Chincha-szigetek. Aligha hoz lázba bárkit – a kormoránokat kivéve – ez az egzotikus nevű szigetcsoport, sőt a legtöbben nyilván semmit sem tudnak róla, és nehéz is szemrehányást tenni ezért bárkinek. Az egykori perui indián népcsoportról, a chinchákról elnevezett szigetcsoport három tagból áll Peru délnyugati részén, nagyjából 20 kilométerre a kontinens partjaitól. A szigetek területre nézve kicsik (mindösszesen 3 négyzetkilométer), alacsonyak (34 méterre emelkednek ki az óceánból) és igencsak kopárnak mondhatók. Az 1840-es évekig leginkább hajótöröttek horrortörténeteiben tűntek fel. Akiknél töretlen népszerűségnek örvendett, azok a tengeri madarak voltak. Százezerszám lepték és lepik el a partot az ott fészkelő madarak, és ahol madár van, ott madárpiszok is akad. Az évszázadok során a megszilárduló madárürülék óriási méretekben halmozódott fel a szigeteken – köszönhetően a száraz éghajlatnak ‒, akár 30 méternyi vastagságban. Habár az olvasóknak ez aligha hozná meg a kedvét a Chincha-szigetek meglátogatására, volt, akiket mégis ez csábított oda: a pénzre éhes vállalkozókat. Az 1830‒40-es évekre ugyanis kiderült, hogy a mezőgazdaságnak nagy szüksége van az itt található guanóra, mivel nagy foszfor- és nitrogéntartalma miatt kiváló trágyának bizonyul. Az üzlet olyannyira beindult, hogy az 1860-as évek elejére a Chincha-szigetek adták Peru bevételeinek 60%-át, és évente hajók százai lapátolták raktereikbe a guanót.

Peruban – és más spanyol uralom alatti latin-amerikai területeken – a napóleoni háborúk idején indultak meg az elszakadási mozgalmak, de éppen itt volt a legerősebb az anyaországhoz való hűség is. A rojalista erők egészen 1826-ig kitartottak Limában, sőt 1828-ig folytak utódvédharcok, és Peru függetlenségét – ellentétben más egykori gyarmatokkal – Spanyolország egészen 1869-ig nem ismerte el. A létrejövő köztársaság határai bizonytalanok voltak ezután is, szinte minden szomszédjával akadtak vitái, melyeket hol háborúkkal, hol átmeneti föderatív egyesülésekkel igyekeztek megoldani. Végül az 1840-es évekre nagyjából kialakultak a ma is ismert országok Dél-Amerikában. Az 1845-től kezdődő korszak aranykor volt a Perui Köztársaság életében. A „Guanó-kor” nagy gazdasági fellendülést hozott az ország számára, s mint a korszak neve bizonyítja, a madárürülékből igenis lehet aranyat csinálni.

Kormoránok költenek a Chincha-szigetek egyikén (1910)

Ugyanakkor Peru viszonya Spanyolországgal nem rendeződött maradéktalanul, és ebből konfliktus tört ki 1864-ben, amely véget vetett az aranykornak. 1862-ben Spanyolország, hogy presztízsét megnövelje Dél-Amerikában, egy – hivatalosan tudományos – tengeri expedíciót küldött a Magellán-szoroson keresztül a Csendes-óceánra, amelynek valójában inkább diplomáciai feladatai voltak. A flottillának támogatnia kellett a spanyol állam és állampolgáraik érdekeit a régióban, de abban is bíztak a királyi udvarban, hogy az ellentétek rendezésével Peru függetlenségét is elismerhetik, alapot adva a két ország kapcsolatainak javításához. Az expedíció vezetőjének Luis Hernández-Pinzón Álvarezt nevezték ki, akinek ősapja még Kolumbusz Kristóf oldalán, az elsők között jutott el annak idején az Újvilágba. A négy hajóból álló csoport 1863 májusában érkezett meg Valparaísóba, Chile legfontosabb kikötőjébe, ahol igen kedvezően fogadták. Ez – némi meglepetésre – megismétlődött Callaóban is júliusban. Callao voltaképpen Peru fővárosának, Limának a kikötője, mára azzal szinte teljesen egybenőtt. Pinzón hajói ezután szétváltak, hogy a Csendes-óceán minden részén bemutassák a spanyol zászlót. Hamarosan azonban változott a helyzet. Az észak-perui Talambo haciendán 1863. augusztus 4-én, egy kialakuló perpatvarban lövések dördültek el, melynek során az itt dolgozó spanyol állampolgárságú baszk munkások egyike meghalt. A Talambo-incidens hírére a spanyol flotta visszatért Callaóba, hogy nyomást fejtsen ki az ügyben, hiszen feladatainak sorába a dél-amerikai spanyol polgárok érdekvédelme is beletartozott. A perui bíróság ítélete ráadásul nem elégítette ki a spanyolokat, akik az elkövetők súlyos megbüntetését, kárpótlás megfizetését és hivatalos bocsánatkérést követeltek Perutól. A Spanyolországból megérkező rendkívüli követ jelenléte sem csitította a kedélyeket, és nem könnyítette meg a helyzet kezelését, hogy hivatalos párbeszédre mód sem nyílt a két ország között, hiszen Spanyolország nem ismerte el Perut független államként.

Végül a spanyol flottilla parancsnoka megunta a tétlenkedést, és hogy a perui kormányt cselekvésre bírja, 1864. április 14-én Pinzón hajói csapatokat tettek partra a Chincha-szigeteken. Mivel Spanyolország sosem kötött békét, és soha nem ismerte el Peru függetlenségét, ezt voltaképpen a 4 évtizeddel korábbi háború folytatásaként lehetett értelmezni. A 400 főnyi haditengerész őrizetbe vette a perui kormányzót, majd a szigeteken felvonták a spanyol lobogót. Pinzón radikális tette Madridban is megdöbbenést keltett (le is váltották, de természetesen felfelé bukott), hiszen eredetileg éppen rendezni akarták a helyzetet Peruval, nem pedig háborút indítani ellene. Emellett a lépés a többi dél-amerikai államban is nagy vihart keltett. Bár a spanyol gyarmatbirodalom utódállamai között jelentős konfliktusok voltak, abban azért egyetértettek, hogy Spanyolország fennhatóságából nem kérnek. Az alávetettség emléke az 1860-as években még igencsak elevenen élt. Ráadásul az amerikai polgárháború időszakát kihasználva az európai hatalmak több esetben is ténylegesen beavatkoztak, mint Franciaország Mexikóban vagy maga Spanyolország a Dominikai Köztársaságban, amely szintén növelte az európai hatalmaktól való félelmet. A gyanakvást erősítette, hogy Spanyolország önbizalma II. Izabella uralkodása alatt megnőtt, és jelentős flottafejlesztést hajtott végre, amellyel a világ 4. legerősebb haditengerészetét hozta létre. Továbbra is voltak gyarmatai 1898-ig, amelyek közül különösen Kuba és a Fülöp-szigetek számított értékesnek, és ezek megtartásához szüksége volt egy viszonylag erős flottára. Ebben az időszakban kezdtek elterjedni a páncélozott (ironclad) hadihajók, és Spanyolország sem akart lemaradni a versenyben. 1864 decemberére Franciaországban elkészült a spanyol flotta új büszkesége, a Numancia nevű páncélozott fregatt, amelyet azonnal a Csendes-óceánra irányítottak, hogy megerősítsék a Perura nyomást gyakorló hajórajt. A Numancia a Magellán-szoroson át csatlakozott a Peru előtt állomásozó hajórajhoz, amelynek vezetését közben átvette egy új admirális, José Manual Pareja (a képen). Pareja kinevezése a spanyol kormány részéről nem volt túl bölcs, mert Peruban született rojalistaként plusz provokációnak lehetett tekinteni, ráadásul eléggé önfejűnek számított.

A Chincha-szigetek elvesztése komoly csapást mért Peru gazdaságára, amely kénytelen volt kapitulálni. 1865. január 27-én Juan Antonio Pezet perui elnök kormánya aláírt egy egyezményt, amely kárpótlást ígért Spanyolországnak, megegyeztek a konfliktusok kezelésében, és a szigeteket visszaadta Perunak. A perui közvélemény azonban megalázónak érezte ezt (különösen a 3 millió pezónyi kárpótlást), és polgárháború kezdődött, melyben a kormány megbukott, így az egyezmény ténylegesen érvényét veszítette. Spanyolország erre a perui kikötők blokádjával válaszolt. Chile igyekezett közvetíteni a limai kongresszuson, de végül maga is belesodródott a háborúba Pareja miatt. Pareja Chilétől is több tiszteletet várt, és provokálni kezdte. Egy spanyol hajó azonban óvatlansága miatt chilei kézre került, mire szégyenében a spanyol flottilla parancsnoka öngyilkosságot követett el. Miután felöltötte egyenruháját és kitüntetéseit, főbe lőtte magát. A Pareját követő parancsnok sem volt visszafogott, bombázni kezdte Chile kikötőjét, Valparaísot. Ez a támadás jelentősen visszavetette Chile kereskedelmi hajózását, ugyanakkor – finoman szólva – nem növelte a Spanyolország iránti szimpátiát a világban. A spanyolok ellen, Kolumbiától délre, végül az összes csendes-óceán partján fekvő dél-amerikai ország összefogott. Peru és Chile szövetségéhez csatlakozott Ecuador, majd Bolívia is, holott utóbbi 1863-ban még hadat üzent Chilének. Dél-Amerikában ráadásul nem csak a spanyoloknak voltak érdekeltségeik. A chilei Valparaíso volt a brit és francia flotta csendes-óceáni támaszpontja, sőt Nagy-Britanniának igen jelentős kereskedelmi érdekei voltak a térségben, és a perui guanó elsődleges vásárlójának számított. Így ezek az országok is nyomást gyakoroltak Madridra. 1866-ban a spanyol flotta Callao ellen vonult, ám a város bombázása csak részben volt sikeres, a földi ütegek távol tartották a spanyolokat a kikötőtől. A flottilla belátta, hogy nem érhet el többet, és hamarosan távozott Dél-Amerika partjaitól.

Spanyolország limitált lehetőségeivel az anyaországtól távol nem volt többre képes, mint szétlőni néhány kikötővárost, és a konfliktus szépen elhalt. Hivatalos békekötésekre csak 1879 és 1885 között került sor a dél-amerikai országokkal, amikorra a guanó-korszak már régen véget ért. A perui guanó tündöklése ugyanis nem tartott sokáig, mert egyrészt elfogyott (a madarak nem tudták tartani az ütemet a szédítő mennyiségű kitermeléssel), másrészt kiderült, hogy a Chile, Bolívia és Peru határán fekvő Atacama-sivatagban felfedezett salétrom még alkalmasabb talajjavításra. Ez persze 1879-ben háborúba torkollott a három ország között, melynek végeredményeként Chile legyőzte az ellene szövetkező Perut és Bolíviát, így megszerezte a területet, melyet a mai napig birtokol. Spanyolország nagyhatalmi ábrándjaival együtt gyorsan tovatűnt Peru aranykora is, a Chincha-szigeteket pedig visszakapták jogos tulajdonosai: a madarak.

A címlapképen a spanyol flotta a chilei Valparaíso városát bombázza (festmény).

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Burr, Robert N.: By Reason or Force. Los Angeles-London, 1974; index.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.