Míg Orwell szintén klasszikus társadalmi szatírája, az Állatfarm a társadalomszerkezeti igazságtalanságok legszűkebb fókuszán belül mozog, és csak a vége felé kunkorodik vissza, hogy saját farkába harapjon, jelezve: legyenek bár látszólag ellenségek a különböző országok vezetői vagy a belső pártok, a hatalmasok igenis egy húron pendülnek, minimum az állandó igénnyel zajló újrafelosztások alkalmával, addig az 1984 ezen már túllépett, és az arctalan hatalom jegeces rettenetét bolygóméretűvé tágítva számol le a szabadság illúziójával szociális és egyéni szinten.

Az Állatfarmot látszólag beazonosíthatjuk ismerős rendszerek kereti közt is, gondolhatunk rá a bolsevik diktatúra tükreként, összecsenghet az előbbi bon mot például A tanú börtönös jelenetével, amikor a főhős kivégzésének elmaradásakor a fegyőr fanyarul jegyzi meg: „Egy brancs maguk, ne is tagadja”, de óriási tévedés lenne hosszú távon elintézni politikai oldalszűkítéssel, a polgári világkép félelmében ugyan támaszkodik barát- és ellenségképre, amit a hatalom kezdetektől ki is használ, miközben ez a játék párt- és rendszerfüggetlen. És bár maga Orwell is hivatkozott a késő negyvenes évek Angliájának helyzetére, mégsem gondoljuk azt, hogy a regény beton-szürke közélet-architektúrája, aminek keretei közt szándékoltan elszegényedik például a nyelv (hiszen az újbeszél már önmagában elég, hogy a dolgok finomságait, árnyalatait, gazdagságát, sőt, szépséget és jóságát a maga összerendezett sűrítéseivel visszavonhatatlanul kivonja a személyes és a társas életből), az a kor rögvalós környezete lett volna. És a nyelvmetszés tébolya még csak egyik eleme a végső megfosztásnak, a szociálisból kiirtódik a nemiség, a szexualitás öröme, az érintés csodája és gyógyító ereje, a gyermekek önfeledt játéka, vagyis még ez pontosabban megmarad, csak hogy a gyűlöletfaktor minél fájdalmasabb hátba szúrássá váljon a feljelentésekkel, a szomszédok és a szülők bemószerolásával. Mindenki mindenkinek gyanús, a kikapcsolhatatlan tévék megfigyelnek, és ott az időtlenné vasalt plakát: „A Nagy Testvér szemmel tart”. Miközben az sem számít, létezik-e egyáltalán az ábrázolt pártvezér, zajlik-e bármiféle háború a másik két világbirodalom ellen. Ebben az egész emberiséget benyelő rémutópiában (és bár három világhatalom harcol egymással, mi pedig az óceániaiban járunk, de önmagában ez sem fontos) bűn és halálos veszélyforrás az irodalom, a míves régiség, a szabad beszélgetés, a másikra való kedves ránézés, a gondolat. Mondhatni bármilyen gondolat. A Párt három acélszilárd jelmondata („A háború: béke”, „A szabadság: szolgaság”, „A tudatlanság: erő”) pedig az emberiségmúlt nagy megtartóerőinek cinikus kiforgatásai, tökéletesen alkalmasak a totális agymosásra, így a közös tudat hermetikus átprogramozására.

Aki pedig azt hinné, hogy mindez a mi valóságunkba úgysem képes átfurakodni, téved, és bár egy az egyben talán nem, de lényegét tekintve már a spájzban van: nyelvünk a kereskedelmi tévézés és közösségi oldalak korában tempósan egyszerűsödik és silányul, a szabatos közlés, az alapos magyarázat, a figyelmes odafordulás és egymáshoz szólás jellemzően félresöprésre kerül, akár ki is nevetődik, rosszabb esetben alpári stílusú becsületsértések áldozatául esik. Nem beszélve a politikai közbeszédről, bármelyik oldalt nézve, aki nem a véleményformálók gondolatait és szavait biflázza vissza betűhűséggel, az minimum gyanús. Mi ez, ha nem gondolatbűn? Ám ne tévedjünk meg, ez nem korkritika akar lenni, egyszerűen csak kor-, azaz kórkép, jelezve: az orwelli látomás nem valami tőlünk biztonságos távolban játszódó utópikus sci-fi, hanem olyan párhuzamos dimenzió, ami azért hasonlít a miénkhez. Csak abban a verzióban valamikor valami másképp alakult, lehet, hogy csak nüánsznyi, az egyik választáskor az okos pszichopata nyert és nem az érzőbb szívű. Aztán meglehet, hogy mindössze odébb tolódott valamennyit történelmi léptékkel ez az egész, és Orwell prófétálása csak a kort nem találta el pontosan, és még előttünk áll…

A 84 főhőse egy állami közszolga, Winston Smith, akinek annyi köze van a hatalmi struktúrák valódi ismeretéhez, mint bárkinek azon kívül, ő is csak úgy bukdácsol a szűkre szabott korlátok közt, mint a többiek, legfeljebb gyanúsabb náluk, mivel azon kevesek egyike, aki még annak ellenére is emlékszik az élhetőbb időkre, hogy már számára is csak elfoszló ködkép a múlt. Félő, hogy a soros gyűlöletbeszéd-ünnepek, vagy csak egy ártatlannak tűnő régiségboltba tett betérő alkalmával is lebukhat, és úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna, hiszen a történelemhamisítás napi rutin, a dokumentáló tárgyi források pedig folyamatosan újrakalibrálódnak. Teszem azt egyik nap már eggyel kevesebb sakkjátékos neve áll a táblán, a tízedik mintha sosem is létezett volna, „minden felvételt meghamisítottak, minden könyv, kép, szobor, utca és épület átnevezve, minden dátum megváltoztatva”. Smith az örök emberi megtestesülése: gondolkodik, remél, tarthatatlan életminőségeit próbálja apróságokkal színesíteni, így az sem véletlen, hogy egy fiatal nővel találkozva a szerelmet is megtapasztalja. Julia szertelen fiatalsága, pozitív lénye a minden körülmények közti jó közérzet fenntartásának mintapéldája. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy pengeélen táncol, de azt is tudja, hogy végső soron mindenki csak jól akarja érezni magát; a belső párt figurái például megtartják maguknak a valódi kávét, a jó falatokat és még ki tudja mi mindent. Így a lány inkább óvatos és tudatos, mintsem fél, és annak ellenére hódol a testi élvezeteknek, hogy közben tagja a nemiség ellenes ifjúsági ligának, ezzel a lángoló energiával pedig testi-lelki szinten feléleszti Winstont a tetszhalálból. Ide már a képregény alkotóját, Matyáš Namait is be kell kapcsolnunk, ha már adaptációról van szó: az 1984, a képregény (Troubadour Books) világát filmszerűen láttató vizualitással emelte túl a puszta szavak merevítette ólomnehéz kereteken.

Társadalmi horrorból költészetet fabrikálni tényleg magas művészi fok, olyan plusz rétegekkel látta el, mint: a lelki oldásokkal felérő érzelmi injektálások, az életszerű örömök üdítő felvillanásai, és még a mindennapok monoton rutinjait is többdimenziósan ábrázolja, egyszerre mosódik össze és különül el ember és tárgy, síkfelület és mozgás, gyűlölet és vágy, igazodás és elmozdulás. Namait látványosan vonzzák a társadalmi görbe tükrök, a megvalósult- és megálmodott disztópiák, a Csernobil képregényéből is átjött, hogy nem szimplán a szélsőértékek, azaz a visszavonhatatlanul eltorzult szociális viszonyok, mint önmagukba zárt monolitok megszállottja, éppen hogy az ember maga érdekli ezen zárványok közt, a labirintusokba lökött lélek végsőkig feszített ellenállása és kiútkeresése. Már ha létezik ilyen kilábalás egyáltalán, mert az óceániai Párt célja messze túlmutat a történelem összes eddigi despota rendszerén és intézményén, amelyek legszélsőségesebb esetben is megtört, belehazudó, de identitásukat belül továbbra is megőrző áldozatokat termelt ki, akik szabadsággal a szívükben, felkiáltással a szájukon lépték át a halál küszöbét. A Párt ellenben elmegy a falig: nem teremt mártírokat, akik az utána jövők számára éltethetik a reményt, itt a delikvens minden esetben saját magát csípve nyakon tér meg. Kimondásra kerül egy kulcspillanatban az is, amit ma már talán, annyi világégést követően mi is sejtünk: a hatalom nem az eszköz, hanem a cél. Ekkor már a mű aranymetszésében pánikolunk: Smith belökődik a kínok kertjébe, vallatója, O’Brien, a legképzettebb cézárdémonok szintjén forgatja ki áldozatát minden emberségéből, felszámoltatva vele a remény legapróbb morzsáit is, hiszen a lényeg, hogy saját magát zabálja fel, és tényleg elhiggye, hogy a Nagy Testvér a szeretet, a Párt a minden, aminek céljain és létén kívül az égadta világon semmi más nem létezik, még maga az ember sem.

Egyébként igen ijesztő lehet ekkora nagyvadat adaptálni, a bátorságon túl komoly írói véna szükségeltetik a felparcellázásához, majd a sűrített szöveget élő, lélegző, látványos és pontosan ritmizált grafikával kell kipányvázni. Persze a Csernobilból már felmérhetők voltak a cseh képregényművész kvalitásai: a térérzékeltetés, a beléjük helyezett figurák, a mozgások, a tömegjelenetek, a karakterállandóságok, a visszafogott és szélsőséges érzelmi ábrázolások, a finom vonalvezetések mind Namai kisujjában vannak. Úgy tömörít és von össze, hogy közben ráérősen bontja ki a részleteket, szükség esetén egy-két későbbi panelben visszatér olyan apróságokhoz és adalékokhoz, amelyekkel egyaránt tovább árnyalja a legkülönbözőbb összetevőket. Namai szerkesztői vénája legalább olyan hatékony, mint írói és grafikus énje, egyértelműen pontosan látja, minek hol a helye és milyen mélységig kell az adott lépéseknek beledolgozódniuk a mű egészébe – vagy jegyzethalmokkal dolgozik, vagy imaginatív szilárdsággal áll előtte a tabló, amire elég csak időnként odapillantania. Persze nem tudhatom, hogy mennyi erőfeszítéseibe került mindez, hány ősz hajszála képződött közben, elátkozta-e magát párszor merészségéért, alábecsülve a befektetendő munka mértékét, mindenesetre a végeredményen ilyesmiből semmi sem látszik, csak a bruttó tökély. (Itt jegyezném meg, hogy többek közt igen nagy meló lehetett a paneleken olvasható feliratok kicserélése magyarra, ami nyilván rengeteg grafikai belenyúlást igényelt, úgyhogy gratula a szerkesztőknek is.) Orwell klasszikusa megrázó erejű és megvilágosító remekmű, zsenialitása nem kétséges, Matyáš Namai adaptációja pedig simán felér az eredetihez, messze az egyik leghatásosabb képregény, amit valaha olvastam.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu