Nagy Koppány Zsolt tizenegyedik könyvében a komorabb, helyenként disztópikus művek (Nem kell vala megvénülnöd 2.0) után felvállaltan újra a derűsebb témák felé fordult, irodalmi igényességét megőrizve. Annak tudatában, hogy bár a nagyközönség számára kedvesebb a humor, ám e terület szakmai megítélése nem túl rózsás. A sokféle elvárás kereszttüzében az író pengeélen táncol, amikor tréfálni mer. Apucifoci című könyve miatt már érték verbális „támadások” is – a szellemes-gunyoros írásokban magukra ismerő óvodai szülőtársak részéről. Így kénytelen volt elgondolkodni a humor kényes egyensúlyáról, s megállapítani, hogy az egyetlen biztonságos terep, ami mindenkiből felszabadult nevetést vált ki: az önirónia. Hallhattunk is egy remek önironikus írást egy olaszországi családi nyaralásról, ahol a szerzőnek sikerült közeli ismeretségbe kerülni egy pókhallal.

„Én általában nagyon jól úszom, és csak egészen néha süllyedek el, mint egy kő, de olyankor is továbbgördülök az aljzathomokon, mint Mick Jagger zenekara.

Nem történt ez másként most sem. Úgy haladtam, mint egy delfin, a vízben szintén próbálkozó úrinép mindig csak a szép, fehér hátamat látta és nézhette irigyen. Hát így ebben a tempóban és esztétikában bezúztam valami száz métert gyalog a vízben, ahol aztán egy kecses karcsapással megadtam magam a hullámoknak. Hagytam, hogy lebegtessen a víz, Természet anya ölébe hajtottam fejem, ahogy kell. Néha persze fickósan tempóztam is, lássák a) a gyermekek, b) az asszony, c) a digók, hogy úszik egy ízes magyar úr. Miután suhantam vagy három métert, egyszerre azon vettem észre magam, hogy elfogyott minden levegőm (fölötte elcsodálkoztam, milyen kimerítő sport ez a gyaloglással felütött úszás), úgyhogy sürgősen megálltam légszomjat hápogni. Szerencsére a víz alig a hasamig ért, tehát le tudtam tenni rémült lábamat.

Itt a vég!

Ám ahogy a lábujjam elérte a szent és vizes anyahomokot, éreztem, amint két pici fogacska előbb csak megkóstolja, aztán borzasztó állkapocserővel, roppanóvirsli-hangot hallatva keresztülharapja a lábujjam bőrét. Sikítva elájultam, szaggató fájdalom kúszott fel a bokámon, térdemen, tovább nem is mondom. Éreztem, hogy elönt a méreg. (Mármint a befecskendezett.) Kétségbeesett igyekezettel próbáltam megnézni a lábujjam, hogy mi van ott, de mindig eldőltem, bele a vízbe. Inkább kievickéltem hát a partra, nyöszörögve mondtam, hogy megharapott egy cápa. Feleségem legyintve nevetett. Ám amikor a lábujjam a négyszeresére dagadt, már ő sem. A gyerekek aggódó arccal kérdezgették, apa, meg fogsz halni, és én biztos voltam benne, mint minden gondolkodó, tehát szükségszerűen pesszimista intellektus, hogy igen.

Elsántikáltam a vízimentőkhöz, és ékes angolsággal, minden nyelvtani szabályt betartva ecseteltem, mi történt, és hogy arra gyanakszom, megmart valami, és vajon tényleg meghalok-e. Ékes olaszsággal elmondták, hogy nem beszélnek angolul, majd ékes kézjelekkel megmutatták, merre van az elsősegély. (Nyolcszáz [kilo]méter, délnyugati irány.)

Miközben egy sivatagban hetek óta víz nélkül kóborló hős elánjával arrafelé vonszoltam magam, elátkoztam a napot, mikor nyaralni jöttem, és keserű mosollyal nyugtáztam, hogy hát igen, ez az én formám, alig érkezem meg, máris halálosan lebetegszem, akinek nem való az úri élet, annak nem kéne erőltetnie.” (Nagy Koppány Zsolt: Mit olvassunk nyaralás közben? – részlet)

Megismerhettük A remegő kezű órásmester felépítését is: az első ciklus (Savanyú kockacukor) főleg az írás, olvasás, szerkesztés témáira koncentrál, a második (Cementfátyol) tartalmazza nagyobb számban az önironikus humoreszkeket, a harmadik (Simogató ostorcsapás) pedig válogatott kritikákat és recenziókat.

A metaforikus címről is szó esett, amely Nagy Koppány Zsolt bensőséges viszonyát fejezi ki az olvasás és írás „szentségéhez”. Számára az irodalom, az alkotás, a szerkesztés folyamata az, amihez „remegő kézzel nyúl”.

A könyvbemutatón egy nagyon érdekes írói egyéniséget ismerhettünk meg, akiben a szerény szemlélődés alkot elegyet a vitriolos tollú kritikussal, aki miközben ügyel művei kortárs frissességére, tiszteli a klasszikus hagyományokat is.

Szabados Éva
Fotók: Márné Tóth Krisztina