Folytatták azokat a hosszú kompozíciókat, melyek már az 1971-es Middle-n és az 1975-ös Wish You Were Here-n megjelentek, de itt már szó sincs szélesvásznú hangzásvilágról, annál inkább lecsupaszított akusztikáról, fenyegető atmoszféráról. Szinte érthetetlen, hogyan tudtak a zenészek ebből a minimalista zenei anyagból ilyen monumentális műveket létrehozni úgy, hogy ne fulladjon unalomba. Ehhez jött még a társadalomkritika és az elitellenesség a szövegekben, s már össze is állt a konfrontatív, disztópikus koncepció egységes egésszé. Nem könnyen emészthető ez a zenei anyag, többszöri hallgatás kell ahhoz, hogy szép lassan felfedje magát az ember előtt – de megéri.

Az album távolról George Orwell Állatfarmját idézi, amennyiben létrejöttét a regény eléggé befolyásolta. De nem egy politikai mese ez a sztálinizmusról, hanem a kapitalizmus és az ott megjelenő archetípusok éles kritikája. A három hosszú dalban Roger Waters az embereket három állatnak felelteti meg: kutyáknak (megalomániás üzletemberek), disznóknak (korrupt politikusok és erkölcscsőszök) és birkáknak (vakon, öntudatlanul követik a vezért). A Dogs című számot már 1974–75-ben játszották You Gotta Be Crazy, a Sheep-et pedig Raving and Drooling címmel. Természetesen átdolgozták őket, hogy illeszkedjen a koncepcióhoz. Ezen a három, összesen 38 perces számon kívül csak 2 track került még a lemezre, melyek mintegy közrefogják a lényegi mondanivalót, a hetvenes évek közepén Nagy-Britanniában uralkodó társadalompolitikai viszonyokat. Mindkettő szerelmes dal, melyet Waters írt a feleségének: a Pigs on the Wing első és második része – ezek éles kontrasztot alkotnak az „állati” művekkel. Kétszer 90 másodperc, mely egy kis melegséget, reményt sugároz – enélkül az Animals elborítaná a hallgatót sivár, sötét és dühös hangulatával. A zenész itt az egymásról való gondoskodásról és a disznók elől való menedék kereséséről énekel, sőt mi több, azt sugallja, hogy a dal főszereplője (ő maga) valójában egy kutya, aki képes melegségre és szeretetre, ha ugyanazt kínálják neki.

A Dogs kivételével – melyet David Gilmour (1946) – a könnyűzene történetének egyik legjobb gitárosa – társszerzőként jegyzett: az egész zenei anyag Waters alkotása, de Gilmour zseniális gitárjátéka sokat hozzátesz az élményhez. Richard Wright játéka ezúttal a háttérben marad, de amit produkál a billentyűkön, így is figyelemre méltó. A keserű dalszövegeket (kivéve a Pigs on the Wing) is Waters írta, benne van minden dühe és haragja, valamint a gazdagságról, a hatalomról, az elnyomásról és a kapitalista korrupcióról alkotott nézetei. És mesésen hangzanak, köszönhetően a merész blues-rock gitárhangzásnak és a hipnotikus space rock textúráknak. A hangszerelés sokrétű, részletgazdag és intenzív, de rendkívül óvatos.

Kezdetben vegyes kritikákat kapott az album, de a későbbi években már a zenekar egyik legjobb alkotásának minősítették, sőt „az egyik legszélsőségesebb, könyörtelen, legmegrázóbb és egyenesen ikonoklasztikus zenedarabnak” nevezték (Angus Mackinnon). Mindenesetre 1985-ben, 1994-ben, 1997-ben, 2000-ben és 2022-ben újra kiadták.

A borító is Waters tervei alapján készült, és itt jelent meg először Algie, a Pink Floyd-disznó, mely aztán az együttes összes koncertjének állandó alakja lett. A héliummal töltött, 12 méteres disznót a London külvárosában található Battersea Power Station kéményei közé kötötték ki, és a fotózás idejére alkalmaztak egy mesterlövészt, aki kilövi, ha esetleg elszabadul. A második nap azonban nem jött, és amikor egy szélroham elvitte a rózsaszín állatot, nem tudták megállítani – így egy csomó galibát okozott a légtérben (a Heathrow-n minden repülőgép késett), amíg a disznó 5486 méter magasságban ki nem került a Polgári Légiközlekedési Hatóság radarának hatásköréből. Ráadásul a képek sem lettek megfelelők, így a borítóképet 2 fotóból rakták össze, s hogy ne látszódjon az illesztés, füstfelhőt varázsoltak az erőmű fölé.

Ezen a lemezen már egyértelműen érezhető, hogy Waters kezdte magához ragadni a vezetést, saját akaratát érvényesítette, a többiek pedig egyre inkább háttérbe szorultak. Ez persze szült némi feszültséget a zenészek (Roger Waters, David Gilmour, Richard Wright, Nick Mason) között, de ettől függetlenül egy kitűnő lemezt hoztak össze, mely balszerencséjére a Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here után és a The Wall előtt keletkezett, és így néha elveszik a banda jelentős művészi eredményei között. Pedig az életműben is megvan a maga helye, hiszen ez a kompozíció olyan, mintha az említett, befelé forduló és reflektív előzményalbumok összes félelmét és neurózisát átvette és kifelé irányította volna a társadalom erői felé, amelyek okozták őket. Nemcsak szövegében kemény lemez ez, a zene és az ének is szinte maró. A gitárok harapnak és csípnek, a dobok dübörögnek, az ének szarkazmustól csöpög, a billentyűk pedig egy teljesen más alaphangot ütnek meg. Egy igazi prog-rock mestermű, egy politikai töltetű üvöltés, amely megragadta a 70-es évek Nagy-Britanniájának nyugtalanságát.

Tracklist:

01. Pigs on the Wing (Part One)
02. Dogs
03. Pigs (Three Different Ones)
04. Sheep
05. Pigs on the Wing (Part Two)

tmoni

Forrás: Wikipédia (magyar, angol), Index, Michael’s Record Collection, AllMusic, Medium, Live For Live Music, Forbes, Dig!, Louder, Classic Album Sundays

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.