A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér néhány látogatóját – kicsiket és nagyokat – kérdeztem a diavetítéshez kapcsolódó jó élményeikről.

Kata (50+) hatalmas lelkesedéssel idézi fel gyerekkori „vetítős” történeteit: „Emlékszem, amikor anyukám előszedte a kis púpos hátú, fémburkolatú vetítőt, míg előkészült, mi választhattunk a filmek közül. Befűzés, villanyoltás, aztán indulhatott a mese. Szinte még ma is hallom, hogyan nyikorgott a tekerője, amivel a filmet továbbítottuk, és volt egy furcsa, jellegzetes szaga a melegedő gépnek, amit két-három film után pihentetni kellett, nehogy túlhevüljön.”

Mi volt a „vetítőzésben” a legjobb? Kriszti (40+) szerint „mindenképpen az, hogy ez egy családi közös program volt, éppen ezért vannak a testvéremmel közös kedvenceink is, mint az Óvoda az őserdőben. Imádtuk a rajzokon megjelenő figurákat és az egész történetet, ami azt tanította nekünk, hogy segíteni kell az állatokon. Visszagondolva, az egész egy rituálé volt, megvolt, melyik könyvekkel tudjuk megemelni a vetítő elejét úgy, hogy az a megfelelő magasságban vetítsen, vagy hogy ki kapcsolja le a villanyt. Mindenki tudta a dolgát, így pikkpakk indulhatott a mozizás.”

„Persze ez még akkor volt, amikor hírből sem ismertük a mesecsatornákat, sőt az egyetlen egy tévéadón hétfőnként műsor sem volt” – ezt már Eszter (50+) mondja, aki a gyerekkorára jellemző óriási meseéhségre is jól emlékszik. „Sokszor sírtam, amikor a tévében vége lett az esti mesének, de a diát szerettem, mert többször meg tudtam nézni a kedvenceimet.”

Nem meglepő, hogy legtöbben a vetítéshez kapcsolódó „bekuckózásra” emlékeznek a legszívesebben. Van, aki a mesékre már nem is tud visszagondolni, csak arra, hogy milyen jó volt együtt lenni. Valamiért hatalmába keríti az embert az izgalom, amikor sötét lesz. Ági (50+) szeme csak úgy csillog a régi történetek mesélése közben, még azt is elárulja, hogy amikor leoltották a villanyt, bizony egy puszi is elcsattant. Sokan családi élményként élték meg a felejthetetlen pillanatokat, de van, akinek az óvodai, iskolai emlékképek villannak be. Feri (60+) gyerekként is imádta a vetítést, kedvence a Lúdas Matyi volt, amit egymás után háromszor is megnézett, később a fiainak igyekezett ebből az érzésből, hangulatból átadni, egyik jobbról, másik balról kucorodott mellé, miközben ő olvasta a meséket. Betti (40+) már nevet azon, hogy úgy várták a vetítést, mint szülinapkor az ajándékot, karácsonykor pedig izgalommal keresték a fa alatt, hogy milyen új diafilmeket hoztak az angyalok.

Mónika (40+) ma is őrzi a gyerekkori készüléket, filmeket, semmiért nem adná, pedig sokszor megégette az ujját a forró vetítő. Imádta Vukot, a kis róka történetét, amit megtanult lerajzolni is: „Kivetítettem a falra, papírt raktam rá, és körberajzoltam a képet."

Ági (40+) ma már a gyerekeivel diázik, igazán örül, hogy nagy kedvence, a Télapó és ezüstmackó az ő szívükbe is belopta magát. Amíg befűzi a filmet, a lányok élvezettel árnyjátékoznak a falon. Érdekes, hogy Emőke (30+) gyerekkorának nem volt része ez az élmény, a családba a férje hozta be örökségként, a téli estéken mégis szívesen bújnak össze a gyerekekkel egy-egy vetített kaland elé. Annyira kedvenc lett, hogy Emőke a vidéki könyvtárban, ahol dolgozik, növekvő érdeklődéssel szervez vetítéseket a település aprajának is. Péter (30+) háromgyerekes apuka, az élményszerzés mellett örül, ha este a lurkók megnyugodnak az egész napi pörgés után. Látja rajtuk, hogy túl sok inger éri őket, és úgy tapasztalja, a vetítés segít lassabb tempóra váltani, ezután jobban is alszanak.

Kriszti (50+) a nővérével az indiános történeteket falta, Annamarit (30+) a rajzok nyűgözték le, Hajni (30+) a tanulságos meséken szeretett elgondolkodni, de vajon a mai lurkóknak mi tetszik a diázásban? Vince elsős, szeret nassolni a mese alatt, testvére, a negyedikes Jázmin szívesen mesél neki, és igen bölcsen felismerte, hogy ezzel fejlődik az olvasása is. Evelin (30+) kislányával együtt érkezik a könyvtári vetítésre, gyerekkorában nagyon szerette a körülötte zajló hercehurcát, kezdve a lepedő kifeszítésétől a film befűzéséig, kislánya, a hároméves Lea a mese mellett láthatóan a sok gyereknek örül leginkább.

A legérdekesebb történetet Ildikó (50+) osztotta meg velem: amikor gyerek volt, apukája olvasta nekik a diameséket, lelkesedése töretlen maradt, így ezt az unokáinál is folytatta. Az élményt úgy változtatta maradandóvá és felejthetetlenné, hogy a digitalizált képek mellé rögzítette saját hangját, így a kedvenc történetek most már apa–nagypapa–dédipapa hangján szólalnak meg. És igen, van családi kedvenc is: Az egér és az oroszlán.

Az 1950-es években diadalútjára induló diavetítés leginkább a tekercses filmnézés fogalmával vált eggyé. Az ötvenes évek végén már kb. kétszázra nőtt a választék. Még ma is hódít A két bors ökröcske (1956), amely a szocializmust is túlélte. Az 1970-es évektől a szerkesztők tudatosan törekedtek arra, hogy a mesediafilmek az esztétikai nevelést is szolgálják, mind irodalmi, mind képzőművészeti értelemben. Az 1990-es években egy hullámvölgy következett, de a 2000-es évek elejétől megindult a diavetítés új hulláma. Ma már Bogyó és Babóca, Rumini vagy a Kuflik is felsorakoztak a diafilmsztárok közé.

A diavetítés mint műfaj a digitális korban is megállja a helyét, sőt hódít. Aki nem hiszi… Járjon utána!

A diafilm történetéről többet ITT olvashatnak. A diafilmezésben rejlő nevelési-fejlesztési lehetőségekről EZT ajánlom. A képek forrása ITT található.

A ma újra reneszánszát élő diavetítés rajongóinak jó hír, hogy a Dr. Kovács Pál Könyvtár is egyre bővülő választékot kínál számunkra. A győri könyvtár kölcsönözhető diafilmállományáról az online katalógusban kaphatunk információkat.

SzaSzi