A Nyugat volt a legnagyobb hatású magyar irodalmi folyóirat, amely korában ‒ bár eladási rekordokat sosem döntögetett ‒ új fejezetet nyitott a hazai literatúrában. Meglehetősen viszontagságos, több mint három évtizeden átívelő történetéről Sallai László tartott izgalmas, zenés‒irodalmi előadást a győri könyvtárban, ahol az est (egyik) főszereplője szavai mentén a (fő)szerkesztő Osvát Ernő volt, aki ugyan nem publikált sem verseket, sem novellákat, mégis őt tekintjük a folyóirat legfontosabb alakjának.

Vajon mi volt a titka az 1908-ban alapított Nyugatnak, amely a többi irodalmi folyóirathoz képest mindössze néhány ezres előfizetői táborral rendelkezett csak? Elsősorban maguk a benne szereplő (sztár)szerzők (Ignotus Hugó, Ady Endre, Kaffka Margit, Kemény Simon, Kosztolányi Dezső, majd aztán Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és így tovább), illetve Osvát Ernő elkötelezett munkája, aki folyamatosan új tehetségeket keresett, és rendkívül fontosnak tartotta ehhez kapcsolódóan a tehetséggondozást is. A kávéházak pedig akkoriban rendkívül fontos szocializációs közegnek számítottak, ezért lehettek törzshelyeik ezeknek a szerzőknek.

Az első sikeres évtizedet követően a lap életében 1919-től nehéz időszak következett (Ady és Kaffka halála, Tanácsköztársaság), majd az 1920-as évek elején indult útjára – kissé döcögősen – az új éra, ahol már nem kimondottan a líra volt a kizárólagos vezérfonal, a próza is csúcsra futott (Móricz, Babits, Kosztolányi, Füst Milán). Maga az irodalmi nyilvánosság is átalakuláson ment át, a Nyugat „brand”-je ennek megfelelően próbált közelebb kerülni az olvasókhoz. A „második felvonás” vége aztán gyorsabban eljött, mint talán maguk a szerkesztők gondolták, Osváttól lassan búcsút vettek, aki egyre borúlátóbban gondolkodott arról, hogy a Nyugat ízlésformáló ereje megszűnt, 1929 októberében pedig a magánéleti problémák és tragédiák miatt végül öngyilkos lett.

Móricz és Babits társfőszerkesztőként vitték tovább a Nyugatot, előbbi modern „vállalkozói szemlélettel” felvértezve, üzleti modell mentén képzelte el a jövőt (népszerűsítés, előfizető-szerző akciók, hirdetések, újraindult a Nyugat könyvkiadása, exkluzív irodalmár klub… stb.). A próza az ő hatásköre maradt, a líra Babitsé lett, mintegy „kettévágva” a lapot – a későbbiekben emiatt (is) sok összekülönbözést szülve közöttük. 1933-ban, a csőd szélén Móricz felállt és távozott, Babits egyedül maradt, és a világ háborúra készülődésének szelét érezve, több szerző halálának (például Krúdy Gyula, Kosztolányi, Juhász Gyula és Karinthy) veszteségeit elszenvedve az irodalmi rendezvények is beszűkültek, az ünneplés helyét a baljós jövőbe tekintés vette át.

Mindezek eredményeként a lap profilja is átalakult: szinte elhalt a próza rovat (bár novellákat adott időnként Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Ottlik Géza), a líra terén viszont kiemelten említhetjük Radnóti Miklóst, Vas Istvánt, Jékely Zoltánt, Zelk Zoltánt, Devecseri Gábort, Weöres Sándort. A 30-as évek végétől kezdve Babits egészségi állapota is megromlott (1941 nyarán meg is halt), a szerkesztés nagy részét már Illyés Gyula végezte, de ez már a Nyugat végét jelentette a lapengedély miatt is. És bár 1945-ben Ottlik összefogta a barátait, és megpróbálta újraindítani a Nyugatot, nem sikerült nekik.

Ahogyan Sallai László maga fogalmazta meg tavaly, amikor összeállította A Nyugat titkos történetét: „Ezzel az előadással azt is szeretném megvilágítani, hogy milyen elképesztő műfaji és hangulati sokszínűség jellemezte ezt a folyóiratot, és hogy milyen ismerősen esendőek voltak a mögötte álló alkotók.” Mindemellett olyan verseket zenésített meg új megfogalmazásban, amelyek (egy kivételével) mind a Nyugat hasábjain jelentek meg. Hallhattuk így gitárral kísérve ‒ a folyóirat történetéről szóló előadás közben ‒ Ady Endrétől Az én testamentumom című verset, Tóth Árpádtól a kávéházi hangulatú Csak ennyi költeményét, Szép Ernőtől A bánat útjá-t, Heltai Jenőtől a Dal nevet kapott (egyik) szerzeményt, Babits Mihálytól egy „párvers” egyik fele, a Zsoltár gyermekhangra sorait, Ady Endrétől az Eladó a hajó-t, Kosztolányi Dezsőtől A mi házunk-at, Weöres Sándortól a Siralmas nekem-et, Radnóti Miklóstól A „Meredek út” egyik példányára című verset, illetve Devecseri Gábortól az Andrássy úti őszi délelőtt-öt.

Az előadás során a talán sokak számára ismert tényeken túl azonban érdekes anekdotákra és „legendákra” is fény derült: hogyan született meg az akkori irodalmi kor egyik legnagyobb „hoax”-aként Cecil M. Jeopardy ausztráliai író figurája; hogyan mérgesedett el a „fiatal tehetségek versus befutott szerezők” vita Osvát Ernő és báró Hatvany Lajos között, amelynek a végére párbajjal szándékoztak pontot tenni; hogyan jelentek meg sorra 1916-tól a Nyugat hasábjain a háborúellenes írások a nagy költők, írók tollából, és emiatt hogyan terjedt el a folyóirat kint a fronton; vagy éppen hogyan jutott el Győrbe is egy „Nyugat-turné” keretében a lap 1931-ben, és hogyan szervezett szándékosan arra a napra az akkori polgármester egy másik programot.

A zenész, újságíró Sallai László 1990-ben született Budapesten, magyar‒történelem szakos tanárként végzett. A magyar alternatív gitárzene egyik örökmozgó figurája, aki több zenekarban is játszik (Felső Tízezer, Galaxisok, Platon Karataev, The Somersault Boy). Az elmúlt bő másfél évtizedben nagyjából húsz nagylemezen játszott, rendszeres fellépője a hazai kluboknak és fesztiváloknak, a Platon Karataev tagjaként pedig Fonogram-díjat kapott 2023-ban a Partért kiáltó című nagylemezért.

Szilvási Krisztián
Fotók: Faggyas László