A Meg ne fulladj egy pohár vízben pont ezt a kényes egyensúlyt borította fel, és valósággal átszabta a napi programomat is. Évente akad néhány olyan könyv, ami miatt a kávészünet inkább olvasószünet, amikor ebéd helyett napi menü van, illetve nem érzem, hogy világvége, ha kimarad az esti futás, és a megszokottnál később fekszem le. Pont ezekből a jelekből tudom, hogy valami rendkívülire bukkantam, és rendszerint ezekből a könyvekből lesz év végén a best of javaslatom. Sok van még az év végéig, de úgy érzem, megtaláltam azt a könyvet, amelyik velőig hatolt, és még ha nem is ez lesz majd az év legjobbja, annyi biztos, hogy nagyon magasra emelte a lécet.

„A nevem Cara Romero, és azért jöttem ebbe az országba, mert a férjem meg akart ölni.” Ezzel a bevezetővel indít a szerző, Angie Cruz, és ezzel azonnal felkelti az olvasó figyelmét. Ez a figyelem fennmarad a továbbiakban is, nem lankad, erre esély sincs. A kezdeti in medias res után sem csendesedik el a történet, Cara csak mesél és mesél, rendszerint addig, amíg ki nem fogy a szuszból, és kér egy pohár vizet, vagy pedig lejár a számára biztosított idő. Cara ötvenhat éves, ezért vehet részt a Szenior Munkaerőpiaci Programban. Agresszív férje elől menekült a Dominikai Köztársaságból az Egyesült Államokba a kisfiával együtt. Egyedülállóként nevelte fel a fiát, mégsem voltak egyedül. Ő ugyanis nem csupán a regény főszereplője, hanem lakókörnyezete mozgatórugója is, amint erre fokozatosan rájövünk. Az ő elbeszélése alapján ismerjük meg a többieket (a szomszédokat, La Vieja Caridadot, Lulút és a többieket, a testvérét, Ángelát és családját, Fernandót, a fiát), és csak az ő perspektívájából értesülünk az eseményekről. Az elbeszélések technikailag egy párbeszéd részeit képezik Cara és a számára kijelölt tanácsadó között, de az olvasó csak az előbbi hosszú monológját olvassa. A tanácsadó reakcióira és az általa mondottakra is csak következtetni lehet.

Cara beszámolójából megtudjuk, hogy egy gyárban dolgozott, amíg az be nem zárt a 2007-es gazdasági válság idején. Azóta munkanélküli és segélyből él, azért vesz részt a programban, mert szeretne újból munkába állni. Érdemes hangsúlyozni, hogy Cara munkanélküli, azt viszont nem lehet elmondani róla, hogy ne dolgozna. Egy ideje gyakran halljuk a láthatatlan munka kifejezést, rendszerint a nők által végzett munkát illetik ezzel a kifejezéssel. Pontosan ezt csinálja Cara is. Gyerekekre, sérült személyre és idős személyre vigyáz. Bevásárol, takarít, főz másokra, a kutyájukat sétáltatja, a gyerekeiket hozza el az iskolából. Dolgozik, fizetetlenül, és állásajánlatokat utasít el, hogy továbbra is el tudja látni ezeket a feladatokat. Nem csoda, hogy könnyen a szívünkbe zárjuk ezt az erős, segítőkész, borzasztóan makacs nőt. Isszuk a szavait, figyelmesen hallgatjuk a tanácsait, amelyekkel nem fukarkodik: hogy olyan férfit válasszunk, aki jobban szeret minket, mint mi őt. Hogy igyunk napi két bögre zöld teát, hogy karban tartsuk az agyunkat. Hogy a hosszú élet titka, ha naponta legalább tíz percet napozik az ember. Hogy a gyerekekkel gyengédnek kell lennünk, különben örökre elveszítjük őket. Hogy „Segítséget felajánlani, oké. Tolakodni nem.” Mindezeket humorral teli elbeszélése során tanítja, sőt utasítja. Igen, szándékosan ezeket az igéket használom – a javasolja túl puha, túl megengedő. Cara sokkal inkább szentírásként követi a saját elveit, és másokat is erre próbál rávenni. Ez a rigid attitűd jellemző rá, és fájdalmas veszteségeket él át emiatt. A testvére, Ángela mutat rá erre: „Meg kell tanulnod máshogy szeretni, mondta. Muszáj.”

Most, hogy a történet végére értem, az egyik szemem nevet, a másik sír kifejezést érzem a legtalálóbbnak. Mert nevetünk, hogyne. A nyelvi fordulatokon, az elmesélt helyzeteken. De olykor fájdalmas üzenet is megbújik egy-egy elbeszélésben. „Megtanítottam Fernandonak, mit csináljon, ha a policía megállítja. Ha megkérdezik, hova megy. Vagy mit csinál. Vagy honnan jön. Megmondom, hogy ne kiabáljon, és ne káromkodjon. Legyen udvarias, és mindig lássák a kezét. Vegyen mély lélegzetet, és kérdezze meg, most le vagyok tartóztatva? Kérdezze meg, elmehetek szabadon? És semmi körülmények közt, soha ne induljon el, amíg a policía azt nem mondja, hogy oké, mehet.” Nehéz szívvel olvassuk ezt, hogy a bevándorlók számára a rendőrség csak egy újabb veszélyforrás, nem pedig a bizalom, a menedék, a segítség intézményesített formája.

A nyelvezet pörgős, humoros, és bőven tartalmaz spanyol kifejezéseket is. Ezek a szavak nincsenek sem lábjegyzetben lefordítva, sem a könyv végén nem találunk szótárat. Számomra nem volt zavaró (hiszen spanyolul is olvasok), de elképzelhető, hogy kellemetlen lehet, ha az olvasónak meg kell szakítania az olvasást, hogy egy fordítóprogram segítségével pontosan, szóról szóra megértse a szöveget. Nem olyan gyakori, hogy ne lehessen érteni, egyébként sok helyen ki is lehet következtetni a jelentésüket. A spanyol szavakkal tarkított mondatok hitelesebbé tették a karaktert, hűen adták vissza egy idősebb, Egyesült Államokban élő dominikai nő beszédstílusát: „És amit Walter mond, az siempre helyes, de rarónak lenni, amilyen az el flaco, az nem ajándék – az egy életre szóló szenvedés.” Egyetlen spanyol szót találunk, amit Cara elmagyaráz a tanácsadónak, ugyanebben a bekezdésben kapunk magyarázatot a könyv címére is: „Desahogar: nem belefulladni, addig sírni, hogy már egyáltalán ne kelljen sírni. (…) Amikor Ángela látta, hogy sírok, azt mondta, meg ne fulladj egy pohár vízben.”

A gazdasági válság, a munkanélküliség, a homoszexualitás és a családon belüli erőszak mind olyan témák, amelyeket a felnőttek könnyebben feldolgoznak, ezért inkább nekik ajánlanám ezt az olvasmányt. A fiatalok hasznos életvezetési, sőt praktikus interjúfelkészítő tanácsokat is kaphatnak, az idősebb korosztály pedig bíztatást kap arra, hogy tanulni, fejlődni mindig lehet, és az újrakezdés sem lehetetlen. Végül, de nem utolsó sorban pedig a nőknek (korosztálytól függetlenül) megerősítés abban, hogy láthatatlan munkájuk igenis hasznos, szükséges, értékes, és olykor elnyeri méltó jutalmát.

Angie Cruz 1972-ben született New Yorkban. Dominikai gyökerekkel rendelkezik, ezért gyakran utazott a Dominikai Köztársaságba. A Pittsburghi Egyetem docense, emellett az Aster(ix) folyóirat alapítója és főszerkesztője. Magyar nyelven jelenleg ez az egyetlen elérhető regénye, de nagyon remélem, hogy a közeljövőben a többi regényét is olvashatjuk anyanyelvünkön (Soledad – 2001, Let It Rain Coffee – 2005, Dominicana ‒ 2019).

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com