A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban.

Noha Számvéber Norbert már bevált megoldását alkalmazva, napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó páncélöklökkel és páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T‒34/76-osok, T‒70-esek, SzU‒76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak.

A történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA, BAMA, CAMO – adataik minden esetben visszakereshetők), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetők a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl. Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van csak szó, amelyek ráadásul rendszerint nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki. Aki itt nagy ütközeteket vizionál Pantherek, Tigrisek és T‒34/85-ösök között, az lehet, hogy csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül!

A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal színesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941‒42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenynek bizonyultak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, jelzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak, oldaltól függetlenül.

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli, orosz nyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar, hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző Facebookon már jelezte, hogy a kötethez új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek „elavulási” ideje elég rövid.

Számvéber Norbert Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945 című kötete kölcsönözhető a győri könyvtár gyűjteményéből.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.