„Minden nemzetnél az oltár volt a színpad szülőanyja, a templom a hajléka s a papok a dajkái.” (Janovics Jenő: A Farkas utcai színház)

1821. március 12-én nyitották meg az első teljesen kőből épült magyar színházat Kolozsváron (ma Cluj-Napoca, németül Klausenburg, latinul Claudiopolis), Erdély legnépesebb városában. Különleges hely és különleges időpont – március 12-én született (1836-ban) és halt meg (1894-ben) a legendás Paulay Ede színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója, a Kisfaludy Társaság tagja. Ő volt a mestere Janovics Jenőnek, aki Kolozsvár színházügyének a zászlóvivője volt a legnehezebb időkben.

Könyvéből egy nagy tudású idealista hangja szól: „...a színház él. A színháznak szíve és vérkeringése van. A dobogása hol halkul, hol erősödik. Ha erősödik, messzire elhat a hangja. A vére olykor megbetegszik, tisztátalan anyag mérgezi meg, akkor fertőző a hatása, mint a ragályos betegé, de jönnek orvosok, erőskezű és jövőbe látó színházvezetők, lelkes színészek, azok megtisztítják a vérét s újra együtt lüktet az egészséges szív a nemzet vágyaival, a nemzet örömével, a nemzeti gondolattal.”

A lelke mélyéig színházi ember azt is leírja, hogy mennyire egyedülálló jelenség a világon, hogy úgy Erdélyben, mint Magyarországon a színjáték megteremtésének gondolata a nemzeti nyelv megvédésének vágyából táplálkozott. Akkoriban „a latin és német szó mellett zsellérként lappangó magyar nyelv” művelésének és felemelésének céljából – ezzel a hivatással született.

„Erdély urai és asszonyai építtették s majdnem száz esztendeig lakozott benne az erdélyi magyar múzsa.”

A Farkas utcai színház a majdhogynem három évtizede különböző helyszíneken fellépő első hivatásos Nemzeti Játszó Társaság állandó otthona lett. A telket, amelyen kivirágozhatott a teátrum, erdélyi grófok és bárók vásárolták meg, az épület pedig, amelyhez szintén sok nemes felajánlás érkezett, önkéntes iparosok kezének munkája. Történt ez akkor, amikor Pesten a színészek még szinte számkivetettnek számítottak. Hozzáteszem, Győrben 1798-ban épült meg (csak részben kőből) a Radó-szigeten az első színház, ám még nem volt állandó magyar társulata.

Janovics Jenőtől megtudhatjuk az első magyar kőszínház megépítésének csodába illő előzményeit is: „Kolozsvárott sem volt aranyélete az első színtársulatnak. Nehéz harcot kellett vívniuk az úttörőknek a fásult közönnyel és megnemértéssel. Fel-fellobbant a lelkesedés, de szalmalángként ki is aludt. Ha a nagy Wesselényi Miklós nem nyújtja segítő karját a vergődő színtársulat felé, s ha Kótsi Patkó Jánost nem küldi a jósors a színjátszók élére, talán arra a sorsra jut, amire a pesti jutott, szétbomlik, szerteoszlik. Mesébe illő, költő énekére méltó csoda, hogy egy országnak hatalmas és rettegett vezére, bátor, lángeszű, minden akadályon átgázoló hőse korának, leszáll a szegény, küzködő színészekhez, hol béketűréssel, hol ellentmondást nem tűrő parancsszóval, de mindig aggódással, pazar áldozatkészséggel ápolja, irányítja a nemzeti színjáték palántáját. Kótsi Patkó János pedig, akit végzetes pillanatokban Wesselényi Miklós állított az alig megalakult s máris fulladozó színtársulat élére,… a pusztulásnak indult társulat életébe új erőt lehel. De ne vágjunk elébe az eseményeknek. Még csak 1792. november 11 -et írunk.”

Kótsi Patkó János a katonai pályáról lépett a színpadra. Wesselényi Miklós bajtársa volt, az ő biztatására lépett ki a katonasorból, és állt be színésznek. Színjátszó tehetségének, széles körű műveltségének, céltudatos akaraterejének köszönhetően hamarosan a társulat vezetője lett. Kitűnő zenész volt, s maga is írt és fordított darabokat. Határozott irányítással, tudással és nemes művészi felfogással vezette a kolozsvári színtársulatot 1793-tól 1808-ig.

„Katonás természete a színház igazgatásában is sokszor kirobbant. De erre a fegyelmet tartó szigorúságra szüksége volt az utat kereső magyar színjátszásnak. Tanítómestere volt színésztársainak. Megtanult görögül, latinul, franciául, németül. Meg akarta írni a görög, római és francia színészet történetét, hogy azoknak tanulságaiból okulhasson a kezdet nehézségei között vergődő magyar színjátszás. Rendkívül sokat olvasott és tervezett, nagy munkájához bőséges jegyzeteket készített. Hogy az erdélyi magyar színjátszásnak már a megindulás első éveiben is olyan magas színvonalú műsora volt, hogy igazi Shakespeare-kultusz virágzott Kolozsvárott akkor, amikor még Pesten nem mertek a nagy angol költő műveihez nyúlni, amikor még a külföldi, fejlett színházak életében is alig találkozunk Shakespeare-rel, – az Kótsi Patkó János tudásának, kezdeményező bátorságának és emelkedett ízlésének köszönhető.”

Kótsi Patkó János megelőzte korát tudásban, a színjátszásról alkotott felfogásában és célkitűzéseiben is. Az ő érdeme, hogy az erdélyi színészet keletkezése első évében már „ott állott classicitására és művészetére nézve, hová magyar társaság még nem jutott el....” Mint színész nem utánozott és nem másolt senkit, „s azért lőn pályáján nagy és halhatatlan”. Az egyszerűségre és természetes beszédmódra tanította társulatát. Alig született meg a magyar színpad, máris forradalmasította a játékstílust. Az iskolában megszokott szavalást és éneklő beszédmódot életszerű, közvetlen hanghordozással cserélte fel. „A magyar színpad első öntudatos rajongója volt.”

Nemsokára Wesselényi Miklós (a fenti képen) is bekapcsolódik a színház vezetésébe és nemes lelkű támogatásába – ez is mutatja az intézmény küldetésének jelentőségét. „A kolozsvári színház gazdag műsorával és nagyszerű színészeivel elment Nagyváradra, Szegedre, Debrecenbe, Miskolcra, Marosvásárhelyre. Gyermekcipőben járta az országot, de mindenütt olyan dicsőséget aratott, mintha százados múlttal bíró intézmény volna. Terjesztette a nemzeti nyelvet, megkedveltette a színészetet, alapozta a műveltséget.”

A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, Wesselényi Miklós pedig, akit az erdélyi színészet apjának és nevelőjének is neveznek, kőszínházat álmodott a lelkes színészeknek. Hosszú küzdelmek után végül 1821-ben, a Farkas utcában megnyitotta kapuit a magyar nyelvterület első kőszínháza.

„Mennyi csüggedés és új lendület, mennyi akaraterő és áldozatosság kellett ahhoz, hogy az első magyar állandó színház felépüljön! Egy kétségtelen: tisztán magyar lelkesedésből s közadakozásból épült fel. Főurak és tehetősek pénzbeli segítsége, építkezési anyagoknak természetben való ajándékozása, magyar iparosok ingyen vállalt munkakészsége és szegény napszámosok bér nélküli téglahordása tette lehetővé azt, hogy 1821 március hó 12-én végre megnyílhatott az első állandó magyar színház. És jegyezzük fel büszkén, hogy Kolozsvárnak 16 esztendővel korábban volt állandó kőből épült színháza, mint Pestnek. Az is bizonyos, hogy a kolozsvári színház építésének tanulságai, a Kolozsvárott hozott áldozatok és erőfeszítések szolgáltak mintául és követendő például 16 évvel későbben Pestnek, hogy ott is fölépülhessen a Nemzeti Színház.”

A színház ügyét mindig azok tudták előrevinni, akik lelkükben a forrásokhoz igyekeztek. Janovics Jenő 1896-ban szerződött a kolozsvári színházhoz, és 1905 áprilisában nevezték ki az igazgatójává. Vezetőként fontos szerepet játszott a folytonosságot jelentő Hunyadi téri színház építésében, majd a nyári színkör kőszínházzá alakításában.

Janovics Jenő (a lenti képen), amellett, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színház hagyományőrző, de az újdonságokat is felkaroló igazgatója volt, aki a fővárositól elütő műsorpolitikájával az egész szakma elismerését elnyerte, megteremtette a kolozsvári filmgyártást is. Új utat mutatott a magyar filmesek számára. Ő volt az első Magyarországon, aki a filmet nem léha szórakoztatásnak, hanem művészetnek tekintette, s témáit elsősorban a magyar drámairodalom és költészet klasszikusai közül válogatta.

Öt év alatt hetvenkét játékfilmet gyártott. Irányítása alatt kezdte rendezői karrierjét Korda Sándor. Itt kapta első nagyszabású feladatait Kertész Mihály. Filmjeiben megörökítette a kor legnagyobb színészegyéniségeinek (Blaha Lujza, Jászai Mari, Szentgyörgyi István) játékát. Új filmszínész generációt nevelt, ő szerepeltette először filmen Berky Lilit, Várkonyi Mihályt, Poór Lilit. Bár a magyar filmgyártás egyik úttörőjeként tartják számon, igazi hivatásának a színházi munkát tekintette.

„A színház sorsa a mesebeli szentmadárnak végzete, mely nem pusztul el soha, mert önmagát megégeti ugyan, de megfiatalodik és hamvaiból új életre kél…”

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, mtda.hu/books, hangosfilm.hu, szinhaz.online, huntheater.ro

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.