A kaliforniai Riverside-ban született, egy zűrös család balhés gyereke volt. Kamaszként hazugság által került be a tengerészgyalogságra, ott rádiósnak képezték ki. Leszerelt, hippi lett, csavargott, kipróbálta a művészetet, festegetett, megélhetéséért pedig mindenféle munkát elvállalt. Az illinois-i egyetemen újságírást és televíziós műsorkészítést kezdett tanulni, de aztán beiratkozott a pasadena-i színiiskolába (itt találkozott Dustin Hoffmannal). A Pasadena Playhouse vezetője úgy ítélte meg, hogy „magából soha nem lesz színész!” Úgy látszik, az elutasítás, a kudarc csak felszította benne a bizonyítási vágyat, mert New Yorkba ment, és a George Morrison színiiskolában próbált egy új esélyt szerezni, és annak megfelelni. Dustin Hofmannal lakó- és osztálytársak lettek, örök barátságot kötöttek, és mindketten rácáfoltak a korábbi negatív értékelésre. Az Oscar-díjig meg sem álltak, ma pedig már Hollywood legendáiként emlegetik őket.

Gene Hackman figuráját többen hétköznapinak tartják, egyszer úgy jellemezték, hogy „olyan az arca, mint egy kamionsofőré”. Ő szívesen viccelődött az antisztár-kinézetével, volt, hogy magát bányamunkásként jellemezte. De nem lehet, hogy éppen ez a kulcsa kitűnésének? Hogy éppen ennek ellenére tudott sztárrá válni? A Newsweekben egy újságíró azt emelte ki, hogy a színész leginkább a középkorú karaktereket hozta különös érzékenységgel, főleg azokat, akik az életükben már megtapasztalták a bukást és a veszteséget, és nem tették túl könnyen magukat ezen. A New York Times nekrológja pedig Hackmant úgy írja le, mint aki megéli és nem eljátssza a szerepeit.

Gene Hackman igazán karakteres színész volt, ez a gyengébb alkotásokban, a kizárólag pénzért vállalt szerepekben is érvényesült. Viszonylag későn indult be karrierje, 1967-ben (37 éves ekkor), miután az ikonikus gengsztertörténet, a Bonnie és Clyde Buck Barrow-jaként (Clyde bátyjaként) jelölést kapott a legjobb férfi mellékszereplő címre. Nem érdemtelenül: Buck testvérével való konfliktusait és viharos házasságát is hatásosan, emlékezetesen mutatta be a klasszikus filmben. Egyébként Faye Dunawayt is a filmben nyújtott alakítása tette világhírűvé, sőt a vásznon bemutatott öltözködésével, csinos svájcisapkájával divatot is teremtett. A szobrocskát még nem vihették haza, de nevük világszerte ismerté vált. (Dustin Hoffman a következő évben kapott jelölést a Diploma előtt férfi főszerepéért.) Határozott karaktereit megszerették a nézők. 1972-ben a Francia kapcsolat kőkemény nyomozójának megformálásáért már elnyerte első Oscar-díját. Bár a kemény zsaru módszereivel lehet, hogy nem értünk egyet, ő mágikus módon mégis el tudta érni, hogy neki szurkoljunk. Ráadásul hiteles is, például a filmben látható hajmeresztő autós üldözésben, átjön rajongása az autókért, a versenyzésért, amelyben civilként is része volt, és amelyből kiemelkedett a Daytonán való indulás (1983).

Szerette a színészetet. Az 1978-as Superman-ben Lex Luthor szerepét vonakodott elfogadni, de végül még a féltve őrzött bajuszától is megvált emiatt. Minden szuperhősfilmek ősatyjában és jobb-rosszabb folytatásaiban is eljátszotta a legendás főgonoszt. Azt, ahogyan a képregényfigurát megeleveníti a filmvásznon, sokan mérföldkőnek, de mindenképpen megkerülhetetlennek tartják. Élete legjobb alakításának a Madárijesztőt tartja (1973), ez azért is érdekes, mert ugyan a korabeli kritikák is elismerték a filmet, de a díjátadókon mellőzték, és hatalmas anyagi bukás lett. Al Pacino, a másik főszereplő is ennek az alkotásnak a forgatókönyvét tartja a legjobbnak, amit valaha olvasott. Az biztos, hogy odatették magukat, és a hitelesség kedvéért nemcsak megfigyelték a San Francisco-i hajléktalanokat, hanem ki is próbálták, hogy mit jelent szakadt ruhákban róni az utcát.

Második Oscar-díját a Nincs bocsánat (1992) – Clint Eastwood főszereplésével és rendezésében – antagonistájának (főszereplő ellenfele) megformálásáért vihette haza. Ez volt az első western, amelyben játszott, egy pitiáner, kisvárosi sheriff bőrébe bújt, rendkívül izgalmasan és átütően hozta a figurát. Bár mindig is borzadt az erőszaktól, ezt követően is több westernben láthattuk, olyanokban, mint a Geronimo – Az amerikai legenda (1993), Wyatt Earp (1994), Gyorsabb a halálnál (1995). Kemény, ellentmondást nem tűrő karakterekben mutatta meg magát. De nem csak abban!

Volt ő Frank Scott, elszánt, önfeláldozó tiszteletes A Poszedion katasztrófában (1972), éles eszű szakember Francis Ford Coppola zseniális klasszikusában, a Magánbeszélgetésben (1974) Harry Caul szerepében, de emlékezetes a Híd túl messze van (1977) című monumentális háborús film Stanisław Sosabowski lengyel vezérőrnagy megformálása. Ki ne hagyjuk a sorból A legjobb dobás (1986) című sportfilmet, amely valószínűleg Hackman nélkül nem emelkedett volna ki saját kategóriájából. Norman Dale középiskolai kosáredző karakterét élettel és egyéniséggel töltötte meg, így a klisékből építkező film ki tudott emelkedni az átlagból. A Lángoló Mississippiben (1988) a 60-as évek forrongó Amerikájának a polgárjogi aktivisták halálának ügyében nyomozó rámenős, megfélemlíthetetlen ügynökét játszotta. És a „jófiú” szerep is milyen jól állt neki – ez újabb jelöléseket hozott a számára.

Bő négy évtized alatt több mint 100 filmben, sorozatban játszott vagy kölcsönözte hangját. Kétszer nyerte el az Oscart (Francia kapcsolat, Nincs bocsánat), háromszor a Golden Globe- és kétszer a BAFTA-díjat. 2004-ben nyugdíjazta magát. Utolsó filmszerepe Az elnök emberére talál (2004), ez a századik alakítása volt, ha a tévés munkáit is figyelembe vesszük. Igaz, azóta a hangját adta két, a tévé számára készült háborús dokumentumfilmhez. Nyugdíjasként írt egy könyvet Wake of the Perdido Star címmel. Szabadidejében szívesen festett. Első házassága is 30 évig tartott, a második Betsy Arakawa zongoraművésszel 1991 óta pedig mostanáig. Három gyermek büszke édesapja volt.

A legenda immár távozott, de sok felejthetetlen alakítása velünk marad.

Végezetül Morgan Freeman szavait idézem, amellyel a legutóbbi Oscar-díj átadáson emlékezett meg egykori kollégájáról: „Ezen a héten elveszítettünk egy óriást. És én elveszítettem egy kedves barátot, Gene Hackmant. Volt szerencsém két filmben is együtt dolgozni vele, a Nincs bocsánatban és a Meggyanúsítvában. Mint bárki, aki valaha is szerepelt vele közös jelenetben, én is megtanultam, hogy ő egy nagylelkű előadó volt, akinek a tehetsége mindenki munkáját új szintre emelte. Gene mindig azt mondta, „nem gondolok az örökségemre. Csak remélem, hogy úgy gondolnak majd rám, mint valakire, aki próbált jó munkát végezni”. Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom: Gene, így fogunk emlékezni rád, és még sok másért is. Nyugodj békében, barátom!"

SzaSzi

Forrás: hu.ign.com, port.hu, telex.hu, filmezzunk.hu, ectopolis.hu, ma7.sk

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép