A résztvevőket dr. Horváth Nóra filozófus, egyetemi docens, a Műhely főszerkesztője köszöntötte, és elmondta, hogy hagyományteremtő szándékkal indítják el ünnepváró év végi programjukat, amelyet a lehetőség szerint a jövőben is szeretnének megrendezni. „Ez az év volt a Műhely történetének legnehezebb éve, bár az is igaz, hogy 2024-ben jelent meg az egyik legszebb tematikus különszámunk Önéletrajz, önarckép címmel, és könyvkiadói tevékenységünket is újraindítottuk. Azt követően azonban egyre közelebbinek látszott a megszűnés, köszönhetően a pályázatok eltűnésének. Ami igazán nagyszerű, hogy a Műhely csapatának akaratereje megmaradt, és próbáltuk megtalálni a kiutat. A folyóirat anyagi helyzete még most sem rendeződött teljes mértékben, de egy különleges és nagylelkű felajánlásnak köszönhetően megmenekült a print kiadás. Ez egyetlen ember, Radek József érdeme, aki a Palatia Nyomda tulajdonosaként évtizedek óta különleges kivitelben állítja elő a Műhelyt, az idén pedig magára vállalta a folyóirat nyomdai kivitelezésének minden költségét. Bízom benne, hogy jönnek még olyan idők, amikor levesszük róla ezt a terhet és lábra állunk, de addig is folytatjuk azt a munkát, amivel méltó maradhat a folyóirat a támogatására.” A karácsony csodája egy kicsit az idén 46 évessé váló Műhelyt is elérte – fogalmazta Horváth Nóra, aki – megköszönve a szerkesztőtársak kitartását és a szerzők elköteleződését, bizalmát – moderálta a program hátralévő részét.

Az este vendégei mind valamilyen módon kötődnek a folyóirathoz szerzőként, alkotóként, támogatóként vagy programjaik előadójaként. A helyszínhez illően elsőként egy barokk zenemű csendült fel, majd a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódóan a program során több ízelítőt is hallhatott a közönség. A Georg Philipp Telemann német zeneszerző F-dúr szonátájából előadott részletek különlegessége a megszólaltatott hangszerekben állt. A csembalót, a barokk csellót és a furulyákat a Széchenyi-egyetem zeneművész hallgatói és tanáruk, Prehoffer Gábor szólaltatták meg. A beszélgetésben a művésztanár a barokk zene világába, illetve a régizenén keresztül a karácsony misztériumába avatott be bennünket. „A korszak zenéjét azért lehet nagyon szeretni zenészként, mert akkoriban még nem mindent rögzítettek a kottában, ami az előadásban nagyobb szabadságot, kreativitás ad – magyarázta. – A csembaló egykor az átlag polgári családok kedvelt hangszere volt, minden művelt ember játszott legalább egy hangszeren.” Hogy miben különbözik a csembaló a zongorától? Miért tölti be a barokk cselló hangja jobban a teret? Mikor kezdett vonzódni a régizene világához? Honnan származnak a tipikus karácsonyi zenék? Miért válhatott slágerré a Stille Nacht? – ezekről is mesélt a művész. Érdekes tényeket osztott meg a zeneszerzőről, Telemannról is, aki mai napig rekorder, minden idők legtermékenyebb komponistája, több művet írt, mint két híres kortársa, Bach és Handel. Csodagyerekként kezdte, 11-12 éves korában kantátát írt, élete végéig dolgozott, 86 évet élt. Alkotásainak a fele elveszett, de még így is hatalmas életmű maradt utána.

A képzőművészet felé fordulva a Műhely főszerkesztője arra kérte dr. Pápai Emese művészettörténészt – akinek két nagyon fontos tanulmánya a Rómer-múzeum Radnai-gyűjteményéről és a Patkó Imre-gyűjteményről megjelent a folyóiratban –, hogy az ünnepkörhöz kapcsolódva mutasson be egy-két különleges alkotást. Ő Pieter Bruegelnek A mágusok imádása a hóban (The Adoration of the Magi in the snow) és a Rómer-múzeum gyűjteményében is megtalálható, Borsos Miklós 77 üzenetéből a Születés című, diófapáccal készült tollrajzot választotta. Mindkettőben a mondanivaló kifejezésének egyszerűsége a megragadó. Bruegel flamand reneszánsz művész (16. század) képén leginkább a hóesést vesszük észre, és azt, hogy mindenki tudja és végzi a dolgát. Narratív kép, az igazi lényegét nehezebb megtalálni. Ha tovább nézzük, azonban észrevehetjük, hogy a bal alsó sarokban megtörténik a csoda. Nem a szokványos ikonográfiával jelenik meg. Nincsenek glóriák, csillogás, nincsen a mágusok kezében ajándék, csupán a hódolatukat hozták, Mária is egyszerű nőként tekint rájuk. Ez az egyszerűség ritkán fordul elő a művészetben. Elvárja a lecsendesedést, a rétegenkénti felfejtést, sokat lehet belőle tanulni. A Borsos-mű, egy másik jászol, a 20. századhoz kötődik, de ugyanazokat a húrokat szólaltathatja meg, ugyanúgy az egyszerűsége a megragadó. A sötét, barlangszerű háttérben a csendes csoda, Mária és a kisded a felragyogó csillag fényében válik láthatóvá.

Bombicz Barbara Harangozó-díjas táncművész, koreográfus, tanár ezer szállal kapcsolódik a Műhely tehetséggondozó programjához. Az ő érdeme a tavalyi Tánc című különszám bemutatóján, a Magyar Táncfesztivál keretében tartott Testem Lelke című, 15 perces árnyjáték, amelyet négy tehetséges művészdiák társaságában adtak elő. Kevesen tudják, hogy Bombicz Barbara a tánc után a képzőművészet felé terelődött, de bátran belevág más dolgokba (film, írás stb.) is, hogy kipróbálja önmagát, hogyan tud kiteljesedni. Részt vesz a művésztelepen és a képzőművészeti tehetséggondozó programban is, workshopokat is tart. Elmesélte, hogyan került a kis Jézus születése helyére, Betlehembe, mit jelent számára a feltétel nélküli szeretet, hogy miért kell tisztában lenni a művészi jelképek értelmével, majd a művészeti iskolában hosszú éveken át betanított és előadott Diótörőről emlékezett meg. Tizenkilenc éven keresztül rendezte ezt a darabot, ami azért is szerethető, mert a növendékek folyamatosan nőnek bele a következő szerepekbe. Koreográfusként fontosnak tartotta, hogy a magyar hagyományokhoz megfelelően ünnepeljen, karácsonykor betlehemmel és ne Mikulással. Jelenleg Gellért Tünde visz egy olyan Diótörőt a Győri Nemzeti Színházban, amelyben a környező összes tánciskolának a fellépése megvalósulhat (13 tánciskola 311 táncosának előadása). A beszélgetés során saját készítésű jászolt és egy festményét mutatta be a közönségnek.

Horváth Ákos grafikus is szerepelt már a Műhely oldalain. Illusztrált könyvekből és grafikákból jelentős gyűjtemény tulajdonosa. Az ünnep kapcsán a Karácsonyi képes-könyv jó gyerekek számára című mesekönyvét mutatta be elsőként. Az 1888-ból származó kötetet Leonard Dieffenbach akadémikus stílusú illusztrációi díszítik, amelyeket érdemes tanulmányozni, mert sok mindent elárulnak. Nyomdatechnikailag is egy bravúr, a képek tónusos fametszéssel készültek, vagyis színenként külön, a nyomda hozta fedésbe. A fametszést mint technikát nagyon sokáig nem tudta kiszorítani a litográfia, ennek okairól is hallhattunk érdekes összefüggéseket. Az első gyerekeknek szóló magyar nyelvű könyv – inkább tankönyv – az 1800-as évek elején született, ezek sajátossága még a didaktikusság volt. Bemutatott egy képeslapokból álló sorozatot, amelyet az 1910-es években mesekönyvvé fűztek össze. Hogy mennyire árulkodó egy-egy kép a saját korszakáról, arra remek példa az Élet és Tudomány egy címlapképe 1951-ből, ahol a kisgyermek kirakókockáin Sztálin neve olvasható össze.

A csoda megélése a színes üvegen keresztül is lehetséges – ezt meséli Hefter László Ferenczy Noémi-díjas üveg és restaurátor művész (az MMA rendes tagja, az MMA győri munkacsoportjának elnöke), aki nyolcvanon túl is nagyon aktív. Életművét Keppel Márton szerkesztésében könyv alakban is megismerhetjük. Az építészeti üveg, amellyel foglalkozik, visszavezet bennünket a középkori fényesztétikához, a gótika grandiózusságához, a katedrálisokban megvalósuló technikai újításokhoz. A templomok mellett a színes üvegablakok minden építészeti térnek különleges atmoszférát kölcsönöznek. Hefter László azt mondta, a szemével gondolkodik, a retinás izgalmat igyekszik átvinni a műbe. Művészként a valóság köré építi munkáit, de a logikusan felépített szerkezet sohasem lesz jó, ha az alkotás közben nem kapcsolódik hozzá valami, ami belülről jön. A Fénykereszt, a Péntek délután három óra, az Apor-iskolában látható Égi és földi találkozás, az …és megnyílik az Ég című alkotásai jól példázzák mindezt. A mai templomi üvegművészet célja is az, hogy isten felé fordítsa a lelket. Suger apát (szüzsé) nyomán azonban a művész mottóként vallja: Új a megszokottal szemben, vagyis új megközelítésekre törekszik, lélekre ható, megtisztuláshoz vezető, tiszta érzéseket, gondolatokat sugalló alkotásokra.

Dr. Kurucz Anikó irodalmár, egyetemi adjunktus (Széchenyi-egyetem) az esztétika és az irodalom határán mozog íróként és elemzőként is, a tehetséggondozás elkötelezett híve. A karácsony nagyon sok műben jelen van motívumként vagy a történet szervező elemeként. Ezek közül a beszélgetésre az epikus művek között jól elkülöníthető fenyőfa-történetek és a megváltás-történetek vizsgálatát ajánlotta, ezekkel gyermekként is találkoztunk már. A harmadik csoportba azokat sorolja, amelyeknek csupán apropója az ünnep. A fenyőfa-történetek ősatyja Andersen, akinek mesegyűjteménye 1835-ben jelent meg, magyarra 1858-ben fordította Szendrey Júlia. A népmesék és romantikus történetek ötvözése, a tárgyak antropomorfizálása, a szomorú mese (amelynek Andersen az egyik úttörője volt) a kor nagy íróira is hatással voltak, például Jókai Mór egy története A kis gyufaárus lány áthallása. A zöld ágakkal való díszítésnek már az eredetmítoszokban felfedezhető a hagyománya. A fenyőfa különféle szerepeket kap az irodalomban, a küldetés felvállalásától a legújabb ökotudatos feladatig.

A megváltás-történetek az evangéliumi történések újrajátszása, egyik legszebb 20. századi megnyilvánulása Lázár Ervin Az asszony című novellája. Az író gyermekeknek szóló művei is rendkívül rétegzettek, ami ennél a történetnél is jól felfejthető. Az evangéliumi történet parafrázisa összekapcsolódik a 20. századi történelmi kataklizmák, diktatúrák elemeivel. A lezárásban megnyílik a realitás szövete, megvalósul a csoda, ez a megoldás rokon a mágikus realizmussal. A harmadik csoportba sorolt művekre példaként Kosztolányi Dezső A gipszangyal című novelláját említette az irodalmár. A lélektani történetben a karácsony csupán háttér.

Az izgalmas történetek után az estét a zenészek újabb különleges darabok előadása zárta. Közreműködők voltak Drüszler Edit (ének), Novák Aporka és Szegedi Réka (furulya), Domokos Dalma (barokk cselló), valamint Prehoffer Gábor (csembaló).

SzaSzi