Először is a terítő: „Ez a viaszkos vászon mindent végignézett. Ott volt, amikor asztalhoz ültünk, ehhez izzadt hozzá a könyökünk, ezen csúszkált a pálinkás pohár. Jobb borítót el sem lehet képzelni egy többgenerációs családregénynek. Az ötlet a feleségemtől származik” – meséli az író.

Már vártuk a kötetet. Aki ismeri Grecsó Krisztiánt, tudja, hogy régebb óta dédelgetett terve volt egy nagyszabású család- és aparegény megírása. Hogy ez mennyire volt jelentős vállalás? „15 év keresés, kutatás, felkészülés, 3 év konkrét előkészület, és 3 év megírás, számokban nagyjából ennyi. Ez nem jelent semmi. Ha a könyv jó, akkor meg végképp nem” – fogalmazott az író. Mivel szándékában állt számot vetni a transzgenerációs traumák és öröklődő mintázatok sokaságával, és elindulni az énkeresés fájdalmakkal és feloldásokkal teli útján, tényleg nem tekinthető annak. „10-15 év kellett, mire elértem azt az állapotot, hogy ne terápiás céllal dolgozzak, de igazi teljesítmény csak a trauma feldolgozása után jöhetett.”

Aki már olvasta a kötetét, tudhatja, hogy a végletekig őszinte önmagával, de férfi szereplőit sem kíméli, a női sorsokat sem kendőzi. Hogyan lehetséges egyáltalán önmagunktól eltávolodva nézni saját történetünket? Miért kell ez az önsanyargató emlékezés? Miért akarja valaki mindenáron megértenie a helyét egy történetben?

Grecsó Krisztián azt meséli, hogy egy napon teljesen váratlanul éppen a kislánya nyitotta fel a szemét, aki azt kérdezte: „A te apukád a felhők felett van? Akkor a Linzer kutyának is ott kell lennie.” Rácsodálkozott, hogy egy gyermek mennyivel természetesebben látja a világ rendjét, a benne zajló folyamatokat és a családi láncolatot, azt az „erőteret”, amely meghatározza a jelenünket.

Egy ekkora családregénybe belefogni mégis komoly felkészülést igényel, mindenfajta értelemben. A terebélyes családfa elkészítésében egy távoli rokona segített, aki nemcsak egy nevekkel és adatokkal tele táblázatot adott át, hanem azt is megtanította, hogyan kell az adatlabirintusban tájékozódni. Találkozójuk után vált világossá, hogyan lesz ebből regény. „Akkor már tudtam, hogyan akarom megírni, hogy ez nem egy aparegény, hanem ezeket a családi vonalakat szeretném úgy végigkövetni. Az érdekelt, hogy ezek milyen hullámokat vetnek a mába, milyen következményeik vannak.” Ettől a regény mozaikos, mert minden történetet úgy mesél el, hogy valamilyen mai történetszál bele van fűzve – nem véletlenül, hiszen oda fogunk kilyukadni. A hullámzó érzelmek, szívmelengető anekdoták, sajgó vágyak, égető sérelmek történésein keresztül rendszerbe szerveződik a család különböző generációinak sorsa és viselkedésmintái. Az ember elgondolkodik, hogy mi lehet a sajátjával.

Azért ennek veszélyei is vannak! „Először vaskos veszteségérzésem volt, majdnem meg is torpantam, hogy mire jó ez az egész. Minek a múltat így bolygatni? Minek ennyire konkrét eszközökkel belemenni? Úgy éltem meg, hogy csontvázak borulnak ki a szekrényből. Mindenről kiderül, hogy nem úgy volt, nem ott volt, nem az volt. Miért kell hát feltépkedni a sebeket...? Mert kiderülhet, hogy nem hazugság volt, hanem védekezés valaminek az elviselésére! Ebből arra jöttem rá, hogy az emlékezés, az emlékek folyama, ahogy az emlékeket kezeljük, egy nagyon impulzív dolog, ugyanis nem önmagáért van, hanem a jelen elviseléséhez segítség. Mindig változik adott jelenetnek a látószöge, a korunknak, a sértettségünknek, az örömeinknek megfelelően, teljesen át tudnak íródni, és mégsem tekinthető hazugságnak. A dolgokat néha igenis át kell emlékezni!”

Megkerülhetetlen a kérdés: a regényben mennyi a valóság, mennyi a fikció? Hogyan illeszthetők össze a kutatás során megszerzett információk az írói fantáziával? „A család az a színház, ahol mindenki főszereplő – szögezi le. – Mindenkiről él valamilyen izgalmas történet a közös legendáriumban, amiről gyakran kiderül, hogy csak mítosz. Az egyes családtagok radikálisan másképp emlékezhetnek bizonyos dolgokra.” Ezért is izgalmas az a játék, amit az életrajzi tények, a családi legendák és a kitalált történetek vegyítése ad. Tulajdonképpen nem az érdekelte, hogy minél pontosabban vissza tudja idézni az eseményeket: „Nem az igazságot, hanem a megértést kerestem – foglalta össze. – Közben felismertem, hogy nem valaminek az eredménye vagyok, hanem egy szem a láncolatban, egy újabb „továbbadó”.”

A generációs mintázatok felfejtése mellett azt is ki kellett találni, hogyan írja bele magát úgy, hogy közben „bitangul, kegyetlenül, vérszomjasan” őszinte marad, távol önmagától. A manapság népszerű autofikció módszerét használta, bár nem a klasszikus értelemben az. A többi szereplő karakterének megrajzolásában is fontos szempont az arányérzék. Például az apja figurája, akit Ignácnak nevez – egy alkoholista szülővel történő szembenézés, a gyerekkori traumák szépirodalmi feldolgozása azonban nem könnyű és nem kockázatmentes kihívás. Emlékekből, történetekből és a képzelet elemeiből újra össze kell gyúrnia alakját, hogy eljusson a megértésig (vagy tovább). Mit akart Ignác a szenvedélybetegség által törölni a tudatából? És vajon miért sajnálta a fiától a parasztsorból való kitörés lehetőségét?

A regény több szereplője egyébként ismert ember, például Sándor Pál filmrendező vagy Bródy János zeneszerző is a saját nevén tűnik fel. Megrázó, ahogy a Grecsó (nevű főhős) küzd a rákkal. A valóságban is lezajlott pódiumbeszélgetések kulisszáiba nyerhetünk bepillantást, de a beazonosítható figurák és helyszínek ne tévesszenek meg! Ez egy igazi regény, ahol a múlt ösvényein egy mindentudó narrátor vezet minket, belelát a lelkekbe, a fejekbe, bonyolult összefüggésekre mutat rá. A kegyetlen őszinteség mellett a regényt az Esterházy prózájánál megismert kifejezéssel egyfajta „ontológiai derű” (Mészöly Miklós) lengi be, valamiféle fájdalommal átitatott öröm, a létezés derűje. Az Apám üzent azt is sugallja, hogy mindig, minden helyzetben van valamiféle szépség, csak meg kell találni.

Hogy mi jön a szembenézés után? Hogy kapcsolódik a családtörténethez a viaszkos vászon? Kik és hogyan segítették az alkotást? Nádasdy Ádám és Beck Zoli milyen szerepet játszottak a kötet megalkotásában? Hogyan találkozott apja egykori „vetélytársával”? – mind szóba kerültek ezen az estén, bár a Grecsó univerzum felszínét jóformán csak karcoltuk. A sok kérdés és válasz azonban egy irányba mutatott: ezt a regényt nem érdemes megkerülni, kihagyni!

SzaSzi
Fotók: Gracza Virág