Például az észt kortárs komponista, Arvo Pärt életéről és konkrétan a zenéjéről is született egy kivételes képregény, amit magyarul is olvashatunk, és meglepő, de működik imaginatív hatást kifejtő vizualitásával, Joonas Sildre író-rajzoló tehát megbirkózott a feladattal. De ezt csak médiumigazoló kitérőként citáltam ide, a főágként értelmezhető biografikus megközelítésben a muzsikusok karrierjére és viselt dolgaira helyeződik a fókusz, ezek legtöbbje igyekszik a tények közül válogatva építeni fel hatásosnak szánt elbeszélésmódját.

Az amerikai Rock ’n’ Roll Comics dokumentarista-dráma narratívájú biopicban volt érdekelt, 1989-93 között 63 füzetet jelentettek meg, volt is már szerencsénk egyhez magyarul, a The Cure kapta meg a Comicsmania-tól a betervezettek közül a felütés bizalmát, ami érthető: egyszerre akartak kinn és benn helytállni, a veretes dark-wave banda vitán felül minőségi étek, a kiadó munkatársai is rajongják, ráadásul hazánkban is kellően népszerű. A most kihozott A Pink Floyd élmény című ötfüzetes kötet nagyobb vállalás, nagyobb üzleti reményekre is tarthat számot: értelemszerűen a többgenerációs alapvetésként fungáló angol banda, több mint háromszázmillió eladott lemezével, nagyságrendekkel komolyabb rajongói, azaz fogyasztói bázissal rendelkezik bármilyen alternatív, underground zenekarnál. Ez utóbbi jelző azért is érdekes, mert ők maguk is így kezdték, a hagyományos rockot pszichedelikus, szándékoltan kísérletezős hangzásokkal és hangszerelésekkel felépített zeneiségük valóban más alapokról lett indítva, mint a hatvanas évek második felében a legtöbb beat és egyéb gitárzenekaré, legfeljebb néhány szintén pszichedelikus folk- és rockzenekar élt hozzájuk hasonló eszközökkel és szándékkal. Igaz viszont, hogy ezt a jól behatárolható kört a Pink Floyd elég gyorsan ki is nőtte, és néhány máig überelhetetlen lemezt követően sztárstátuszba léptek.

A sztori nagyjából ismert: a kezdeti szárnypróbálgatások után Syd Barett, a valaha élt egyik legjobb rockszerző, olyan dalsorozatot hozott össze barátaival, amit később már sem maga a Floyd, és senki más sem bírt megismételni. Az persze tény, és ez a képregényből is jól lejön, hogy Barett után is születtek még izgalmas és örökbecsű darabok, amelyek bevallottan a mentálisan egyre inkább leépülő, a zenekar ügyeiből lassan kihúzódó barátjuk szellemében fogantak, vagyis lelkületének megtermékenyítő utórezgései nélkül minden bizonnyal nem is léteznének. Ezt a hatást a többiek bevallottan még egy évtized elteltével is érezték. Amikor pedig már végképp kezdett minden szétcsúszni, ki erre, ki arra letérve/továbblépve próbálta fenntartani a zenekar potenciálját, örökségének maradékát, rosszabb esetben csak nagy idők látszatát. De most, kezünk ügyében a képregénnyel nem az a tisztünk, hogy a Pink Floyd életművének zenei minőségét mi magunk értékeljük, megteszik azt helyettünk a sztoriban felbukkanó klubvezetők, menedzserek, producerek, a bekandikáló rajongók és maguk a tagok, az ő közös sorsuk pedig a végtelenített szappanoperai küszködés és egóméregetés.

Jay Allen Sanford író legfőbb narrációs támasza a külső-belső huzavona, a folytonos elégedetlenkedés, egymás leszólásainak és a szerzőiség megkérdőjelezéseinek részletezése. Teljesen mindegy, mi hol zajlik éppen, mely mellékszereplők ilyen-olyan bevonásával, mert nemcsak a bandán kívüli figurák a statiszták, szinte maguk a zenekari tagok is, ugyanis ebben a kitartó küzdelemben majdnem mellékessé is válik minden, aminek egyébként fontosnak kellene lennie, és nemcsak a zene, hanem például az egymás iránti odaadás, ezek hiányában viszont nagyjából egy tragikus felhangokkal terhelt görög drámában érezhetjük magunkat. A két összeférhetetlen antagonista David Gilmour és Roger Waters, hozzájuk képest a dobos és a billentyűs, Mason és Wright, művészi kiteljesedésben csak afféle másodhegedűsök. A pár évvel a megalakulást (azaz Barett 68-as kiszállását) követően csatlakozó Gilmour szeretne Watershez hasonló mértékben belefolyni a koncepciókba a zeneírás mellett, Waters viszont mindent a kezében akar tartani az utolsó szögig. Ez az elmérgesedés, mint ismeretes, egy idő után a teljes különválásig és bírósági perpatvarokig fokozódott. Szóval ebben a sztoriban a dráma olyan horderejűvé növekszik, hogy az ember el is bizonytalanodik: érdemes-e egyáltalán rockbandát üzemeltetni, ha ennyire nehéz kiélvezni még a jó minőségű zenét és a beérkező sikereket is…

És igen, mindig a dráma szélsőértékei az irodalmi csemege, a zenét magát és a szétáradó boldogságot eleve nehéz ábrázolni. A sikert még hagyján, a képregény tele van koncertek körüli felhajtással, színpadon gesztikuláló muzsikusokkal, örvendező népekkel és csinos csajokkal. Velük főleg, Ken Landgraf rajzoló bizonyosan nőifenék-mániás, mármint elsősorban farmeros kiszerelésben, akkor is lebzsel a panelek jó részén egy-két nő, a kamerának gyakran háttal, amikor semmi nem indokolja; persze meglehet, hogy Landgraf mindössze a rockzenekarok körül legyeskedő groupie-létet akarta nagy odaadással megörökíteni. Ő egyébként képzett és tapasztalt képregényes, a Marvelnek és a DC-nek is rajzolt akkortájt, így bármilyen szögből és kameraállásból képes volt karaktereit beállítani és megmozgatni. Kicsit kell ugyan figyelni, hogy a sok hosszú haj, bajusz és szakáll közül kihámozzuk, éppen ki van színen és kivel, mert a beidézett évtizedek ruházatától és arcszőrzeteitől már némileg elszoktunk, de segítségként többnyire meg is neveződnek a szereplők. És bár, ahogy fentebb már tárgyaltuk, a Floyd pszichedelikus hangvételét csak módjával ábrázolja, néhány montázsszerű panelben azért megpróbálja elkapni az acid-érzést. Sanford egyébként a magyar kiadáshoz írt egy külön bevezetőt, alaposan kirészletezve egy korabeli, be-LSD-zve átélt Pink Floyd koncertélményét, valamint a zenekar vicces bosszúját az engedély nélkül készített és megjelentetett képregény miatt. Ezen felül a 91-91 közti öt füzet a 2010-es gyűjteményes kiadáshoz (ez lett alapul véve a magyar verzióhoz) kapott még néhány utótörténeti pluszoldalt.

És hogy végre a címbeli kérdésre is megnyugtató válaszolt adhassunk: igen, a zene nagyon is számít, Akselinek legalábbis, a Perkeros nevű fiktív finn avantgárd metálbanda önképzavaros, sőt, a hangok mögöttes/fölöttes spiri-töltetét is érzékelő, ilyesféle összhangzatokat előállítani képes énekes-gitárosának mindenképpen. A Perkeros (Gabo Kiadó) a zeneközpontú képregények azon ága, ami szorosan ugyan nem tartozik a zsánerbe, de olyan alkotó műve, aki egyrészt maga is bír zenészmúlttal, és része a színtérnek. Ráadásul képregényalkotóként is tapasztalt: a skandináv metál életérzést a rendkívül élvezetes (és magyarul is megjelent) Belzebubs képregénycsíkokkal járta körül. JP Ahonen író és rajzoló a Perkeros-szal továbblépett a vicces helyzetkomikumokra épülő párpaneles stripektől a többfüzetes történetmesélős képregényig, és nem is csak egyedül melózott rajta, író és rajzolótársa az a K. P. Alare, akivel korábban közös zenekart is működtettek, szóval mindketten nagyon jól tudják, hogy miről akarnak mesélni. És a legjobb hír: a hogyanban is vérprofik.

Aki egyébként ismeri a Belzebubs valamelyik verzióját, arra számítson, hogy bizonyos vizuális hasonlóságok mellett a Perkeros közelebb áll az animációk eklatánsabban rajzolt, egyértelműen vonalazott és kerekített világához. Ettől a fajta stilisztikától valamiért az ember jobban el is várja a karakterállandóságot, a dinamikus mozgatást, az érzelmeket evidensen lekövető mimikát, a karikírozóbb személyiségvezetést, talán mert így szocializálódtunk, és ahhoz vagyunk szokva, hogy a rajzfilmek nagyja ügyel a jól lekövethető folytonosságra. Ezzel együtt Akseli és bandájának története mégsem igazán stilizált, a hátterek kidolgozottsága, az életszerűre komponált panelek, az egész képregény sűrű atmoszférája, a hangulatfokozó színezés a jól felépített karakterekkel és profin narrált történettel nagyon egyben van, igazából meg is kívántat valamiféle folytatást, vagyis mivel maga a sztori rendesen lezárul, a szerzők simán gondolkozhatnának mappasorozatban: minden kör egy újabb zenész vagy banda kalandja lehetne, amiben megharcol külső-belső ellenségeivel.

Szóval Akseli, az álmodozó (majdnem ADHD-s), céljaihoz görcsösen ragaszkodó gitáros, bandája szekerének megveszekedett tolója és egyben kisiklatója, pont ugyanazt csinálja saját életével, mint egész környezetével: végsőkig megnehezíti. Ez a folytonos szociális és személyes halálugrás egyszerre vicces és drámai, néha már-már tragikus felhangokba torkollik, de a vérbő párbeszédek és sodróan látványos vizualitás még akkor is kihúz a csávából, amikor minden összeomlani látszik. Pedig a tennivaló egyszerű, vagyis annak látszik: össze kell rántani annyira a bandát, hogy alkalmas legyen a vágyott Októberfeszten való szereplésre, a szervezők ráharapjanak. Ebben egyébként komoly szerep hárul az új, tehetséges énekesre is, mivel Akseli bár remek gitáros, varjúhangja elijeszti még a rajongókat is. A legnehezebb az egészben, hogy mindeközben Akseli ne játssza el végleg a többiek türelmét. Mivel pont ez nem megy, a bajok csőstül jönnek: barátnője féltékennyé válik a banda billentyűs (és tervezőgrafikus) nőtagjára, Uljára, aki egyébként valóban bejön Akselinek, közben a banda másik gitárosának is kezd elege lenni a sok felesleges idegességből és elégedetlenkedésből; Medve, a banda dobosa is kezd lelkileg megcsúszni, ami ráadásul érthető a hideg beálltával, hiszen a koma valóban egy téli álomra készülődő barna maci. Akinek egyébként néma mondandóit egyedül a túlkoros, állandóan bölcselkedő basszeros hippi, Kervinen érti, aki saját bevallása szerint együtt zenélt a hatvanas évek nagyágyúival, és óva inti a zenekart a mágikus hatású hangok használatától, mivel jól emlékszik középkori szerzetesi létállapotára, amikor is ő maga élt vissza ilyesmikkel. Ahonen és Alare tehát nem ódzkodik beemelni természetfeletti elemeket, mivel pedig ez természetes lazasággal megy nekik, és az ilyesmi eleve belefér a finneknél (mintha ők még közelebb állnának a természeti erőkhöz és a mágikus világokhoz), így valójában mi, olvasók sem igazán csodálkozunk ezeken. És ha még nem mondtam volna, a banda tagjainak végül a sötétség rockzenészeknek álcázott seregével is meg kell küzdenie, és ami a legfurább, hogy még ettől sem érezzük igazán úgy, mintha valami fantasyba keveredtünk volna. Egy jól megírt felnövéstörténet sokat elbír. Tényleg remélem, hogy van még ott, ahonnan ez jött.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu