A Hymnus öröksége – Kölcsey Ferenc üzenetei korunk magyarságának

Dr. Jánosi Zoltán előadása Győrben, A magyar kultúra napján

janosi-zoltan

2025. január 22-én került sor a Városháza Dísztermében a Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata által, A magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségre, melynek műsorában tartott előadást Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész A Hymnus öröksége – Kölcsey Ferenc üzenetei korunk magyarságának címmel.

Tisztelt Polgármester Úr, Győr Megyei Jogú Város és környéke velünk ünneplő lakossága!

Ezen a gyönyörű mai ünnepen, A magyar kultúra napján Szatmárcseke üzenetét hozom. Azét a községét, ahol nemzeti Hymnus-unk születésnapját már több mint három évtizede a Kölcsey Társaság rendezésében az egész ország és a világ magyarsága is ünnepeli. Szatmárcseke Szabolcs‒Szatmár‒Bereg egyik legeldugottabb, leginkább periférikus részén fekvő lakóhelye, de az év egyetlen napján így nemzeti zarándokhellyé emelkedik. Az ország szellemi fókuszává, sőt fővárosává, ahonnan – Kölcsey Ferenc temploma és síremléke mellől – a nemzeti kultúra századok romlásán, széthúzásán, fizikai és lelki pusztításán átsugárzó ereje, a függetlenség és a nemzeti egység gondolata egyszerre ragyog föl. Fényesebbé téve az anyaországi, a határokon túli, sőt a más kontinenseken élő magyarok lelkét; átsütve országhatárok, folyók, hegyek, tengerek, óceánok fölött. S a mindennapi lét társadalmi mozgásaiban egymásnak ütköző vállak fölött.

Mert Kölcsey ugyan mindig a tágasabb Európára nézett, ám mégis a magyarsága volt az a törékeny csónak, amelyen át, a csónakos fejfák árnyékából, a magyar sors zavaros, véres vizein evezve és szembeevezve az árral: a Habsburg önkénnyel, a kishitűséggel és a félelemmel, behajózott a jövő látomásába. És ott szigetet alapítva kitűzte rá a Hymnus-t. És erről a szigetről kiáltotta rá a történelemre, hogy: Nem! Hogy nem kell a Habsburg-hatalom, és nem kell a főnemesi gőg, és nem kell a tudatlan kisnemesek henyesége, sem az idegen szó, sem a jobbágyvilág. De kell a magyar nyelv és az örökváltság, kell a közteherviselés és a népképviselet, a szabadság és a tulajdon, kell a nemzeti kultúra – és kell az európai haza.

janosi-zoltan

Hol van a hon?” „Mi a haza?” – teszi fel ezért százszorosan, ezerszeresen is Kölcsey Ferenc a kérdést, és mert csupán csak romjaiban leli föl ezt a történelem nagy áradásaiban szétzúzódott, a múltban rekedt, már-már csak legjobbjainak elméjében létező hazát, visszaperli hát a történelemtől – s a maradék haza darabkáit is felélő fiaitól.

Vékonyan, magányosan, félig vakon, feljelentő szemektől és gyanakvástól kísérve, de páratlan akarati és gondolati erővel Kölcsey oknyomozó történelmi analízisbe fog, és – Hymnus-ában a korszerű magyar történelmi tudat alapvonásait is megteremtve – a legnagyobb tanulságokat vonja le. Művének szigorú és szembenéző koncentrátumában a haza esélyét keresve 900 évről ad mérleget! Ezért himnusza egyszerre vérből, sebből, és egyszerre elemző értelemből s lázadásból, a kitörés akaratából verssé kiáltott szintézis.

Tisztelt Ünneplők, van egy nagyon jelképes mozzanat abban, hogy Magyarország egyik leginkább peremhelyzetben lévő, a magyar vidéknek – ma már – éppen csak a határon belül eső pontjáról sugárzik fel évről évre Kölcsey és a magyar szellem értékeinek üzenete. A nemzeti kultúra ünnepén ez a hang azt fogalmazza meg – s ezt üzeni ma, itt, Győrben, néhány száz méterre Szent István, Szent László, Kisfaludy Károly, Baross Gábor, Jedlik Ányos, Czuczor Gergely, Széchenyi István s más kultúraépítők szobraitól –, hogy nincs az országnak szellemi értelemben periférikus, értéktelen helye: hogy a vidék – mint az ember kultúrájának lakóhelye – a világ fővárosaival a szellem síkján igenis egyenrangú, illetve egyenrangú lehet. Hogy Magyarország minden talpalatnyi földje, ennek a hazának minden egyes pontja: Szatmárcsekétől Ágfalváig, a határpontoktól Budapest centrumáig – a Lánchídig és a Váci utcáig – azonos értékű.

janosi-zoltan

Mert gondoljuk csak meg: Kölcsey korában a Tisza áradásai miatt Szatmárcsekét, ezt a távoli falut hónapokon át olyan sár és víztenger vette körül, hogy elöntve az utakat, szinte teljesen elzárta lakóit a külvilágtól. Csupán csónakokkal lehetett közlekedni. A posta akadozva járt, és hosszú hetekig tartott az út Pestre vagy Pozsonyba, napokig Váradra vagy Debrecenbe. S 1823. január 22-én mégis itt, a karácsonyból az újév dermedt telének arcába néző jobbágyok között, a téli álmot alvó, idegen hatalomtól uralt Magyarország mélyén, hétszilvafás birtokok, a saját portájukról és bankóiktól hazájukig ellátni képtelen nemesek és tanulatlan parasztok között született meg a Hymnus. Innen kiáltva föl az égig, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”. Nemcsak az arisztokráciát, a kutyabőröst, hanem a dunai révészt, a bakonyi favágót, a csekei disznópásztort, a győri iparost és a Rába-parti halászt is. És Kölcsey azt is a magyar világ szatmári szakadékából tudatosította, hogy a külső ellenségnél van egy sokkal veszedelmesebb is: az örökös belső viszály, s micsoda szörnyűség az, hogy: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre”! És azt is, hogy e földnek lakója már számtalanszor „Szerte nézett, s nem lelé / honját a hazában”. S léte alaphelyzetét a „bú s kétség mellette” mondat hosszú századokra jelölte ki. De Kölcsey azt is megfogalmazta, már 1848-ra tekintve előre, hogy „S ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből”, vagyis az élőkéből tud csak majd kivirulni; és hogy elég, elég, elég volt a méltatlan szenvedésből, mert igenis: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”.

Tisztelt győriek: a helyi és a nemzeti kultúra fenntartói, éltetői és elkötelezettjei! Kölcseynek számos követője volt a magyar irodalomban és a teljes magyar kultúrában is, hiszen a Hymnus-ból mindenki őriz magában egy darabot: egy sort, egy töredéket, egy dallamot vagy akár egyetlen szót. Az emberért szólalás felelősségében e városban és szellemi vonzáskörzetében is voltak óriás követői: akik a bölcsészet, a természettudomány, a műszaki, az egyházi és a művészi értékteremtés legnagyobbjai közé emelkedtek. Az itt szobrokat kapott, már említetteken kívül most csak Wathay Ferenc, Ráth Mátyás, Révai Miklós, Petz Aladár, a mártír Apor Vilmos püspök és Földes Gábor, Tihanyi Árpád; a Templeton-díjas Jáki Szaniszló, a művész Kovács Margit, Kormos István, Galgóczi Erzsébet, Reisinger Attila, Markó Iván emlékét s az 56-os megtorlások elől e földről kivándorolt költők: Sulyok Vince, Tűz Tamás, Horváth Elemér nevét említem. De a kultúra hétköznapjaiban teremtő mesterek: az óvónők, tanítók, tanárok, orvosok, mérnökök, közművelődési szakemberek, a testkultúra, a sport jelesei és elhivatottjai, az egyházi, a technikai, a közgazdász értelmiség együtt a kétkeziekkel ugyanúgy formálta és alkotja a magyar kultúrát, mint szobrokban megörökítettek mozdulatai.

janosi-zoltan

Tisztelt városlakók, akiknek hagyományába Kölcsey Hymnus-ának aktuális újrafogalmazóiként épül bele Xántus János, Baross Gábor és a többiek alakja, tegyünk fel hát akkor egy igen fontos kérdést – ebben a már elhagyottnak hitt gondokkal újra telítődő európai világban. Kölcsey Ferenc és a Kárpátokban fonográffal a hátán ballagó Bartók Béla, s Szegedről Amerikáig kényszerült Szent-Györgyi Albert, a hazájában kitagadottan is a Nem tudhatom sorait író Radnóti Miklós és a diktatúrától „dúlt hiteknek” verseiben katedrálist építő Nagy László iránti nagy-nagy tisztelettel kérdezem tehát: volt-e és van-e ebben az országban a kultúránál igazabb erő? S a válasz kivételes egyértelműséggel adható meg Szatmárcsekén is, Győrben is: nincsen. És mindjárt hozzáteszem, hogy mindaz a magyar kultúra része, ami világunkat emberi értékekkel tölti meg. Ilyen a viselkedés, a morál, a becsület, a pontosság, a tisztesség, a tisztaság, a kezek tudása a munkáról és a gyermek tudása a szülőföldről, az emberről, az első szavaktól a nemzeti és az egyetemes értéktudatig. Mert mindez Magyarország lakosait minősíti. És ez minősíti – igazán.

Tegyük föl hát ismételten a kérdést: Mi lett volna, mi lenne velünk a magyar kultúra ezeréves alakítói nélkül? A Janus Pannoniusok, Bakfark Bálintok, Károli Gáspárok, Munkácsy Mihályok, Erkel Ferencek, Csontváry Kosztka Tivadarok, Szerb Antalok, Korányi Frigyesek, Semmelweis Ignácok nélkül? A Petőfi Sándorok, a Szabolcsi Bencék, a Bibó Istvánok, a Faludy Györgyök és a Nagy Gáspárok nélkül? A Sinkovits Imrék, a Latinovits Zoltánok, s a Győr – németről magyar nyelvre váltó – lapjában, a Hazánkban Petőfi műveinek s a márciusi ifjaknak az országban az elsők között helyet adó dr. Kovács Pál író és orvos nélkül? A jelesek és a jeltelenek nélkül? A pentaton dallamok, a csekei csónakos fejfák, a hit, a szellem és a tudás győri őrzői nélkül? A legpontosabban Ratkó József, a Kádár-diktatúrától Kölcsey földjének közelébe száműzött, oda is temetkezett költő válaszol erre a Nélkülük című versében:

Nélkülük nincs haza sem,
nincs föld, kisebbre nő a fa,
a búza megnyomorodik, 
és megnyomorodik a lélek,
hegyek válnak gerinctelenné, 
nélkülük megfolyik a kő,
kiönt, madarak torkáig árad,
öleléseink elszáradnak,
elvadul a szó is a szájtól,
mert nélkülük nincs haza,
nincs föld, nép, anyanyelv,
keres magának más nevet a rög,
...
leszünk a Halál szegényei
világ jobbágyi, fiainkkal
fizetünk harmadot, kilencedet,
asszonyunk arcát jég veri,
szemünkön aszály pusztít.

janosi-zoltan

De hát miért is „vadulna el a szó a szájtól”? Miért is „pusztítana aszály a szemünkön”? Miért ne jöhetne el valóban a „víg esztendő”, amit Kölcsey kért Istentől – méghozzá a saját akaratunkból, a magunk erejéből is építkezve? Mert, ahogyan a szintén szatmári, a magyar himnusz szülőhelyének közelében élő költő, Oláh András írta: „Csak az nem mindegy Uram, hogy bárányaid / maradunk-e vagy birkákká leszünk?

És tegyük e sorok mellé mindjárt a Ménfőről 1956 után a norvég fővárosig űzetett Sulyok Vince üzenetét is: „Jaj annak, akit sorsa kiszakít / hazájából, anyanyelvéből, / de ezerszer jaj annak, aki kész / feledni mindkettőt…” (Hazád és anyanyelved). Nem. Mi nem feledjük egyiket sem – hangzik a közös válaszunk. Miért ne nőhetne hát korábbi történelmi kudarcaink fölé a közös cselekvő hit, a kultúra erejének hite?

Hiszen Kölcsey Ferenc és Hymnus-ának emlékezete azt az akaratot sugározza, amely egyszerre tartja meg a nemzeti kultúra ünnepi központjának Szatmárcsekét és nagyszerű kulturális poliszának Győr városát, és őrzi a szívekben a szellemnek – a Magyar Köztársaság Alkotmányában rögzített szabadságában – Magyarországot is.

Mert kultúra nélkül sem emberek, sem magyarok nem vagyunk. Becsüljük hát meg ezt a napot, és sokszorozzuk meg erőit a mindennapjainkban.

Sok sikert és örömöt hozzá Győr városa minden lakosának!”

janosi-zoltan

Jánosi Zoltán (Miskolc, 1954) irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának és Győri Munkacsoportjának a tagja. 2007 és 2015 között a Nyíregyházi Főiskola rektora, 2011-től 2018-ig a Kölcsey Társaság elnöke, 2016 és 2024 között a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője, a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője volt. Nagy Lászlóról, Ratkó Józsefről és Oláh Jánosról írt monográfiát. Spanyolországban kiadott könyve García Lorca magyarországi befogadását értelmezi. A Magyar Napló Kiadó kortárs értékeket bemutató Rádiusz Könyvek (2019‒); az európai sors rejtett terepeire világító Rejtőzködő Európa (2019‒) és a Kárpát-medencei magyar kisvilágokat tükröző Magyar Mikrokozmosz (2021‒) sorozatainak alapító szerkesztője. „Év Könyve”-, József Attila- és Magyar Örökség-díjas. Legutóbbi könyve: Antigoné gyűrűi. Kézjelek Kreón árnyékára (2022)

A magyar kultúra napján, 2025. január 22-én Győrben tartott ünnepi díjátadásról itt írtunk részletesen.

Fotók: Vas Balázs

2025.01.27