„Tisztelt Ünneplők, Emlékezők!

A magyar próza napjának eddigi jellemzéseihez tegyük még hozzá: sokféle próza létezik, így elbeszélés, karcolat, regény, kisregény, trilógia, egyperces, anekdota, s lehetne még tovább is sorolni. De sokféle prózaíró is alkot a fényben: a gyors, az ügyes, a tülekedő, a termékeny, a lassú. Van, aki nehezen ír, sokat kihúz, módosít a szövegén. Krúdy viszont ritkán javított. Szilágyi István alig olvasható, apró betűkkel alkotott, több lapnyi szöveget rótt egyetlen lapra, papírtakarékosan.

S van a gyors vagy a harsány módon sikerre törekvő, a magát mindenféle körökben reklámozó író. Van a főváros-centrikus. Van a külföld-imádó. Az Amerika-centrikus, a London-, a Párizs-centrikus és: a Berlin-centrikus. Van, aki hazáját kívülről vesszőzi, minősíti alá nyilatkozataiban. S van a vidéken élő, a csöndes, aki a maga számára kijelölt írói feladatát önreklámozó felhajtások nélkül, szinte a természet egyszerűségével végzi. Aki mintha magából a földből hajtott volna ki.

Mint amilyen Reisinger Attila volt. Aki mintha Veres Péter verssorait írta volna lélekben minden alkotása fölé: „Én nem mehetek el innen soha-sehova, / nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom, / millió sárbaragadt paraszt a szomszédom, / ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre…” (Én nem mehetek el innen)

Tisztelt Emlékezők, Reisinger Attila tavaly még közöttünk volt, most pedig együtt mormolhatjuk emléke fölött Ratkó József szavait a Törvénytelen halottaimból:

„ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik a jövő fehér falai közül
ki hiányzik a favágók a mesteremberek közül
a költők közül a parasztok közül
a szülők közül ki hiányzik
ki hiányzik közülünk ki hiányzik

Tündöklik ez a tél, szívemet megérinti,
hóhártyás talppal megtapossa,
pompázik, kényeskedve sétál.
Páváskodó, halálos évszak,
bögyében a holtak kihűlnek.
………………………………
Hol vagytok, édeseim, népem,
…………………………..
kitagadottak az időből,
hol vagytok, édeseim?”

Akik most itt vagyunk, nemrégen még: ugyanígy a magyar próza napján, kereken egy éve, de ősszel a győri szalon rendezvényein is találkozhattunk vele. A Sulyok Vince, Horváth Elemér, Tűz Tamás 1956-os, kivándorolt megyei költőkre emlékező rendezvényen is. Tudtunk róla, a bajairól, a betegségéről is, de erősen bizakodtunk, és ő is bízott a felépülésében. Jobban volt. Hogy írhat, alkothat tovább, beleírhatja még sokáig a magyar irodalomba kisvilágának „cseppben a tenger” történeteit. Nem így lehetett.

De lelkének melege még itt van.

Kedves Barátaink! Mi őt a Magyar Naplónál nagyon szerettük és becsültük. Az író több mint 20 kötetének mintegy a fele kiadónknál jelent meg. Így az Út nyugatra, A háború foglyai, a Veteránok, az Elveszett igazság, a Tanyákon, A vasfüggöny árnyéka, A Lajta menti forradalom, az Árnyak között című munkái. Az egyik utolsó, Kerekes István által készített fotója a Sárga csillag alatt című könyvével kezében mutatja arcát és alakját. Ez a kötete is a Magyar Naplónál látott napvilágot. 2016-ban kiadónktól „Az év legsikeresebb szerzője” díjat vehette át. S írói teljesítményét a teljesebb magyar irodalomértékelés is elismerte, 2019-ben a magyar kormányzat által a kiemelkedő történelmi vagy dokumentarista szépírói művek elismerésére alapított Herczeg Ferenc-díjjal. 75. születésnapján, a Magyar Napló nevében, barátok között, három éve ugyanebben a teremben köszönthettük. Most nem tudjuk már köszönteni, a köszöntés szót változtassuk tehát a „köszönjük” szóra.

Az egyik legszerényebb író volt, akit valaha ismertem. Sohasem állt mások elé, nem tolakodott, saját értékeiről sohasem beszélt. Magáról sem sokat. Visszahúzódó, csendes arcára sokan emlékezhetünk: szerényen ült a padsorokban. De amikor témáiról, írásairól szót kapott, egyszerre világokat teremtett maga köré. Elindultak szavai a hegyeshalmi rétekről, a virágoskertekből, a temetőkből, élők és halottak ajkáról, emlékeiből. Beszélni kezdett az egész Kisalföld, azután Magyarország.

Ahogyan a patak vize szólal meg a köveken. Tisztán, fáradhatatlanul. És jöttek a történetek, a sorsok, a tragédiák, a fájdalmak és a sebek, jöttek a nála mindig nagy kezdőbetűs Ember történetei. Például az 56-os mosonmagyaróvári sortűz áldozatairól. A magyarrá lett svábok kitelepítéséről. A pajtába zárt zsidó halálmenet pokláról, elpusztításáról. A cseppekben is Közép-Európáról. A világmindenségről. S mindig a hazának erről a kicsi szögletéről. Az őseinkről, a barátainkról és ellenségeinkről. A legapróbb cseppekben is: az Emberről.

Jellegzetes műfaja a tényirodalomból kitágított írói elbeszélés és a kisregény volt. Ez a társadalmi, történelmi alapokra épített dokumentatív szándékú műfaj egyik ágán nála a szociográfiához, a másikon a történelemtükröző, olvasmányos regényhez kapcsolódott. Reisinger Attila sorsokat, történelmet, fájdalmakat, szenvedéseket írt meg, bennük hazaszeretet, emberszeretetet dokumentált; nem szociográfiákat írt, hanem fikciókkal is telített regényeket, de a sorstények, a szociografikus érdeklődés mindig ott lüktetett bennük.

Felröptető kisvilágaként – amiként Illyés Gyulának a Közép-Dunántúl, Veres Péternek az Alföld, Tamási Áronnak a Székelyföld szolgált életanyaggal – neki a tőle olyan sokszor hallott nevű kicsi föld, az északnyugati gyepűk, Hegyeshalom és környéke adta a sorsalapzatot. Műveiben az itteni svábok, zsidók, magyarok élettapasztalata, történelme tárult föl hitelesen és megrendítően, nagyjából az első világháborútól máig.

De a Kisalföldről származó emlékek sugárzása nem maradt meg a szűkebb tájhaza határai között. Ennek emberalakjai, történelme, emlékösszege csupán az origót adta, amelynek centrumából világértelmezése antropológiai érdekűvé tágult. A lokális helyszínekből utak nyíltak a nagyvilágba, például Németország, Szibéria, Észak-Amerika terepeire, ahogyan a Rába, a Rábca legkisebb kiöntéseiről, vizeinek tükréről az égig képes csillanni a holdfény.

Tisztelt Irodalombarátok! Reisinger Attila egyik művében, A háború foglyaiban a szibériai fogolytábort megjárt, s az orosz polgárháború kegyetlen eseményeibe sodródott hegyeshalmi embernek a tábor körzetébe vetődött farkas lesz a maga hányatott sorsát és környezete vad erőit egyaránt kifejező létállapot-tükörképe. Kockás füzetébe, naplójába rögzített szavai is ezt a jelképes tartalmat viselik: „Kezünkben a csajkával álltunk a sorban, amikor megláttam a farkast. A vérszag hozhatta oda. Óvatosan lépkedett a töltésen, aztán felment az időtől megfeketedett gerendahídra. Amikor a túloldalra ért, megállt, ránk nézett, majd továbbment, s eltűnt a fák között. A margóra később ceruzával ezt írta: Azon a reggelen az őshonos vadállat s az elvadult ember találkozott…”

Ez a farkas visszatért aztán abból a fekete sors-erdőből, a kozmikus és kaotikus sötétségekből, és jó másfél éve kezdett el ólálkodni Reisinger Attila otthona körül. Itt már nem az elvadult embert, hanem a borzalmas emberi emlékeket – magyarokról, svábokról, zsidókról, oroszokról, németekről és másokról – a feledésből kiszakító, és a világ tekintete elé emelő, műveiben tudatosító embert kereste. 2025. január 14-én pedig elragadta, de legyőzni sem betegségében, sem szenvedésében, sem pedig az e földről való távozása után nem tudta, mert mindaz, amit regényeiben leírt, az már kitéphetetlen az időből. Az itt maradt, nekünk maradt és ránk maradt örökség: figyelmeztetés, szeretet és üzenet.

Mert emlékeztetnek e művek az innen ezer okból a nagyvilágba indulókra, az új életbe vagy a halálba menetelőkre, a hazájukból menekülőkre, az innen kivertekre s az innen boldogan megszabadulókra, az éppen erre járókra és az ide hajtottakra, az űzöttekre és az erre a földre akaratuk ellenére vezényeltekre. Emlékeznek a születéstől a halálig itt maradókra. S emlékeznek a csizmában vagy mezítláb járók tetteire, hogy sem érdem, sem dicsőség, sem áldozat, sem pedig bűn, gyalázat és szégyen ne maradjon kimondatlan, megíratlan, tudatosítatlan.

Tisztelt Emlékezők! Reisinger Attila barátai a halála utáni napokban Hegyeshalmon egy művelődési házban összejöttek, és egy pódiumra lépve emlékeztek róla. Mindenki elmondta a vele kapcsolatos emlékeit. Megnevezte hiányának fájdalmát. Felidézték lépéseit, szavait. Közülük Mészely Réka újságíró az egyik legtömörebb Reisinger Attila-portrét adva ezt fogalmazta meg: „Volt egy közös hobbink: a gombák szeretete. Ha többet talált, keresett és hozta a családunknak az óriáspöfetegeket, melyekből sokszor még a szomszédoknak is jutott. Hegyeshalom környékének nemcsak történetét, az ott élőket ismerte jól, hanem ahogy mondogatta, minden fát és bokrot is.” Eddig az idézet.

De vajon vannak-e ott bokrok, fák és óriáspöfetegek, ahol most Reisinger Attila jár? Mert ha vannak, bizonyosan ott is szétosztja, amit talál, odaadja, tenyerén nyújtja őket – ahogy nekünk az egész életét s életművét – az égbe menekülteknek, az ott bujdosóknak, az abban a világban végre-valahára otthonra lelteknek, az egykori lázadóknak és a kifosztottaknak: írásai hőseinek.

Reisinger Attila, hát adakozz még sokáig az evilágban is: beszélj hozzánk és a mindig új nemzedékekhez regényeiden, elbeszéléseiden át. Minél többen értenek meg, annál jobbá válhat itt ez a világ.

Régi barátod, a Magyar Napló újraalapító főszerkesztője, számos könyved kiadója, a tőled csupán öt évvel idősebb, de csaknem tíz évvel korábban közülünk elrepült Oláh János Találkozás című epigrammájával köszönünk el tőled, s köszönjük meg Veled történt találkozásaink értelmét, értékeit:

„Előttem állsz,
mintha itt sem volnál.

Szólok hozzád,
mintha nem te volnál.

Nem talállak,
mintha velem volnál.”

Tisztelt Reisinger Attila! Kedves Attila! Köszönjük életedet!”

Dr. Jánosi Zoltán
Fotók: Orosz Sándor