolgozta az 1950-es és részben az 1960-as évek agrárpolitikájában kitüntetett szereppel bíró intézmény történetét. Édesapám a Tiszavasvári Állami Gazdaság igazgatója volt, nyolcéves koromig a gazdaság központjában éltem. Számomra a Hofherr traktorok, a K‒25-ös Zetorok, a szovjet és magyar kombájnok, mezőgazdasági munkagépek mindennapi életem megszokott kísérői voltak. A könyv természetesen nem lett bestseller, az 1964-ben felszámolt hálózat már csak nagyon kevés ember számára mond valamit.

Életem vezérelve – Petőfi szavait kölcsönözve – az volt, hogy használni és nem ragyogni akartam. Azt elképzelni sem tudom, hogy nyugdíjasként csak pihenjek. Tavaly jelent meg Horváth Ede élete és munkássága című monográfiám, amely a győri Vagongyár emblematikus vezérigazgatójának, legtöbbször csak „vörös báróként” emlegetett vezetőjének az életét foglalja össze születése centenáriumának alkalmából. Sokakkal együtt nekem is az a meggyőződésem, hogy ellentmondásaival együtt is nagy formátumú gazdasági vezető volt, aki megelőzte a korát. Sokat köszönhet neki a város, aki a vállalatirányításnak következetes, tudatos, néha kíméletlennek tűnő, de kifejezetten eredményes, ma is megszívlelendő példáját mutatta. A Rubicon folyóiratnál megjelenés előtt áll egy cikkem a Rákosi-rendszer államosításairól. A Győri Tanulmányok számára írok egy tanulmányt az Egri Norma győri bevezetéséről, amely az 1930-as években keletkezett, és a szegénygondozás ma embere számára sem érdektelen támogatási formáját dolgozza fel.”

Mohay Gábor

Fotógaléria: Dr. Honvári János könyvei

8 kép