A múlt nem halott idő...
„Történetek bőven vannak, remélem, lesz még időm minél többet megírni” ‒ mondta el nekünk 2023 novemberében Reisinger Attila, az idő természete azonban egyszerre fájóan szűkre szabott és öröklétet biztosító. A Herczeg Ferenc-díjas író idejét ‒ borzasztó szomorúan, ugyanakkor valahol felemelő módon ‒ 2025. január 14. óta immár sajnos a végtelennel számíthatjuk.
Reisinger Attila Hegyeshalomban született 1947-ben. Gyermekkorától kezdve érték olyan élmények, amelyek arra sarkallták, hogy a közöttünk még élő, a múlt eseményeit emlékként őrző szemtanúkat megszólítsa és megszólaltassa. A hetvenes évek óta írt prózát, a keze alól kikerült alkotások javarészt szűkebb pátriájához: szülővárosához, Mosonmagyaróvárhoz, a Lajtához, a Hansághoz kötődnek. Meglehetősen későn, 2012-ben jelent meg első önálló novelláskötete, utána kisregények láttak tőle napvilágot. Nem fikciót írt, műveit „emlékező prózaként” határozta meg. Novellái a kisemberekről szólnak, olyanokról, akik a XX. század veszedelmei között magukra maradtak, és megpróbáltak valamiképpen boldogulni.
Történelmi-lélektani művei valós eseményeket dolgoznak fel valódi szereplőkkel és helyszínekkel, hihetetlenül egyedi szépírói hangvétellel, egyéni sorsokon keresztül világítva rá a huszadik század fordulópontjaira, magyar tragédiáira. Munkamódszere a figyelem volt („Gyermekkorom óta hallgatom, őrzöm ezeket a kincseket...”), nem nyomozott történetek után, de az emlékállításon túl legalább annyira fontosnak tartotta a tényfeltárást is. Munkásságát 2011-ben szülőfaluja Hegyeshalom Nagyközségért Emlékplakett kitüntetéssel ismerte el, 2016-ban a Magyar Napló Kiadó „Az év legsikeresebb szerzője” díját vehette át, 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben, 2021-ben „Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért” díjban, 2023-ban pedig Herczeg Ferenc-díjban részesült.
2017-es Út nyugatra című, két kisregényt tartalmazó kötete egy egész regényt képez: emberi sorsokat mutat be a történelemben, amely ugyan cibálhatja őket, az igazi, mély barátságok szövetét azonban nem gyengítheti meg. A háború foglyai (2018) szintén két kisregényt foglal magában: ismét az emberről mesél, a szenvedő lényről, aki igyekszik talpon maradni, bármekkora szörnyűség – jelen esetben az első világháború – veszi is körül (a 18. Győri Könyvszalonon találkozhattunk vele és a kötettel személyesen). Az egy évvel későbbi, a Tanácsköztársaság idejére visszavezető Veteránok (2019) két kisregényét önmaga „novellafüzérnek” nevezte, amelyben újfent tetten érhető az a nosztalgikus szomorúság, amely stílusában olyan karakteresen a sajtátja volt. A kötet a 19. Győri könyvszalonon került bemutatásra, ahol hittel vallotta a közönségnek, hogy az író tévedhet, de nem hamisíthat. A 20. Győri Könyvszalonon ismerkedhettünk meg Tanyákon című könyvével: a két visszaemlékező monológban két asszonysors rajzolódik ki a második világháború és az ötvenes évek kulisszái között.
2022-ben, a 21. Győri Könyvszalonon A vasfüggöny árnyéka című kötetét vehettük kézbe, amelynek írásai is szülőföldje, a vasfüggönnyel lezárt határövezet történetein keresztül vezetik az olvasót huszadik századi történelmünk eseményei között rendkívül személyes, gyermeki narráció segítségével. Az Árnyak között (2023) hárombetétes kisregénye és négy novellája saját megfogalmazása szerint „szimfonikus próza” lett, amelyet a győri Ünnepi Könyvhéten mutattak be. Utolsó, huszonegyedik könyve Sárga csillag alatt címmel jelent meg 2024-ben. A 23. Győri Könyvszalonon megismert kiadvány – a holokauszt nyolcvanadik évfordulójához kapcsolódva – a „Vörös istálló” és Radnóti Miklós életének fontos momentumát idézi fel, ahol Reisinger Attila egyszerűen és világosan illeszti helyére a történelem mozaikjait.
„Már középiskolás koromban is írtam, de akkor még csak önmagam szórakoztatására. Arany János epigonjaként próbáltam balladákat összehozni” ‒ válaszolta 2023-ban Reisinger Attila a pályakezdésről feltett kérdésünkre. Bár korábban regényírásba is belekezdett, mégis a legotthonosabb és kényelmesebb a kispróza maradt számára írói tevékenysége során. Többen említették neki, hogy írásai meglehetősen líraiak, nyisson erre a műfajra is, erre így reagált: „Valóban képekben gondolkodom, de a költészetben nem érzem magam otthon. A prózámban, amikor az a törekvésem, hogy többsíkú legyen, megjelenik a lélektani vonal.” Kisregényeibe minduntalan erősen beleszövődtek, ugyanakkor ki is domborodtak a valós emberi tragédiák, amelyek főszereplőivel feladatának érezte sorsközösséget vállalni: „Az emlék indítja el az emlékezést. Amikor az ember megírja, arra törekszik, hogy beállítsa a megfelelő arányt a drámai tömörség és az áttekinthető világosság között. A történelmi regény így válik alkalmassá arra, hogy megőrizze azt az utókor számára, és megvilágítsa a változásokat.”
Hogy mire taníthatnak bennünket ezek a – rajta keresztül – feltáruló történetek? „Meggyőződésem, hogy a múlt nem halott idő. A hétköznapokban úgy gondolunk a múlt történéseire, hogy az már mögöttünk van, de valójában inkább alánk kerül, azon állunk, abban gyökerezünk, megalapozza és megváltoztatja az életünket a maga módján.” Mindig erőteljesen törekedett arra, hogy a megesettek szépirodalmi feldolgozása hiteles maradjon, „nem szabad hamisítani, meg kell védeni a szöveget a legendáktól”. Gyakorló lokálpatriótának vallotta magát, egyesületek, civil szervezetek munkájában vett részt. „Ahol szükség van rám, oda szívesen megyek, mindent megteszek azért, hogy ez a gondolkodásmódomban is megjelenjen. A szülőföldem, amiről írok, nem csak a lakóhelyem...”
A Győri Szalon szerkesztősége