A Neandervölgyiek jelenleg a harmadik köteténél tart. Több mint 1600 oldalon keresztül tárja elénk a XX. század magyarországi kataklizmáit – az egyes emberi sorsokon keresztül. Mennyire keresett, illetve talált „karmikus” okokat, amelyek feloldást, megértést hoznak az időnként dermesztő történelmi eseményekkel és a hozzájuk kapcsolódó egyéni tettekkel kapcsolatban?

Nem kellett nagyon keresnem. Az emberiség történetében a 20. század kivételes időszak lett. A legmozgékonyabb, a legvéresebb, a legkegyetlenebb századunk – a legnagyobb átalakulással járó. Megmozdult az egész világ, az egész ismert civilizációs rend. Olyan helyzet jött létre, amelyben jogosan fogalmazódott meg a közhelyesnek tűnő kérdés, mi lesz az emberiséggel? Olyan civilizációs apparátus, olyan gigantikus erő került a kezünkbe, amivel reálisan el tudjuk pusztítani saját magunkat. Miközben az ember kicsi maradt. Kicsi, gyenge, bűnös és esendő – kegyelmi helyzetre áhítozó teremtmény. A nagy diktátor is csak addig diktátor, amíg ki nem hozzák az íróasztala mögül. Gondoljunk csak Ceaușescu halálára, ami egy rettenetesen drámai szituáció volt. Kafka így mondta volna: „mint egy kutyát”...

De miért maradtunk kicsik? Hiszen a történelem során voltak embereszmények. Hamvas Béla írása jut eszembe – miért lett a polgárból akárki, majd senki?

Európa nyugati fele a polgári mentalitás mellett döntött. És fogcsikorgatva ragaszkodik is a polgári ethoszhoz. Mi éppenséggel Kelet felé, az új despotizmusok felé sodródunk. Ez közösségi élmény, ami ellen minden bizonnyal tenni kell. Másfelől az ember egzisztenciális alapélménye az, hogy magányos a teremtésben. Persze a magány elfedhető sok mindennel. Hatalommal: az drog. Vagyonnal, az is az. A szerelem, az más, az nyilván nagyon pozitív dolog. A hit: jó, most sóhajtottam. De a kicsinységünket másokkal összefogva is őrizni kell, mert abban van az önazonosságunk. Abban, hogy civil tudsz maradni élettel, halállal szemben, nagyon nagy értékünk lehet.

Az én könyvemben egyrészt elég különleges, másfelől igazán hétköznapi emberek szerepelnek – mindenféle egzisztenciák. A sofőr félkarú és kedves pojáca. Egy ikerpár, akik nem ugyanahhoz az apához tartoznak – lehet ilyen biológiailag. A gróf lánya bolsevik. A tánctanár meleg. A magyar apa brutális. A zsidó boltos talán autista, aztán a fia lesz a legbutább zsidó a földkerekségen, de hazajön Auschwitzból. Mert van egy zsidó családom, akiknek a történetét végigkövetem, van egy arisztokrata családom az Alföldön, van egy magyar családom. A történelem inkább mögöttük zajlik, követi, elragadja, visszaadja, bemocskolja őket. Számomra a szereplőim személyes sorsa a legfontosabb ebben a nagy, az időt és teret hatalmas erőfeszítéssel használó elbeszélésben. Visszatérnek az első nagyregényem legendás figurái, a könnymutatványosok is.

De lenne itt még valami… Mert miközben azt mondom, hogy a kicsi nagyon fontos, látszólag ellentmondásba keveredek. Amikor belefogtam ebbe a három kötetbe – aminek az eseményei 1908-ban indulnak konkrétan, de még a 19. századba is visszaóvakodok néha –, arra tettem kísérletet, nem kevés hübrisszel, hogy a nagy elbeszélés működhet-e még, jelesül a magyar irodalomban. Lehet-e, szabad-e ekkorát mesélni? Nem öl-e meg a saját fantáziám?

És mit gondol most?

Van egy matematikai elmélet, amely szerint nemcsak a Mindenséghez tartozik a pont, hanem a ponthoz is tartozik a Mindenség. Tulajdonképpen azt próbáltam meg a regényemmel, hogy hogyan tudok a kicsik sorsából „nagyot csinálni”. Hogy a mi esendő, törékeny és elpusztítható kis életünk – hosszan és aprólékosan kibontva, megmutatva hőseim bukdácsolását és mindazt, amit ki kellett bírniuk, mert az elképesztő – mindezzel megmutatni, hogy valójában mekkora a kicsi. Milyen gigászi is tud lenni. Nem tudtam pontosan, hogy ilyen terjedelmű lesz, amit írok. A könyv még ennél is hosszabb lett volna, ha nem függesztem fel a történetet a Kádár-korszak beköszöntével. De nem lehetett tovább bírni, mert gondolni kellett kiadóra, olvasóra. És most azt érzékelem, és ennek nagyon örülök, hogy működik. Nem haltunk egymásba bele, sem ő, a mű – sem én, aki küszködött vele.

És a folytatás?

Már írom, részek jelentek meg a Jelenkorban, a szolnoki Esőben és az ÉS-ben is. Befejezem a Trapiti harmadik részét, és szépen nekifeszülök a Neandervölgyieknek. Látom az idős Sós Erna főszereplőmet, ahogy fogja egy árva kisgyerek kezét. Nagy kihívás, különösen izgat, hogyan tudom, tudom-e kezelni a kitalált, feltételezett dramaturgiát. Már látok mindenféle eseményeket, és alig várom, hogy újra megtörténjen velem. Mert nem csak az író alakítja a történetet, az is kezeli az írót. Kifejezetten drámai helyzet, hogy egy történet miként fejezi ki az igényeit. Kitalálsz valamit, ő pedig újabb és újabb opciókat ad. Veszekedtek, miközben fogjátok egymás kezét. Csodálatos dolog.

„Ha pedig valóban dolgozni kell, / használd ablaknak a kezem. Mert van egy magasabb…” (Darvasi László: …zenekar. Munka? Zenekar – részlet)

Műveit belengi egyfajta misztikum. Verseit is áthatja a gondolat, ami arra hív, hogy nézzünk az anyagi realitás mögé. Hogyan foglalná össze ennek a „magasabb”-nak, rejtettnek a lényegét – ha össze lehet?

Fogalmam sincsen, mi van odaát, pedig voltam a közelében. Fogalmam sincsen, van-e nálunknál magasabb teremtő erő. Azt se tudom, van-e csoda, titok és ehhez hasonlók. De azt tudom, hogyha nincsen, akkor is vágyunk utána. És kíváncsiak vagyunk. Ami után pedig vágyakozunk, nemcsak megtörténhet, de meg is történik sokszor, váratlanul, akármikor. És, itt jön talán a svédcsavar, viszont mindig másképpen történik meg, ahogyan megtörtént. Kacifántos ugye, bocsánat. Minden megvan, ahogy mondaná Ottlik, én meg szerényen hozzáteszem, igen, igen, megvan minden, de másképpen van meg. Én te vagyok. És mi vagyunk ő is.

2025. március 11-én (kedd), 18 órakor a Kisfaludy Károly Könyvtár 2. emeleti rendezvénytermében (9021 Győr, Baross Gábor út 4.) a Kortárs Irodalmi Estek vendége Darvasi László József Attila-díjas magyar pedagógus, költő, író, újságíró, szerkesztő lesz. A rendezvényre a belépés díjtalan, de regisztrációhoz kötött! Regisztrálni itt lehet.

Szabados Éva