Nagyjából ugyanazt válaszolhatjuk a fennálló helyzetre, mint tavaly ilyenkor: viszont most nem temetni jöttünk, hanem ünnepelni, minőségileg az idei évben is erős a felhozatal – nézzük is át ábécésorrendben.

Besh o droM: Hová lesz a séta? (Fonó)

A régi kedves zenekarok közül ők többek közt azért szerethetők kiváltképp, mert idők, változások, átformálódások, új és régi impulzusok számbavétele, ide-oda mozgatása dacára mindvégig Besh o droMban maradnak, ez az önazonosság pedig meghálálja magát, úgyhogy külön kérés nélkül jöjjenek az újabb és újabb albumok. Az új is bizonyítja, hogy a szufla, a szándék és a szerzői véna kiapadhatatlan: hibátlan a megszólalás, a hangzás, a hangszerelés, a dalválasztás, a vokális menetek, a frappáns szövegek, de elsősorban a pezsgő dinamizmus és az a behúzó töménység – amelybe az is belefér, hogy itt-ott szellősebbek és intimebbek, mint valaha. Igazából az, hogy balkáni zenét csinálnak, már csak afféle ráerősítő emlékeztető, valójában semmi jelentősége, a Besh o droM, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, minden rezdülésével, gesztusával és szándékával valódi és jóízű önmaga, műfajoktól, alzsánerektől függetlenül. (Az album itt meghallgatható.)

Bére Banda: Talált tárgyak (Fonó)

„Huszonéves zeneakadémista fiatalokból álló zenekar vagyunk. Célunk minél több emberrel megszerettetni a középkori eredetű bourdon hangzásideált. Az autentikus népzenei anyag szerves részét képező, ám a mai táncházas gyakorlatban csupán búvópatakként jelen lévő zeneiséget kamara formációkban szólaltatjuk meg, ahol az éneket tájegységtől függően kíséri duda, tekerőlant, esz-klarinét, hegedű, furulya vagy ütőgardon.” Nos, velem sikerült megszerettetni. Az efféle hagyományőrző zenékhez és előadásmódhoz a mélyen gyökerező szerelem a kulcs, ami náluk adott, és ezt azért merem ilyen bátra kijelenteni, mert egy az egyben lejön produkciójuk kisugárzásából, jelesül már az első hangokból. Nem csak megszólalásbeli érzet ez, jóval több: kiterjedt aurája van, átfogóan érzékeltet világokat és repít el oda, ahová szándékában áll, és erre vagy megdobban az ember szíve vagy nem, középút nem valószínű. A jól prezentált folk, ahogy itt is halljuk, lerögzültségeinket azonnal oldja, elhív egy természetesebb lüktetésű, megnyugtatóbb léptékű univerzumba. Miközben tán efféle beidézett aranykor nem is igen volt, mégis: ennek az énekes / gardonos / furulyás / hegedűs dalcsokornak a tiszta légkörű, kortalan hangvétele mentes a felesleges modernitásoktól, így egészen másképp és máshová hat, mint bármi egyéb muzsika… (Az album itt meghallgatható.)

Bognár Szilvia – Király Nóra – Kovács Zoltán: Parallel (Fonó)

A kísérőszövegben olvasni: „A lemezre a számunkra legkedvesebb összeállításokat választottuk, figyelve a zenei sokszínűségre. A magyar mellett latin, óportugál, ófrancia, szefárd és héber szövegű énekek is elhangzanak, a lejegyzések egészen a 13. századig nyúlnak vissza, a szövegtoposzok, zenei gyökerek olykor korábbra is. Szerelmi líra, táncdallamok, emellett egyházi ünnepekhez, vagy a nyári napfordulóhoz kötődő rítusénekek, valamint lakodalmi szokásdalok, liturgikus és paraliturgikus énekek egyaránt szerepelnek az albumon.” A népzenei / világzenei közegből ismert Bognár Szilvia, a középkori és reneszánsz muzsika szakavatott tolmácsolója, Király Nóra és a hangszerelésért felelős zeneszerző / muzsikus, Kovács Zoltán közös álma ez a régizenét, szakrális dalokat összefűző album, amiben elsősorban a két énekesnő hangja, valamint olyan akusztikus hangszerek, mint az ír buzuki, a gótikus hárfa, a nagybőgő, a furulya és a daf ölelik át a szelíd gyógymódokat igénylő világot csendesen, lelki örömöktől áthatottan, túlzó gesztusok nélkül. Bognár Szilviát külön is ki kell emelnem: ahogy ő énekel, az varázslat, olyan érintés, amire csak kevesen képesek. (A Nézz le reánk (Cantigas de S.M. N° 189) című dal itt meghallgatható.)

Cserepes: The Beginning of the Beginning (Fonó)

Cserepes Károly remix-, azaz albumsorozata az utóbbi évek egyik legizgalmasabb történése a hazai világzenében. Eddigi munkáiban főleg a Kárpát-medencei régiót szántotta végig oda-vissza, hogy a céljaira legalkalmasabb népzenei gyűjtésekből szője meg sajátos zenei átköltéseit, most azonban kontinenst váltott. A cserepesi ambient-, trance-, dub- és pszichedelikus remixek a kortárs repetitív zenék struktúráival és építkezési metódusaival rokoníthatók, szakítva némileg a magyar népzene strófajellegű felépítésével, miközben a forrásanyagokat lényegileg át sem fazonírozta; az autentikus afrikai poliritmikus (többritmusú), sorszerkezetes zenék viszont minden más folknál inkább kézre állók az efféle szellős, lüktető alapokkal dolgozó átértelmezésekhez. Az 50-60-as évekbeli különböző afrikai gyűjtések még a tisztán közösségi akusztikus formákat tükrözték vissza a később rájuk rakódott modernkori rétegek nélkül, így Cserepes megtehette, hogy ezeket a sallangmentes evidenciákat használja az alappontról indítva, hogy felismerhető kontúrokkal megrajzolt világához igazítva fűzze fel őket az előbb említett elektronikus zsáneralakzatokra. Ezt az albumot bátran odatehetjük az olyan ősi afrikai zenéket átmozgató nemzetközi kult-produkciók mellé, mint például az African Head Charge. (Az album itt meghallgatható.)

Dresch Vonós Quartet: Reptető (Fonó)

Nem tévedünk nagyot, ha Dresch Mihály vonós kvartettjét falusi népzenével átszőtt etno-jazznek képzeljük, amelyben valahogyan találkozik, mi több, testvérként üdvözli egymást az improvizációs hajlamait egy évszázada érlelő jazz és idősb testvére, a rég beérkezettnek gondolt, ám kalandozásra úgyszintén hajlamos népzene. Aki persze ismeri a banda korábbi lemezeit, és egyébként is megfordul mindenféle Dresch koncerteken, és ha nem is vele kel, de alkalmasint rezgéseinek hullámain nyugszik el, az úgyis képben van, viszont a frissen érkezőknek annyit mondhatok: kezdjék csak nyugodtan ezzel a lemezzel, nem kell feltétlenül az elejétől. Persze de, mert nem biztos, hogy vissza akarunk majd kanyarodni, ugyanis mondtuk korábban, amit mondtunk, hogy az elsőnél, majd a másodiknál úgysincs feljebb, és igaz is, ám most kiderült, hogy beljebb viszont mégis. Ez a mégis pedig egyszerű dolgot takar, a két rokon végül úgy megszerette egymást a nagy együtt bandázások, közös nevetések, egymás vállán sírások és megvallások közben, hogy már elszakadni sincs kedvük egymástól, főleg nem végleg, és amikor Dresch hívására (no jó, hallani azért, hogy nem csak Mihály fuhun, tárogató és szaxofon játékára rezdülnek, Csoóri brácsázása, Zimber cimbalomjátéka és Bognár bőgőzése is több mint vendégmarasztaló) most újra megünnepli elmélyült barátságát a felnőtté érett jazz és a vénségére visszaifjodó népzene, akkor rá kell, hogy jöjjünk, ilyen boldogító pillanatokat tán még sosem élhettünk meg velük együtt. Tehát még egyszer: itt most nem csak úgy eljátszadoznak, hogy hátha kisül valami a nagy sürgés-forgásból, dehogy, valami más történik, ott örömködnek valahol a szinte elérhetetlen mélységekben, a csak valódi zenékre rezonáló szakrális térben, és ember legyen a talpán, aki ezt műfajokra visszaszálazza, és főleg lenne szíve efféle embertelenségre, merthogy ami ennyire stimmel, és ilyen szinten egységbe olvadt, az már új elnevezést érdemelne. Azaz minek, merthogy van neki: Dresch Vonós Quartet. (A Reptető című dal itt meghallgatható.)

Esszencia: Átjárások (Fonó)

A kilenc éve alakult Esszencia tagsága erre a második albumra jelentősen átformálódott, az alapítók közül a két vonósmuzsikus, Lakatos Róbert és Kunos Tamás maradt, ráadásul mindketten brácsások. Róbert a klasszikus- és a népzene mentén dolgozta ki specifikus, akár színpadi előadásokhoz is alkalmazható zeneiségét, így maradjunk annyiban, ami az Esszenciában autentikus népzene, az nem csak önnön valóságában dekódolható, időnként határozottan másfajta valósággá kerekedik a gyakran éteri szintekig eloldódó szárnyalásban. Kulturális alapokból – amelyben benne van a régi falusi éppúgy, mint a múlt század városi élettereinek, klubjainak esszenciája – növesztenek maguknak új formákat, és felettébb jól is jönne, ha az efféle mesteri szintézisek is szélesebb megjelenési lehetőségeket kapnának rohanó, fontos minőségeket maga mögött hagyó világunkban, főleg, hogy igencsak odaadóan dolgoztak rajta. Egyébként máig képes meglepni, mennyi gyönyörűséget ki lehet bontakoztatni a folkból… (Az album itt meghallgatható.)

EtnoRom: Kerav Tuke Muzika – Neked zenélek (Ethnix Egyesület)

A kétezres évek óta aktív EtnoRom két vezetője, Künstler Ágnes és Balog József bár a Kalyi Jagból érkezve a professzionális megvalósítási formákat áthozták, az ő sajátos oláh-cigányzenei hagyományápolásuk kikerekítettebb, melodikusabb dalformákban kulminálódik. Negyedik lemezükkel az előző – jazzesebb hangszerelésű – után visszakanyarodtak a folkosabb útra, és nagyon jól tették. Megjelenésekor ezt írtuk az albumról: „Ágnes és József hangja és előadásmódja egyszerre nagyon közeli és messzire húzó, az organikusra kevert pengetős és fúvós hangszerek (Rózsa Béla, Kovács Krisztián és Seres Vilmos értő kezei közt), az Őrkői blokk, azaz a táncrendekből átemelt dalok, az egész album egységesre átérzett kialakítása, egyáltalán, ez az egyszerre érett, tudatos és közben gyermekien rácsodálkozó friss jelleg együtt kiadta a zenekar eddigi csúcsművét. Mindegyik EtnoRom lemez megjelenése ünnepi pillanat, de ez most mindent visz…” (Az album itt meghallgatható.)

Fanfara Complexa: Pasaport Control (Fonó)

Az autentikus népzene – és ezt most teljes keresztmetszetére értem – egyre inkább kiszorulóban van eredeti helyszíneinek és tájegységeinek élettereiből is, a Fanfara Complexa ezért tudatosan meg is fogalmazza ezt a tendenciát az album felütésében, kiemelve, hogy az etno-pop térnyerését valójában nem lehet megfékezni, marad tehát a megerősítés, az életben tartás, így örüljünk annak, ami még adatik, és azoknak, akik az efféle nemes munkát elvégzik. A fúvósok, harmonika, koboz és dob az a felállás, amivel megoldható, hogy az energiák – legyenek azok szunnyadók vagy már ébredezők – felajzó vehemenciával mozgósítva legyenek, miközben ne dühöngő túlzásokra asszociáljunk, a kitörések közben és után is arra eszmélhetünk, hogy mindvégig körön belül maradunk, csak közben feltöltődtünk olyan erőkkel, amelyeknek az emberi élet kiteljesítése a funkciója a népzenék kiformálódásának kezdeteitől. Ez a banda éppen a jó arányérzék tudatával mer még popos is lenni időnként, és bizony veszedelmesen jól is csinálják. (Az album itt meghallgatható.)

Lajkó Félix: Gisl (Fonó)

A 19. századi, máig népszerű romantikus balett darab, a Giselle, eredetileg Adolphe Adam zenéjével ment nagyot, a Győri Balett felújított produkciója (Velekei László koreográfiájával) viszont új muzsikát igényelt, így jött a képbe Lajkó Félix, aki hangkészletileg és érzelmileg is túlcsorduló, intenzív művet komponált hozzá. Lajkó a zenekarával (gitárral, bőgővel, dobbal, tubával, csellóval), de a hegedűjével pőrén is képes aláfesteni, illusztrálni, megtámasztani és jellemezni, és nem is nagyon vonul félre, szeret előtérben maradni, el- és előjátszani hangulatokkal és érzelmi súlyozásokkal. Ez mind oké, ismerjük is már jól régi kedvencünk játékmódját, viharcsapásait, alászállásait, hangkulisszáinak kiemelő és eltakaró mivoltát, és most, amikor majdnem igaz, hogy minden korábbinál komplexebb az egész, még egyértelműbb, hogy Lajkó lelke bebörtönzöttségnek megélt létezésben verdes, ezt pedig fel- és megdolgozni érkezett, még ha látszólag megrendelésre is dolgozott most, mert ezt az átható megtörtséget semmi mással kifejezni és elviselni nemigen lehet, mintsem a prózát, és tán még a költészetet is leköröző zenei hangok szédítő és fájdalmas kavalkádjával. Úgyhogy igen: ez az eddigi csúcsmű, több, mint a korábbi rockandroll kicsengésű folk albumok sora. Persze nyilván azok mindegyike kellett ehhez, egyre közelebb jutni a felszínhez, a lélegzetvételhez, a megszabadulás újabb fázisához. Nyilván addig jó nekünk, míg hallhatjuk ennek a gyötrelmes vajúdási folyamatnak a stációit, hogy aztán eljön-e, eljöhet-e végső megszabadulás, és hogy utána mi lesz, mi lehet, azt ki tudja… (Az album itt meghallgatható.)

Laposa Julcsi & Band: Tudod-e édesem… (Fonó)

A Junior Príma Díjas zalai népdalénekesnő gyerekeknek szánt dalos kifestőfüzetei után népzenészeket bevonva hozta tető alá zenekarát, és ez a felnőtteknek szóló, de valójában kortalanul élvezhető album be is lett lőve valahová az autentikus- és a világzene közé – miközben persze ez nem több (és nem is kell, hogy több legyen) némi útmutatásnál. Tematikához válogatott népzenék és népdalok képezik az album termőtalaját, ebből kinövesztve kerül mozgatásra minden egyéb: az első három dal klasszikus vonószenei hangszerelésű, hogy aztán a negyediktől a gitáros folk-hangzások is előtérbe lépjenek. Sőt, billentyűs betétekkel még némi popzenei jelleg is felerősödik, ám ezek nem veszik élét a népzenés összhatásnak, csillanóan letisztult hangulatának. Laposa Julcsi legfőbb erőssége éppen ez a fénylő énekstílus, a kedves és bensőséges légkör megteremtése, az áradó természetesség. Az album legjobb pillanatai pedig azok a dalok (Szívem szép rúzsa…, Tudod-e édesem…), amikor a műfaji alapállapotoktól is elrugaszkodik annyira, hogy ezek már ne is számítsanak, csak a dal maga maradjon, amit ettől kezdve már nem is kívülről hallunk megcsendülni… (Az album itt meghallgatható.)

Makám: Borostyánének (Fonó)

Az eddigi Makám életmű negyven éve két külön dekódolható részre osztható ugyan, a keleti hangulatokkal kokettáló első instrumentális, majd a népdalénekesnőkkel kiegészült, a magyar autentikus zenét is magába forgató gitáros-folkos szakaszra, ám az utóbbi években a korábbi metódus is újra napirendre került instrumentális albumok képében, újrakalibrálva azok megannyi erényét. Ez az új viszont a dalosra hangsúlyoz, mégpedig nem Krulik Zoltán zenekarvezető / komponista saját szövegeire, most kortárs és a közelmúlt költőinek (Jónás Tamás, Láng Eszter, László Noémi, Lackfi János, Müller Péter Sziámi, Szabó Lőrinc, Szabó T. Anna és Tóth Krisztina stb.) szentel egy csokrot. Talán leírni is dőreség a versmegzenésítés jelzősszerkezetet, mivel könnyen asszociálhatunk szimpla és óvatos lekísérésre, miközben ennek a zsánernek nagyon magas a nívója alapból, és a Makám éppoly kidolgozott minőséget képvisel a folk alapú világzenében, mint mondjuk a Kaláka. Nem beszélve arról, hogy a makámi életmű javarésze többek közt saját dalszövegekkel kirakott. A Borostyánének kvartett felállásra (Okos Viola – ének, hegedű; Krulik Zoltán – gitár, ének; Bata István – basszusgitár, ének; Restás Gergő – ütőhangszerek, ének) hangszerelt, éterien finom megszólalással és simogató dallamvezetéssel felépített játéktér, és mint ilyen, sokat bíz a hallgatóra, vagyis megenged többféle értelmezést – számomra például néha egészen pszichedelikus hatást kelt. Bár tényleg csendesnek és mértéktartónak tűnik első felütésre, ez mégis inkább csak látszat, összességében kifejezetten sűrű, megannyi boldogító apróság, zenei bukfenc, örvénylő betét, időtlenné hangolt megoldás, beszippantó sodrás jellemzi. Mestermű. (Az album itt meghallgatható.)

Meybahar: Meybahar (Fonó)

A debütáló Abyss EP igen meggyőzően fektette le anno a Meybahar zeneiségének és lelkiségének alapjait, majd az időtlenné kalibrált dél-európai és kisázsiai hangulatok varázslatos félórája után az éveken át érlelt album olyan szédítő gyönyörűség lett, amit legfeljebb csak remélhettünk. A Marilia Pilti (szantúri, ének) és Kopcsik Márton (hegedű, zengőhúros brácsa, ney) alapította zenekar mára öttagúvá bővült, az albumra pedig még közreműködő zenészeket is hívtak, de ez a hangzástér növelés nem kever káoszt, semmi nem történik valami más kárára, a produkciós tabló viszont dimenziókkal szélesedett és érzelmileg is gyarapodott. Ebben természetesen hatalmas szerepe van az egyébként félig görög származású Afrodité gyönyörű hangjának és Mariliával több szólamban kiteljesülő énekstílusnak, így az északi és egyéb görög szigetekről eredő dallamok és esküvői énekekből származó dalszövegek karakteres meghatározói az összhatásnak, nem beszélve az olyan instrumentumok sodró játékáról (néha egészen folyamatzenei is a hatás), mint a szantúri, a hegedű, a lafta, a ney, és az ütősök. Az efféle nagyívre komponált, levegős hatású és szárnyaló akusztikus zenék (zsáner-függetlenül) a modern zenekultúra kivételes pillanatai közé sorolhatók, és éppen ettől válnak egy adott (itt jelesül a világzenei) színtér legfigyelemreméltóbb színfoltjaivá. A léc igen magasra került… (Itt lehet belehallgatni az albumba.)

Parno Graszt: Suttog a szél (Pannon Productions)

Az új Parno Graszt albumon minden zenekartagnak jutott legalább egy dal, és itt a bizonyíték, hogy van olyan, amikor tényleg színtiszta öröm járja át egy zene minden sejtjét – ilyenkor az a legjobb, ha azonnal ugrunk vissza az elejére, mivel nagyon nem jó kilépni a világából. A Parno egyik nagy erénye, hogy a hagyományostól, a korai lemezek dalcsokraitól eltérő dallamszerkezetű és hangszerelésű újabbak sem csúsznak át kommerszbe, épp ellenkezőleg, úgy játszadoznak a pop-eszköztárával, hogy az is jól áll nekik, legyen éppen gitárra, fúvósokra, vokális hangsúlyokra vagy harmonikára központozott egy adott dal. Mondanám persze, hogy még mindig az autentikus cigányzenei menetek, dallamfordulatok és a folyékoy esztam-ritmusok a csúcs, a meghaladhatatlan felsőfok, de nincs mese, az ezektől némileg elemelt slágerek is veszedelmesen jók, és maradéktalanul működőképesek. Ilyen például a most profi klipformában hasító címadó dal, ami meg is fogalmazza az ars poétikaként is felfogható lényeget: „Itt senkit nem érdekel, / honnan származom, és hogy ki vagyok, / csak az a fontos mindig, milyen ember vagyok.” (A Suttog a szél című dal itt meghallgatható.)

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu