Jenei Gyula kötete olyan olvasmány, amit aprólékosan, figyelmesen érdemes elolvasni, csak akkor „adja meg magát”. Ám ha leásunk a mélyéig, a legsúlyosabb kérdésekig juthatunk: a létbizonytalansághoz, a halálhoz, s így végső soron Istenhez való viszonyunk kerül górcső alá. A szerző filmszerűen, a legkisebb részletekre rá-ráközelítve vezet vissza egészen a gyermekkori képsorokig, a létélményekig, hogy ebből a távlatból nézzen rá a felnőttkor égető létkérdéseire.

Az Isteni műhiba a Kiűzetés utáni embert ábrázolja. Az egész emberiséget szimbolizáló Ádámot abban a pillanatában látjuk, amikor elveszítette Isten támogatását. Magára hagyott, vagy az önállóság lépésére kényszerítetett… A nagy kérdés, hogy mit kezd ezzel a helyzettel az ember?

Jánosi Zoltán Markó királyfi történetét hozta példaként erre az egyetemes helyzetre, amely a kötet alapképét, lírai gondolatiságát is mintázza. A bolgár hősi ének szerint az erejével már alig bíró királyfiban annyira feszül az önbizalom – és az önhittség –, hogy magával az Istennel kíván birokra kelni. Felmegy a hegyre, ahol ott ül a porban egy öregember, mellette egy kis batyu van. Markó megkérdezi: Mit keresel itt, öregapám? Ő pedig így válaszol: Kicsit elfáradtam, fiam. Kérlek, segítsd fel a hátamra a batyumat!

Markó lehajol, hogy majd a kisujjával felkapja, de meg se bírja mozdítani. Majd megszakad, annyira nekifeszül, a lába belesüpped a földbe, de így is csak néhány milliméterre tudja felemelni. Az öregember azt mondja neki, hogy büszke lehet magára, mert az egész Földet megemelte. Majd fogja a batyuját, a vállára veszi, és lassú léptekkel továbbmegy. Markó királyfi pedig bevonul egy kolostorba, feladva összes addigi önhittségét. Elgondolkodik azon, mi is a Lét.

„rendkívüli eseményre készülök. az időpont még
kérdéses, de a dolog elkerülhetetlennek látszik,
s húsz éven belül valószínűleg megtörténik.”

(Jenei Gyula: Isteni műhiba 1. – részlet)

Követhet-e el Isten műhibát? Hibázhat-e a tökéletesség? Jenei Gyula, aki saját magát gyakorló hipochondernek nevezi, a kötet címadó versében ezt a kérdést feszegeti. Czeizel Endre írók betegségeiről írott könyve (is) adta az ihletet, amelyet versbe akart foglalni jövő időbe téve, saját magára vetítve nagy költőink végzetét. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső halálidéző-űző játéka juthat eszünkbe erről, amellyel a két írózseni igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlant. A mély létkérdések mellé így szegődik az abszurd humor Jenei Gyula költészetében is, a halandóság problémáját új aspektusokból tárva az olvasók elé.

„nyomom az ágyat,
s újragondolom az összes vitámat istennel. vagy
-ről. a műtétkor, illetőleg az után kórházi fertőzést
kapok: genny, sebláz, zavaros látomások. csak néha
visszasettenkedő tudat. olyankor már nem akarok túlélni.
és isten is úgy gondolja:
többé ne legyek.
...

lehetne vizesedés. keringési nyavalyák, ödémás lábak,
pangó tüdőerek. ahogy gyűlne a víz szívem körül, úgy
fogyna a levegő. mocsaras fuldoklás, köhögés. minden
megnőne körülöttem, s lennék egyre erőtlenebb gyerek.
a végén úgyis mind megfulladunk.

történnek mulasztások, orvosi tévedések. de
mind csak következmény lesz. következménye
egy jóvátehetetlen isteni műhibának.”

(Jenei Gyula: Isteni műhiba 1. – részlet)

Jenei Gyula 1962-ben született Abádszalókon. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar és történelem szakon végzett, később a Szegedi Egyetemen szerzett magyartanári diplomát. A tanítás és népművelői munka mellett újságíróként is dolgozott. Jelenleg a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanít magyart. Verseket a nyolcvanas évek közepétől publikál. 1998-ban alapította és azóta szerkeszti az Eső című, negyedévente megjelenő irodalmi folyóiratot. Esszéíró, irodalomkutató. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának.

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs