''Hallgatom a szívem''

125 éve született Fekete István

fekete-istvan

Egy szerény ember, s egy kivételes író. Embersége könyvein is átsugárzik. Alapos megfigyeléseken alapuló művei természettudományos pontossággal tárják elénk az állatok világát. A 125 éve született Fekete István írásaival a mindenben és mindenkiben lakozó Élet mélységes szeretetét adta át szívről szívre.

Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.

Fekete István, az egyik legnépszerűbb magyar író, 1900. január 25-én született Göllén, egy somogyi községben, ahol az Árpád u. 1. szám alatt áll az Emlékháza. Besorolhatatlan alkotó, akinek műveit több mint 10 millió példányban adták el, s több mint tíz nyelvre fordították le. A Tüskevár, a Téli berek, a Vuk, a Csí, a Lutra, a Kele mellett nem feledkezhetünk meg például az Emberek között, a Zsellérek, a Hajnal Badányban és Az erdő ébredése köteteiről sem. Ballagó idő című önéletrajzi regénye 1970-ben, az író halálának évében jelent meg. Érdemes elolvasnunk, ha a leghitelesebb forrásból szeretnénk hallani természetszeretetéről, humanizmusáról, boldog, de nehéz gyerekkoráról. Az író, miközben bevezet legbensőségesebb hangulatokkal teli világába, beavat megérzéseibe, emléket állít mindazoknak, akik formálták az emberségét.

Nem csupán ifjúsági könyvek szerzőjeként tekinthetünk rá, a felnőtteknek szóló írásai is legalább ilyen jelentősek, ha főként politikai okokból háttérbe is szorították őket.

fekete-istvan

Nem szokványos írói pályát futott be, vannak irodalmárok, akik fanyalognak életműve felett. Az olvasók azonban szívükbe fogadták, hiszen ő is ezt tette: írásain keresztül egészen a lelkéig enged bennünket. Könyveit harmónia hatja át. Áhítja az őszinteséget, egyszerűséget és a lélek tisztulását érlelő csendet. A természet szerelmese, aki az állat- és növényvilág rendkívül alapos ismerője, okleveles gazda és vadászati szaktekintély is volt egyben. Művészetének különleges, ma egyre fontosabb értéke, hogy a természet törvényeit költőien tudta megfogalmazni. Hatására bizonyosan sokan tértek és térnek vissza az erdők, mezők, hegyek mindig rendelkezésre álló szépségéhez, amely nyitott könyvként áll a ráhangolódásra képes „olvasók” előtt.

Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.

Tudjuk, hogy a dunántúli, somogyi táj mennyire megihlette, de az igazán érdekes ahogyan a természetet összekapcsolta az emberrel – saját magával.

Olyan kevesen szeretik a ködöt,
és olyan kevesen találkozunk benne,
de akik találkozunk, nemcsak a ködöt,
de egymást is szeretjük.

Arra gondoltam, nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.

Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.
És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

A saját belső útját járva – néhány barátját leszámítva – eléggé egyedül volt abban a közegben, ahová hivatása vitte: az irodalmi körökben. Politikai irányból is érték támadások, sokáig háttérbe szorították, de az olvasók szeretete végigkísérte.

Nem szerettem a rosszat továbbadni, mert – úgy éreztem – akkor nem nyugszik meg, és hánytorgatásában tovább romlik és tovább ront.

Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak ‒ holnap, vagy húsz év múlva ‒, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.

Írásain a keserűség, szomorúság is át-átsejlik, hiszen figyel nemcsak közvetlen környezetére, de a világban zajló folyamatokra is. Ezzel azoknak a művészeknek a nyomában jár, akik felelősséget éreztek az embertársaik iránt. Aki ilyen léptékben képes gondolkodni és átérezni a mások fájdalmát is, saját nagyságáról tesz tanúbizonyságot.

fekete-istvanA háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek.
A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg.
Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe,
s az ő otthonaik pusztulnak el.
Ők az eszközök, és ők az áldozatok.

Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, (...) és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.

Csak önmagával nem tud mit kezdeni az ember, és önmagát nem tudja meghódítani. Pedig amit keres, nem kívül van, hanem belül.

Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk..., hogy mit csináltunk velük.

Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.

Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét ‒ mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.

Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.

Fekete István írásait olvasva nemcsak a felhőtlen derűvel találkozhatunk, hanem az emberi gyarlóságokból fakadó árnyékokkal is. De útmutatást kaphatunk a megtisztuláshoz is, amely egyrészt a természet tisztaságához, másrészt pedig saját belső iránytűnkhöz vezethet vissza bennünket.

Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett,
annak is, aki kopott és megfáradt,
mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.

Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megáll és elszakad a testemtől, az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.

Fekete István emlékezete nemcsak a könyveiben őrződik. A göllei Emlékház után a közeli Dombóváron ellátogathatunk a Fekete István Múzeumba is, Zselicen a Fekete István Emlékösvény őrzi nevét és lelkületét. A Kaposvár melletti közkedvelt pihenőhelyen, a Deseda-tó partján pedig a környék változatos élővilágát bemutató modern Fekete István Látogatóközpontot találjuk (a lenti képen), amely kirándulásokhoz is tökéletes bázispont.

fekete-istvan

Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,

...
egy nagy kutya is, komoly házőrző,
bár nincs mit őriznie soha,
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzék a nagy kutya,

egy árva szomszéd is lehet,
csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
És megtaláljon, álomban, békén,
megtaláljon majd, ha meghalok.

(Fekete István: Egy… ‒ részlet)

Fekete István könyvei megtalálhatók a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében.

Szabados Éva

Forrás: magyarkurir.hu, citatum.hu, szozat.org, funzine.hu, vehir.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 4. kép.

2025.01.25