Már az ókori mezopotámiaiak is tudták, hogy nagyjából 360 naponta a csillagok ugyanoda kerülnek az égen, és valószínűleg ehhez vezethető vissza az idő 60-as egységekre bontása (perc, másodperc), valamint a kör 360 fokra osztása. Az év hosszát végül sikerült pontosítani, és az eredmény 365 nap lett. A hónapok számítása a Hold fázisaihoz vezethető vissza, így kialakultak a 30 nap körüli „holdnapok”, azaz hónapok. Ezek az égi időmérő eszközök adottak voltak, felhasználásuk nagyon logikus döntés eredménye. A legkülönösebb időegységünk a hét. Hogy miért nem öt-, hat- vagy tíznapos egységek alakultak ki, gyakorlatilag megmagyarázhatatlan, bár talán a Földről szabad szemmel látható hét „mozgó” égitest (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) lehet az oka. Mindenesetre mikor a francia forradalom során megpróbálták a köztársaságiak bevezetni a 10 napos hetet, a kísérlet elbukott, bármennyire is jó ötletnek tűnt elviekben. A 24-es (pontosabban 2x12-es) osztatú napot szintén az ősi közel-keleti kultúráknak köszönhetjük, bár sokáig az óra hossza változott. Évszázadokon át akár nyár volt, akár tél, a nappalt és az éjszakát is 12-12 részre osztották. Így télen egy éjszakai óra kétszer olyan hosszú lehetett, mint egy nappali óra és vice versa. Nem csoda, hogy végül ez egységesedett, és az óra tényleg „egyórás” lett, igaz, ez már későbbi fejlemény.

A mai naptárunk alapját képező mezopotámiai, egyiptomi, görög és római mozaikokat végül Julius Caesar és ezzel megbízott csillagásza, Szoszigenész volt kegyes összerakni nekünk működőképes rendszerré, akinek idején a rómaiaknak már komoly gondjaik akadtak az addigi naptárukkal. A problémát az okozta, hogy a csillagászati év – vagyis az időtartam, amíg bolygónk megkerüli a Napot – valójában nem 365 nap hosszúságú, hanem durván 365 és egynegyed. Ezek a negyednapnyi eltérések aztán egész napokká növekedtek, míg a napok hetekké, majd hónapokká váltak, és végül már az évszakok nem követték a hónapokat. Mikor Caesar Kr. e. 49. január 10-én seregével átlépte a Rubicon folyót, akkor az a januári nap például – bármennyire hihetetlen számunkra – őszre esett… Caesar maga vette kezébe a naptár megreformálásának kérdését, és igen drasztikus megoldásokkal sikeresnek bizonyult ez a kísérlete. Az egyiptomi csillagász segítségével kialakított új naptárat a diktátor Kr. e. 45. január 1-ével vezettette be, és méltán kapta róla a Julián-naptár nevet. Hogy az évszakok harmóniába kerüljenek a hónapokkal, a Kr. e. 46-os esztendőt – amit persze akkor nem hívott így senki – 445 naposra nyújtotta, és elrendelték, hogy ezentúl 4 évente egy szökőnapot kell beiktatni az évbe. Ez hosszú időre hozzáigazította a kalendáriumot az évszakokhoz. A korabeli tudomány csúcstermékének tekinthető naptár kiválósága mellett azért a jövőre nézve mégsem volt mentes a hibától. Ugyanis a csillagászati év nem pontosan 365 és egynegyed napos, hanem ennél 11 perccel rövidebb, így Caesar halálát követően lassan, de biztosan ismét tolódni kezdtek a dolgok, 122 évente 1 nappal. 1582-re konkrétan 12 nap és 40 percet tett volna ki az eltérés, bár az akkori mérések szerint csak 10 nap volt a különbség ténylegesen. Hová lett két nap?

Többek közt ez a kétnapos különbség adta az ötletet Heribert Illignek, mikor kiötlötte a „Kitalált középkor” koncepcióját, amely szerint a 614 és 914 közötti történelmi időszak nem is létezett, pusztán a korabeli uralkodók érdekei miatt iktatták be ezt az időszakot a történelembe. A hipotézis – nomen est omen – ötletes, ámbár teljességgel képtelenség lett volna egy ilyen összeesküvés megvalósítása és koordinálása a gyakorlatban; olyan korban, amikor az emberek heteket-hónapokat utaztak Európa egyik végéből a másikba… Illig nyakatekert összeesküvés-elméleténél sokkal egyszerűbb az a megoldás, hogy valamikor a késő ókor (forrásokban szegény) időszakában volt már egy kétnapos korrigálás, csak ennek ténye nem maradt ránk. 1582-ben mindesetre a 10 napos bibit ki kellett javítani, mert a különbözet kezdett zavaró lenni.

A feladatot ismét Róma vállalta magára, akárcsak 1628 évvel korábban, igaz, diktátor híján ezúttal a katolikus egyházfőre és tudósaira maradt a megoldás keresése. XIII. Gergely pápa (1572‒1585, a képen) végül több évtizedes konferenciasorozatot követően Cristopher Clavius német jezsuita matematikus megoldási javaslatát fogadta el, és az Inter gravissimas kezdetű bullájában kihirdette az új naptárt. Az általános téveszmével szemben a katolikus egyház nem volt tudományellenes (időnként elkövetett hibái ellenére), sőt a korszak csillagászainak zöme vagy maga is egyházi személy volt, vagy pont a pápa anyagi támogatása mellett dolgozott (mint például Galilei). Az új naptárban a korábbi szökőnapok rendszerét átalakították, ezentúl a kerek százas évek közül csak a 400-zal oszthatókat hagyták meg szökőévnek (2000-ben például emiatt volt szökőnap, de 2100-ban nem lesz), emellett eldöntötték, hogy ugrani fognak a naptárban, és 1582. október 4-ét nem október 5., hanem 15. fogja követni. Így állhat elő például az a furcsa helyzet, ha megkérdezik tőlünk, hogy „Mi történt 1582. október 10-én?”, akkor a helyes válasz az, hogy „Semmi”. Hiszen ilyen nap nem létezett. Legalábbis utólag már nincs ilyen. Az oka e furcsa megfogalmazásnak a következő: mivel a naptárat nem mindenhol vezették be egy időben, így természetesen léteznek dokumentumok, amelyeket 1582. október 10-én kelteztek, de történelmileg még sincs esemény, amely visszamenőlegesen nézve ezen a napon történt volna. Nemcsak az idő, de a naptári időpont is relatív…

A Gergely-féle naptár bevezetése nem volt zökkenőmentes, mint említettük már. Míg a katolikus államok azonnal vagy a következő években átvették, addig a pápistáktól rettegő protestánsok ódzkodtak az újítástól, hiába volt az jó. Poroszország 1610-ben, Dánia, Norvégia és Svédország csak 1700-ban állt át a használatára, Nagy-Britannia még később, 1752-ben, a protestáns svájci kantonok némelyike pedig csak 1798-ban. Az ortodox államok pláne lemaradtak. Oroszország 1918-ban, Románia 1919-ben, Görögország 1923-ban vezette be a naptárat. Hogy hazatérjünk: a Királyi Magyarország 1587-ben csatlakozott a naptárreformhoz, míg az Erdélyi fejedelemség 1590-ben vette át. Mára általánosan ez a használt naptár, noha ma is használnak más időszámítási rendszereket. A Gergely-naptár, amennyire csak lehetett, megoldotta a kérdést – bár kisebb javítások azóta is előfordultak ‒, és minőségét jelzi, hogy legközelebb jelentős korrekcióval 4800 körül kell majd foglalkozni. Addig még azonban van egy kis időnk…

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Kerényi Dénes: Sötét középkor? Bp.: Kairosz, 2010; rubicon.hu 1; rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.