Véleménye szerint mit jelent ez a szakmai elismerés?

Amely számomra, tegyük hozzá, az első! A győri színházban örökös tagnak választottak, 2012-ben kaptam a várostól Szent László-díjat, közben és azóta is tettem a mindennapi fontos dolgokat, de nem számítottam elismerésre. Amikor igazgatónk, a teátrumi társaságban elnökségi tag Bakos-Kiss Gábor elém tette a társaság engem kiválasztó határozatát, bármennyire nem elegáns a kifejezés, egész egyszerűen se köpni, se nyelni nem tudtam. Összeszámoltam, ő a győri pályafutásom kilencedik igazgatója, és az első, aki díjra terjesztett fel. A hírt ugyan nem kürtöltem világgá, mégis sokan gratuláltak a színház honlapjáról értesülve, és bár közhely, de az egész történet számomra nagyon megható.

Ok az életműdíj komolyabb számvetésre, önvizsgálatra?

Az életműdíjat általában a pályájuk, az életük vége felé járóknak adják, az ember ilyenkor kénytelen elgondolkodni a sorsán. Amely éppen a közelmúltban tartogatott számomra értékes meglepetéseket. Az egyik ilyen a Veszprémben játszott Az apa című darab. A demenciával küzdő szülő történetével, amelyet a filmváltozatban Anthony Hopkins alakított, az előadásunk híre elég messzire eljutott. Aztán itt van Győrben a Hárman a padon, a jó hangulatú próbáival, a kiváló rendezéssel, a közönségsikerrel. A drámairodalom döntő többsége fiatalokról szól, nekem viszont ajándékként adatott meg ez a két kiváló előadás, Győrben hasonló korosztályt képviselő kitűnő kollégákkal. Sokakat érintő témákat feszegető darabok, valóban szinte koronái a pályámnak, nem tudhatom, de lehet, hogy közrejátszottak az életműdíjban. A napokban pedig felhívott Rátóti Zoltán, a fővárosi Nemzeti Színház művészeti vezetője, hogy a sérülést szenvedett Bodrogi Gyula helyére ugorjak be Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjába. A kitüntetés után ez is óriási megtiszteltetés, mert az effajta bizalom által reménykedhetem, hogy még mobilizálható vagyok, és ezt máshol is észreveszik…

Budapesti ifjúként választotta Győrt, megérte a váltás?

Egyértelműen igen a válaszom. Nagyon szép szerepeket játszhattam el a színházban, itt alapítottam családot, és úgy érzem, az emberek mind a mai napig szeretnek. Egy köszönés, egy kézfogás, egy mosoly sokszor többet ér minden kitüntetésnél, mert a közönség szívéből jön. A minap a Hárman a padon előadása után a Kisfaludy Teremből éppen távozni készültem a művészbejárón, amikor az ott kabátjukra várakozó nézők egyike meglátva tapsolni kezdett. Pillanatok alatt vagy harminc ember tapsa hozott zavarba: vastaps a ruhatárban! Kell ennél nagyobb öröm? Elérzékenyülve, szerényen köszöntem meg az elismerést. Ami pedig a fővárost illeti: kellően bölcs és érett vagyok ahhoz, hogy ne vágyakozzak olyasmire az életben, amit nem érek el. Máshol kaptam meg a szépet, nincs értelme a távolba vágyakozni. Lehet, hogy ott másként alakult volna a karrierem, de én köszönetet mondok a sorsnak azért, hogy ezt az utat szánta nekem.

A Magyar Teátrumi Társaság díjátadó gáláján Rupnik Károly fia vette át az elismerést

Optimizmusa miatt is kérdezem, mennyire izgatja a jövő?

Óvatosan fogalmazva is tudja az ember, hogy hetvenegy évesen már több van mögötte, mint előtte. Ezért sem érdemes túlságosan nagy álmokat kergetni. Az egészségügyi körülményeim lehetővé teszik, hogy az utazási kedvemnek éljek, nincsenek elérhetetlen színpadi szerepálmaim, szeretnék tartalmasan élni, olvasni, zenét hallgatni vagy akár kertészkedni, és kedvelem módjával ízlelgetni a finom szekszárdi vörösborokat. Játszottam drámában, vígjátékban, operettben, mindenevő vagyok, hatvan évesen még a Győri Balett La vie en Rose, azaz Rózsaszínház című darabjában is szerepelhettem. Napjainkban pedig már próbáljuk Feydeau-tól A hülyéje című bohózatot: hát lehet így megöregedni?

Rupnik Károllyal korábban készült interjúnk itt olvasható.

Mohay Gábor
Fotók: Győri Nemzeti Színház