A hegedűművész a Győri Filharmonikus Zenekar tagja, nemrégiben a város önkormányzata A magyar kultúra napján elismerő oklevéllel tüntette ki negyven esztendős munkásságáért.

Nem kis idő egyazon munkahelyen. Emlékszik még a kezdetekre?

Mintha ma történt volna. A felejthetetlen néprajzkutató és zenepedagógus, Barsi Ernő bácsi járta az iskolákat, keresve a jó hangú kisdiákokat, ő választott ki engem is. Így kerültem a zeneiskolába, hétévesen még szolfézst tanultam, egy esztendőre rá kezdődhetett a hangszeres képzés. A hegedűvel jegyeztem el magam, ma is ezen a hangszeren játszom. Hogy miért? A családunk ezt engedhette meg magának, a zongorát mégsem vihettem haza az iskolából. Fúvós hangszeren oktatás pedig csak később kezdődik. De ez még nem jelentett végleges elköteleződést…

Ki volt téve más irányú csábításnak is?

Az igazság, hogy én a Kazinczy Gimnáziumot szemeltem ki a továbbtanulásom színhelyének, ám közbeszólt egy véletlen. Az adyvárosi játéktér egyik mászókáján ugráltam éppen, amikor meglepetésemre megszólított a szintén győri, a későbbi Erkel-díjas zeneszerző Reményi Attila, hogy hegedülök-e, mert látszik a hangszer nyoma a nyakamon. És ajánlotta a konzervatóriumot, ami szerinte egyike volt a világ legjobb zenei képzőhelyeinek. Hallgattam rá, szóltam a tanáromnak, aki meg is kérdezte, hogy honnan jött a pálfordulásom. Végül pótfelvételin feleltem meg, és innen egyenesnek tekinthető utat jártam be, az érettségitől egészen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskoláig. Az elvégzése után hívtak Pécsre, de megint közbejött…

…egy véletlen. Ugye ezt akarta mondani?

Nagyjából. Meghallgatott a tanárom, Pothof Csaba hegedűművész, a Győri Filharmonikusok akkori koncertmestere, Baross Gábor igazgató, és ott voltak a szólamvezetők is. Bekerülhettem a győri együttesbe. Akkoriban éppen kevés volt a fiatal, több az idősebb zenész, de befogadtak, lehetett tanulni. Hamar kialakult az életemnek a próbákhoz, fellépésekhez, turnékhoz igazodó rendszere. Sokat utaztunk, szerettem ezeket az eseményeket, bár hozzáteszem, korábban a Győri Leánykar tagjaként Szabó Miklóssal már Kanadát is megjártam. Hogy milyen volt a negyven zenekari évem? Szerettem a tagságot, nem vágytam a tuti szerepkörnél magasabb régióba.

Az utóbbi években sok változás részese volt. Hogyan élte meg ezeket?

A zenekar korábban is színvonalas működést, tudást bizonyított, de ha lehet, ez még tovább emelkedett a közelmúltban. Lényeges körülmény, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar szervezettsége igazodik a mai hazai és nemzetközi zenekultúra követelményeihez, egy időközben megújult zenekari tagsággal. Amely csapatként is együtt van, jó érzés akár próbákra is bemenni a Richter Terembe.

Mit szólt az elismeréshez?

Ketten képviseljük az idősebb generációt, valahol azért érezhető volt, hogy a zenekar megbecsüli a négy évtizedes lelkiismeretes, csapatcentrikus munkámat. Következetességem, szigorúságom saját magam felé a legnagyobb, és ebből nem engedek az idén sem. Nagyjából ugyanis egy esztendő választ el a nyugdíjtól, addig csinálom a dolgomat ugyanolyan elhivatottsággal, mint eddig. A zene szeretete, a muzsika hangja végigkísérte az életemet. Nagyjából nyolcvanan vagyunk a filharmonikusoknál, így talán egy-nyolcvanad részben is hozzájárultam a zenekar fejlődéséhez.

Mohay Gábor
Fotó: Győri Filharmonikus Zenekar